Történet

A Pozsonyi Úti Református Egyházközség története id. Reviczky Béla, Hálaadás – A Pozsonyi Úti Református Egyházközség története 1921–2001, Budapest, 2001. ISBN 963 00 7326 9 című könyve nyomán.

A hangszerek „királynőjének” is fontos szerepet szántak a Pozsonyi úti templomban. A fontosságot az is jellemzi, hogy az orgona megépítését, tervezését Gergely Ferenc főiskolai tanárra, orgonaművészre bízták. Gergely Ferenc tervei alapján 1942-ben a Rieger-utód Gondáéktól 60 000 aranypengőért megrendelték az orgonát.

A tervezet – és a remény – szerint 1944 (l) végére tettek ígéretet a szállításra.

Csak arra nem gondoltak, hogy Budapestet is eléri a háború. A templommal egybeépült épületrész lakásaiba, irodáiba, gyülekezeti termeibe, ifjúsági foglalkoztatóiba (KIE, leánykör, cserkészek) orosz katonákat szállásoltak el. Ők a drága fasípokat, állványokat, a gondosan megművelt szélládákat tüzelőnek használták fel.

A nagyobb, úgynevezett principál sípok végét levágva kályhacsőnek vitték, sőt a kisebb és drága kisebb sípokat az utcára szórták, azokat megszólaltatták, fújdogálták, s ha elromlott, tönkrement – mert nem szólt –, eldobták. Végezetül még az alagsort is megnyitották, oda bárki mehetett, s vitték az értékes részeket: a sípokat, főleg az úgynevezett nyelvsípokat, de az orosz katonákon kívül voltak még magyar „szakértők”, akik tudták, hogy mit cselekszenek, és később, a háború után bizonyára fel is használták a maguk hangszeréhez, vagy a „piacon” adták vagy cserélték el.

A legnagyobb baj az lett, hogy a lelkészek haza vagy a skót misszióba költöztek – így a templom gazda nélkül maradt, de mit is lehetett tenni azokban a zűrzavaros időkben, amikor a legfontosabb az életük megmentése volt. Utólag természetesen könnyű vádaskodni, s amit akkor jómagam az orosz síkságon tapasztaltam, amit akkor az újságok is írtak, bizony igaz volt, s az élet megőrzése, megmaradása látszott a legfontosabbnak.

Aztán később, 1948-ban, amikor újra indult az élet, a roncs orgona újra terítékre került. Gondáék rövid idő alatt egy nyolc regiszteres kis orgonát állítottak össze.

Arany Sándor abban az időben – aki az énekkarnak vezetője volt, és egyben a Zeneakadémia gazdasági igazgatója – arra kérte Kodály Zoltánt, hogy írjon a Szenczi Molnár Albert Énekkar részére egy kórusművet. Kodály Zoltán örömmel tett eleget ennek a felkérésnek, és igen hamar elkészült a mű.

Gergely Ferenc tervezése: 54 regiszteres, 3 manuálos orgona. 1948-ban Gondáék a roncs orgona maradványaiból egy nyolc regiszteres kisorgonát állítottak össze.

Közben Kodály Zoltán a 114. zsoltárt dolgozta fel: „Hogy Izráel kijött Egyiptomból”. Komoly, de nehéz mű lett belőle, melynek nehéz pedálszólama miatt még Gergely Ferencnek is küzdenie kellett. Hiszen ez a nyolc regiszteres orgona nem volt ilyesmire alkalmas. Kodály biztosan valamilyen jobb instrumentumra gondolt, és az első bemutatón személyes en is megjelent.

A Pozsonyi úti gyülekezet irattárában olvasható, hogy amikor a gyülekezet lelkipásztora püspök lett, a megszűnt helyőrségi templom (Vas utca) új orgonáját ingyen felajánlották Bereczky Albertnek, de nem fogadta el; pénze pedig az egyházközségnek nem volt.

Később Adorján József lelkészsége idején, 1970-ben újra felvetődött az orgona eredeti helyére felépítése, de amire megvalósulhatott volna, nevezett lelkészt esperesnek nevezték ki, s a Pozsonyi úti „utód” elutasította a gyár felajánlását. A gyár vezetője sajnálattal közölte a Pozsonyi úti kántorral: a lelkipásztor nem igényli az orgonát. Sajnálta a kivitelező, mert amint mondta: „Minden rendelést mellőztek volna, mert egy ilyen orgona megépítése a gyárnak is jó reklám lett volna.”

Érdekes, hogy ezután is jött több ajánlat. Albert Péter miskolci építő például 600 000 Ft-ért egy jó digitális orgonát ajánlott. Ezt is elutasították. A meglévő nyolc regiszteres orgonán többen dolgoztak a 70-es években, de állapotán nem javítottak.

Végül Kneipfel nyugdíjas orgonaépítő mester épített be öt regisztert, majd egy év múlva még néhányat. Így jelenleg a Pozsonyi úti Református Templom orgonája 19 regiszteres, a gyülekezeti éneklés vezetésére, kíséretére alkalmas, de komoly orgonajátékra nem.

A templomi orgonán kívül a gyülekezeti teremben harmónium van, mely a hétfő és szerda esti egyházi alkalmakkor és esetenként más gyülekezeti alkalmakkor a gyülekezeti éneklést vezeti. Ifjúsági órákon néha harmónium vagy gitár vezeti az éneklést, gazdagabbá és hangulatosabbá téve azt.

De mi lenne, ha belevágnánk: ÉPÜLJÖN MEG AZ ÚJ ORGONA A POZSONYI ÚTON!!!

Ennek kidolgozása, valóra váltása lehetne a gyülekezet és a presbitérium közös ügye.

A második világháború, majd Magyarország megszállása, katonaság, hadi fogság, emberek eltűnése, a kormányok fokozatos balra tolódása, a külső megszálló hatalom kiszolgálása mind-mind azt jelentette, hogy pl. Papp Imre cserkész parancsnoksága után egy ideig még reményként felvetődött a csapat és más ifjúsági szervezetek, mozgalmak újjáalakítása, a folytatás.

A romok eltakarítása után egyházközségünk különböző „egyesületei” nemhogy támogatást nem kaptak, hanem a cserkészmozgalmat egy tollvonással meg is szüntették. Nem tetszett az akkori rendszernek, s ami aztán ebből adódott – és ez a mi mai időnkben a legnagyobb gondot jelenti! –: megszűntek az ifjúsági egyesületek termei. Lakásokat alakítottak ki a már meglévő lakások mellett, amelyek már nem az egyházi, hanem egyéb egyéni és megmagyarázhatatlan érdekeket szolgáltak. Ezután nem volt – és még ma sincs! – önálló helye az ifjúságnak, mint egykor volt. Ezt az önállóságot úgy kell értenünk, hogy meghatározott napokon – kivéve talán a cserkészcsapatot – más-más ifjúsági csoport tartotta összejöveteleit, foglalkozásait, próbáit stb.

Aki vasárnap a Pozsonyi úti templomba megy, jól látja a felnőttek mellett az ifjúságot – óvodás kortól az egyetemistákig. Különösen az utóbbi három esztendőben nőtt meg a vasárnapi iskolások száma, mely nemcsak számbeli növekedést jelent. Egyes önként vállalkozók még a kisgyermekek őrzését is vállalják, hogy a szülők részt vehessenek a templomi alkalmakon. Így például vasárnap délelőtt három nagy csoport veszi birtokba a tanácstermet, a volt főgondnoki szobát, sőt még az iroda egyik helyiségét is. Pénteken pedig az ifjúsági (kis- és nagy IFI), valamint a konfirmációs csoport felkészülése folyik. Így azonban nemcsak a termek, hanem még a fűtött folyosók is foglaltak.

Ha a jelenlegi presbitérium névsorát nézzük, ott találjuk a volt cserkészeket, leánykörösöket, SDG-seket, régi énekkarosokat. Mindez azt mutatja: nem anyagiakban, hanem lelkiekben, meggyőződésben gazdag ez a gyülekezet. Isten csodálatos erejét és segítségét megtapasztaltak sokasága él még közöttünk!

Ha ugyanakkor a volt önálló KIE, a cserkészcsapat, a leánykör és SDG-sek elfoglalt termeire gondolunk, meg kell állapítanunk: az ifjúsággal való még jobb, eredményesebb és meghittebb foglalkozás nincs biztosítva a Pozsonyi úton. Ezen lehet vitatkozni, lehet nekünk ellentmondani, de az ifjúsági mozgalomhoz, mozgalmakhoz tér kell, ami jelenleg nincs.

A cserkészek mozgósítását, szervezését megkezdtük, de helyiség hiányában a mozgalmat beindítani nem tudtuk. Olyan lehetőség kell, ahol a naptól és napszaktói függetlenül összejöhetnek, tervezhetnek, közösségi életet szervezhetnek szabadon, megkötöttség nélkül. Ezt egyébként az egyház történetének írása, anyaggyűjtése közben többen is említették. Mert, ugye, a festőnek, a szobrásznak kell a műterem, az ifjúság „műterme” pedig a játékterem, foglalkozások, összejövetelek szervezésére termek, ami a közösségi munkához elengedhetetlen. Mert meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy ne a belépődíj, a pénztár jelentse az ifjúsági foglalkozásokat, annak kizárólagosságát, hanem amikor szabadideje van, amikor szórakozni, magát elfoglalni akarja – jöjjön a Pozsonyi úti otthonába, ahol nem megtűrik, hanem várják, érdeklődési körének megfelelően: szeretettel. Ahol értelmet és valóságot tudunk teremteni, amint Jézus mondotta: „Engedjétek hozzám a gyermekeket.”

Ha gyülekezetről beszélünk, akkor az ifjúságnak, a jövő gyülekezetének gyarapodása és biztosítása érdekében mindent meg kell tennünk. Mert hogy magunkkal igazoljunk: közülünk többen, nem többen, SOKAN szüleinkkel jártunk még a Tutajba, vagy voltunk az itt is már többször felsorolt ifjúsági csoportoknak nemcsak tagjai, hanem vezetői is. És ezt nem a véletlennek köszönhetjük. Önök közül sokak számára legföljebb csak ismerősen cseng ez a név: TUTAJ. Mi nemcsak a régi múltra, a dicsőre gondolunk, hanem azt is tudjuk, érezzük, valljuk, hogy ez mit jelentett számunkra. Mi, Pozsonyi úti gyülekezet tehát nem kérünk mást, mint az eredeti állapot visszaállítását, mert annak tervezése, megépíttetése nem véletlenül történt.

Örömmel említjük meg, hogy az ifjúsági csoportokon kívül – amelyeket eddig említettünk – az énekkar is bontogatja szárnyait. A közeljövőben a gyülekezetnek ének-zenei hangversennyel mutatkoznak be. Így a már említettek mellett ennek a lelkes közösségnek a támogatását is kérjük. Nem külön, hanem benne az „egészben”.

Ebben segíthet, hogy a XIII. kerületi önkormányzat VÉDETT ANGYALFÖLDI ÉPÜLETként tartja már számon a Pozsonyi úti református templomot. Az erről megjelent újságcikk szerint „Az Önkormányzat pénzügyi alapot hoz létre, melyből az épület tulajdonosa pályázat útján nyerhet el vissza nem térítendő támogatást.” Az ő támogatásukra is szükségünk van. A főváros az 16267 Y/1/2000 sz. határozatával ugyancsak védetté nyilvánította a Pozsonyi úti épületegyüttest.

Tehát nem BEFEJEZÉS, hanem Isten segítségével – amit a Tutajban oly sokszor tapasztalhattunk – a történetben bizonnyal egy új fejezet NYITÁNYa következik.

A hetvenes évek is fontos korszaka templomunknak: a háború utáni helyreállítás után ismét tatarozni kellett. Az esemény dr. Adorján József nagytiszteletű úr, egyházunk esperese idején történt. Az eseményeket az ő A Dunánál – Budapestvégállomás” – 1968-tól napjainkig című önéletírása alapján idézzük fel. Esperes úr visszaemlékezése – szerencsére – nem csak a tatarozást eleveníti föl.

1971. május 16-án iktattak be a Pozsonyi úti gyülekezetbe. A Pozsonyi úti templom olyan, vagy még inkább olyanabb állapotban volt akkor, ahogy a háborúban összelőtték.

Szeretetvendégséget tartottunk a Baross téren, amin megjelent Komlós Imre, a Pozsonyi úti gondnok, és amikor a hangulat a legjobb volt, felállt és ezt mondta:

„Nagytiszteletű esperes úr! Úgy jöttem Hozzád a magam és az egész presbitérium nevében, ahogy Pál apostolhoz ment a macedón férfi: Jer által a Pozsonyi útra, és légy segítségül nekünk. (ApCsel. 16,9) Négy éve beteg a lelkipásztorunk, a templom romos, a gyülekezet szétzüllött. Te tudsz segíteni rajtunk.” A gyülekezet megdöbbent. Cseh József – a Baross téri gyülekezet építészmérnöke – ennyit mondott: „Én is tanúsíthatom, hogy a Pozsonyi úti templom valóban siralmas állapotban van, s talán veszélyben is. Azt is tudom mondani, hogy jelenleg Adorján esperes úr az, aki ilyen feladatokkal meg tud birkózni.”(Ugyanis két évvel azelőtt hasonló gondokra találtam megoldást.)

A kérdésre pedig ezt válaszoltam: ezt még alaposan meg kell gondolnom.

A Pozsonyi úti lelkész végül hajlandó volt kiköltözni, mi pedig a gyülekezeti teremben rendezkedhettünk be. A többszöri költözésünk miatt megfelelő tapasztalatot szereztünk a termek elrendezésében.

Cseh József, aki akkor már egyházmegyei gondnok volt, és építészként tudását itt kamatoztathatta, de minden más vonatkozásban is önzetlen segítőtársam volt. Kiszámítottuk: ha lebontjuk az összes még meglevő vörösréz lemezt – mert romlásnak indultak újra – és eladjuk, akkor annak árából horganylemezzel újra fedhetjük az egész tetőt. Csete Gyula építési szakértő szerzett egy nagyon megbízható kisiparost, és a meglevő vörösréz lemez eladási ára az új anyagra és a munkadíjra elegendő volt.

A templom előterében a kőlapok hiányoztak, volt ahol ezt pótolhattuk. Vasárnap ugyan deszkapallókon lehetett közlekedni, de a templomban szilárd talajon jártak az emberek. A padokat is kijavították 1971. május 16-ra. A beiktató igehirdetés azt a reményt szolgálta, hogy öt éven belül rendbe hozzák a templomot.

Meghívásomat egy kivétellel teljes egyetértéssel mondta ki a presbitérium. Az ellen szavazó egy orvos volt, aki attól félt, hogy majd nem jut időm a gyülekezet pásztorolására az esperesség mellett. De a munka során egyre inkább a segítés szándékát és valóságát igazolni láthatta.

Szudy Nándorról tudni kell, hogy a Felvidékről települt át, nagyszerű tájképfestő volt, aki egyszer, amikor Tóth Imre (Amerigo Tot) Budapesten járt, Szudyt így minősítette: „Festőnek is nagyon tehetséges, prédikátornak is jó, de idejében el kellett volna döntenie, melyik akar lenni. Mert mind a kettő egész embert követel.”

Szudynak egy nagyszerű tette volt, hogy bevezettette az épületbe a távfűtést. Sajnos cserében átengedett egy alagsori helyiséget használati díj nélkül, de végül is sikerült egy egyezséget kötni, melyben öt évig megfizetik az állami bérleti díjat egy összegben, és öt év múlva pedig annak dupláját. Az összeg akkor háromszázezer forint volt. Akik akkor éltek, tudják, milyen nagy összeg volt.

A hetvenes évek elején megindult az EGYHÁZI IDEGENFORGALOM. Egymást követték a külföldi egyházi személyek és csoportok, akik meg kívánták ismerni a magyarországi egyházi életet. A zsinat külügyi osztálya szívesen fogadta a külföldi vendégeket a Pozsonyi útra, és ezeknek megfelelően a Pozsonyi útiak is kaptak hívásokat.

1972 tavaszán elkezdődött a templom tatarozása. Közben kéthetes teológiai konferenciára mentem. Június végén értem haza, s örömmel láttam, hogy a novemberre ígért munkákat be is fejezték. Kérdésemre ajánlották: Ha megrendeljük a templom belső tatarozását, illetve felújítását, és megígérjük, hogy csak a jövő év első negyedekor számlázzuk, akkor abból 30 száza lék kedvezményt adnak. Azt is elmondták, miért. Az első negyedévben a kőműves nem tud dolgozni az időjárás miatt. És most pl. ott vannak az állványok is, így nem kell kétszer szállítást fizetnünk.

Kívül-belül kész volt a renoválás október végén.

Ráadásul nekünk német énekkart protezsáltak. A gyülekezeti teremben megkínáltuk őket, de magatartásukban látszott: majd ők megmutatják a magyaroknak, hogy milyen az igazi német zenekultúra, és milyen a kórus.

A vendégségre meghívtuk Arany Sándort, a Pozsonyi úti karnagyot és énekkarát. A németek azzal a biztos tudattal kezdtek, hogy ők mintát adnak a magyaroknak. A Hálaadás Énekkar a terem végében Kodály-zsoltárokat kezdett énekelni, amit a németek megdöbbenéssel hallgattak. Megköszönték az énekkar produkcióját és további kérésekkel álltak elő, mert eddig ők csak Kodály Zoltán nevét ismerték. Megígérték, hogy számaik közé – három-négy előkerült magnetofon segítségével– egyre inkább és egyre többet igényeltek, kértek az énekkartól. Megígérték, hogy számaik közé a hallott Kodály-műveket felveszik, és bárhol legyenek is a világban, a Kodály-műveket műsorukba veszik, énekelni fognak Kodály-műveket.

Vasárnap a templomba menet a templom előtt megállítottak bennünket és néma megállást javasoltak. Néhány pillanat után felcsendült a kórusuk éneke, magyarul: ÉNEKELJETEK, MINDEN NÉPEK! Hihetetlen nagy élményben volt részünk.

A fordulat után megnövekedett a hitoktatás lehetősége, de azt tapasztaltam, nem használják a HITBŐL-HITBE című kézikönyvet. Viszont jelentős kezdeményezés volt a Pozsonyi út és a Szabadság tér gyülekezeteinek évenként tartott közös tanulmányi hete, melyet kitűnő egyházi és nem egyházi szakemberek tartottak.

Pozsonyi úti szolgálatom végén és fasori szolgálatom elején írtam: Nem jó az embernek egyedül című közös kiadványunkat és a Tízparancsolat magyarázatát, mely négy magyar és két német kiadásban jelent meg.

1980-ra járt volna le a templom tatarozására felvett kölcsön a Pozsonyi úton. Pedig nagyon igyekeztünk. Már a 70-es években az orgonaépítést is terveztük, de ez nem sikerült. S ha voltak is más variációk és egyéni elképzelésem, de amikor P. Tóth Lajos hirtelen meghalt, nem hagyhattam Budapest legnagyobb gyülekezetét pásztor nélkül. Most már a presbitérium küldöttségének megkeresésére igent mondtam a Fasornak.

Így ért véget rövid, tízéves szolgálatom a HALAADÁS templomában, melynek homlokzatára akkor már visszakerült a reformátori jelmondat: SOLI DEO GLORIA.

Emlékezünk és továbblépünk

Aki immár évtizedek óta él – a Tutajban és a Pozsonyi úton –, nem csak a lelkészek jelennek meg előtte. Események, küzdelmek, eredmények, Isten segítsége, közösségi alkalmak villannak fel egy név hallatára, s akkor a névtelen segítőkről nem is beszéltünk. Például Csapó bácsiról, aki az irodában tevékenykedett, aki mindenkit ismert és mindent tudott, akinek gyöngybetűit csodálhattuk, bibliai idézete fali képét nemcsak néztünk, hanem még a gondolat is megtestesült. Keresztlevelünk vagy egy-egy hirdetés gyöngybetűi elragadtattak bennünket. Aki fáradhatatlanul végezte szerteágazó feladatait, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, s a reá bízott feladatokat hiánytalanul végezte. S ha végignézünk a lelkipásztorok és a beosztottak névsorán, ki ne gondolna szeretettel Hőgye Mihályra, aki magunk között csak „Miska” volt, vagy Draskóczy tiszteletes úr a „Drazsé”, Hamza Andor „a Bandi” volt, Szántay Ede pedig nem csak a játékokhoz értett, hanem úgy beszélt nekünk a Bibliáról és úgy magyarázott, hogy ott nem kellett külön figyelnünk, mert együtt éltünk vele. Drága alkalmak sokasága, ami még ma is átsüt rajtunk, ha a múltra gondolunk: cserkésztáborokra, hadijátékokra, teadélutánokra, konfirmációi vizsgákra, egyházi kirándulásokra, ha azokra az Istentől megáldott vezetőkre gondolunk, akik mellett emberekké lettünk.

S beszélgetve volt vezetőinkkel, hasonló korú barátainkkal, ki kell jelentenünk: Bereczky Albert, Draskóczy László, Szalay István, Pákozdy László, Kara Pál lelkipásztorsága alatt hitben erős, intenzív gyülekezeti élet folyt a Tutajban és a Pozsonyi úton. Ahol OTTHON voltunk. A gyülekezet és az ifjúsági egyesületek lélekszáma évről évre nőtt. Ahogy akkor mondtuk: kinőttük a Tutajt, és kezdetben a Pozsonyi úton is mozgalmas élet folyt.

A gyülekezet létszáma, lélekszáma évről-évre nőtt. A vasárnapi iskolásokkal több csoportban foglalkoztak. A felnőtt gyülekezet vasárnapról vasárnapra megtöltötte a templomot. Ünnepnapokon (húsvét, karácsony) két istentisztelet volt délelőttönként telt házzal. A konfirmandusok száma 20-30 között váltakozott. Jó érzéssel mondhatjuk: a Pozsonyi út erős vára volt Istennek. (Ezt a mondatot egy régi tanítvány hangoztatta az anyaggyűjtéskor.)

Amint azt el is kell ismernünk, hogy a csökkenés Kara Pál távozásával kezdődött, s folyamatosan az állam ellenkezése is hozzájárult, mert abban az időszakban a „demokratikusnak” kikiáltott erők rossz néven vették, ha valaki templomba járt. Adorján József dr. lelkipásztor működése alatt a zuhanás jelentősen mérséklődött. Ebben nagy támasza volt felesége, aki türelemmel és elhivatottsággal próbálta az ifjúsági életet és a gyülekezet összetartozását erősíteni.

Gondot okozott Huszti Kálmán nyugdíjba menetele. Nem zajlott le zökkenőmentesen. A presbitérium fennállása óta egyik legnehezebb döntését kellett meghoznia: a távozó lelkész számára lakást vásárol, oly módon, hogy a lakás tulajdonosa a Pozsonyi úti egyházközség lett.

A jelenkor megítélése nyilván utódaink feladata lesz. Huszti Kálmán idejében beosztott lelkészként volt nálunk Berkesi Gábor, így a jelenlegi nagytiszteletű urunk már nem ismeretlen helyre jött. Eddigi tevékenységével megmozgatta a közösségi és a hitéletet. Megkérdezve a presbitérium egyes tagjait arról, mit gondolnak a közeli jövő legfontosabb feladatainak, ilyen válaszokat kaptunk:

  • a gyülekezet további építése,
  • az ifjúsági élet fejlesztése,
  • a templom karbantartása, a régi állapot visszaállítása,
  • a hitélet megerősítése,
  • az egyházközség működésének biztosítása,
  • az énekkar fejlesztése,
  • a nem régen felmért szükséges javítások.

Mi, akkori fiatalok Bereczky Albertben nem a politikust, hanem a lelkészt, az egyházközség szeretett vezetőjét, irányítóját láttuk, aki az új templom építkezését szervezte és a legnehezebb években állt gyülekezetünk élén (s mint a függelékben olvasható lelkész-névsorból kitűnik, addig a leghosszabb ideig volt főtisztelendő urunk).

Biztosan sokan ismerik Bereczky Albert HÁLAADÁS című kiskönyvét, melyet a Református Zsinati Iroda 1980-ban jelentetett meg. Ebben a Szerkesztő előszava részt Hajdú Péter volt püspöki titkár írta. Ebből idézünk:

Hadd tudják meg, hogy próféta volt közöttünk. (Ez 2:5)

Egyházunknak a felszabadulást követő időszakát Bereczky Albert neve fémjelzi. Hazánkban találkozott össze lényegileg először a szocialista társadalmi rend a református keresztyénséggel. A második világháborút átélt nemzedék jól tudja, hogy e találkozások vajúdások, szenvedések között mentek végbe. A fasizmussal fertőzött régi társadalmi rend bukása a vele sok tekintetben összeszövődött egyházat is megrengette, de az ítélet tüzében az egyház örök értékei megmaradtak az új társadalmi rend gazdagítására.

Bereczky Albert törékeny életét szánta arra a szolgálatra, hogy az egyház megtalálja a töretlen úton a „keskeny utat”. Az egyház Ura az ő prófétai személyiségén keresztül ébresztgette egyházunkat szégyene fájlalására, és e, kegyelemből kapott új lehetőségek felismerésére és elvállalására. Lelkészkonferenciák izzó légkörében így fogalmazta meg a „grádicsok énekének” elnevezett tételeit:

  1. Isten ítélete ment végbe rajtunk (a második világháborút követő összeomlásban)
  2. Isten igazságos ítélete teljesedett be rajtunk.
  3. Isten igazságos ítélete kollektíve van rajtunk, kollektív bűnökért.
  4. Az egyház felelős az összeomlásért.
  5. Az egyház egyetlen magatartása az ítélettel kapcsolatban csak a bűnbánat lehet a közösségi bűnökért.
  6. Az egyház hálaadással veheti tudomásul, hogy Isten visszatartott kézzel ítélt.
  7. Isten kegyelme az, hogy az új rendben újrakezdhetjük életünket.

Az ő prófétai szavai nyomán tárult fel előttünk a szolgáló egyház életének a távlata: egyházként élni az ideológiájára nézve a keresztyén hittel ellentétes társadalomban a népünk és a népek javára, azzal a bizonyossággal, hogy az egyháznak van küldetése a szocialista társadalomban.

Úgy volt az egyház prófétája, hogy közben mindvégig a gyülekezet igehirdetője maradt. A Pozsonyi úti gyülekezettel együtt vállalta az egyház őrálló szolgálatát: mindig a gyülekezettől indult, és a gyülekezethez tért vissza. Ezért a legjelentősebb szolgálata mindvégig az igehirdetés maradt: önmaga életében is érvényesítette az általa hirdetett igazságot: az egyház a gyülekezetekben él. (1979. II. 15.)

Gombos Gyula író, a Pozsonyi úton énekkari tag, a második világháború előtt a Pozsonyi úton „nőtt fel”. Templomba járó embernek, jó barátnak ismertük meg. Majd Amerikába került, s 1992-ben a Püski Kiadónál megjelent könyvében Bereczky Albertről is megemlékezik. Gombos Gyula: A történelem balján II.

Szűk esztendők – A magyar kálvinizmus válsága, valamint az Egyházakról (V. rész)

Számomra komoly feladat előtt állok. Az említett első az 1951-es, a második 1968-as keltezésű. Hangulatban és megítélésben változó. Különösen vonatkozik ez a másodikra. Nemcsak azért, mert a kettő megjelenése között 17 év telt el, s látszik benne az egyéni megítélés mellett mások, a Bereczky Albertet ellenzők véleménye is.

Azután a Pozsonyi út, a Tutaj történetéhez az első tartozik, míg a második egyháztörténeti színezetű, s ebben már nem a lelkész, hanem mint politikus kerül megítélésre. S amint évek során tapasztalható volt, mennyi bírálat, elmarasztalás ért vezető embereket. Hogy hasonlattal éljek, nem az „uralkodó szél” szerint, hanem a szélcsendben szeretném, ha az elmélkedést, a „történetet” folytatnám. Mert a Püski Kiadónál bizonyára még most is hozzájuthat, aki ezt a könyvet keresi. A közlés alkalmával nem teszek megjegyzést, nem „magyarázom” az említettet, ezt az olvasóra bízom. A közbeszúrt véleményen azért sem közlöm, nem alkalmazom, mert talán részrehajlónak tűnnék fel a „mi történelmünket”nem ismerőnek.

Magam, s mi, akik akkor gyermekek, fiatalok voltunk, valóban Berci bácsi gyermekei voltunk. Ezt a kijelentést megengedhetjük magunknak, mert nála konfirmáltunk, ő esketett bennünket, gyermekeinket ő keresztelte a Tutaj utcában vagy a Pozsonyi úton. Akit nemcsak mi, hanem szüleink is, vagy az ismerős felnőttek „apánk”-nak szólították, szólítottuk magunk között.

Gombos Gyula írja (7. oldal):

1954 nyarán újságíróként tudósítanom kellett az Egyházak Világtanácsa Evanstonban rendezett konferenciájáról. Igyekeztem a nagy fák alatt hazafelé, szállásom felé. Egyszer csak hangosan elkiáltják a nevem, és egy gépkocsi csikorogva megáll, benne Bereczky Albert ... Most mégis fejembe szalasztotta a vért, hogy láttam. Több mint húsz esztendeje ismerem, meleg embersége mindig vonzott.

Apám halálát mentem bejelenteni a Tutaj utcai lelkészi hivatalba, s így ismerkedtünk meg. A rákövetkező két évtized magyar vergődése még sokszor összehozott bennünket. Erényei mellett megismertem gyengéit is, valószínűleg ő is az enyéimet, de ez nem változtatott ragaszkodásomon.

Én itt emigráns vagyok, ő pedig az ország hivatalos képviselője: ezek annyira elütő emberi pozíciók, hogy barátokká nehéz belőlük feszélyezettség nélkül válni. A megtorpant gépkocsi ott állt az úttest közepén, s ablakában Bereczky feszélytelen arca.

– Na, gyere, szállj be! – A kocsiban ketten ültek, a kormánykeréknél egy fiatal pap, Hamza András, aki Bereczky gyülekezetében nőtt fel, később segédlelkészként is mellette volt. Azóta ő is emigráns lett, s most egy magyar gyülekezet papja Amerikában. Bereczky mellette ült. Én mögéjük szálltam be, s a kocsi elindult. Nehezen kapott lábra a beszélgetés.

– Soha sem gondoltam, hogy mi még együtt kocsikázunk.

De jóformán ki sem mondtam, már éreztem, hogy rossz irányba nyitottam a beszélgetést.

– Gondoltam, egy kicsit beszélgetünk, ha már…

– Beszélgetni azt lehet, annak semmi akadálya. Ha kedved van, gyere velem a szállásomra, ott leülünk egy kicsit…

Egy szemernyi ingerültség volt a hangjában, amit jól ismertem. Az előcsarnokból egy társalkodó nyílt. A fal mellett két kényelmes karosszék állt egymás mellett. Oda letelepedtünk.

– Szoktam néha látni édesanyádat a templomban – mondta –, igen jól néz ki!

Én a családjáról érdeklődtem, s ő az unokáiról kezdett beszélgetni. Néha csak be kellett dobni egy-egy nevet, s mint egy kis rakéta, új tájat világított meg, s ő készségesen indult el a maga nyomában felidézvén egy-két arcot, sorsot, a magam említett mellé. Aki nem ismeri őt, azt gondolná, hogy ebben kiszámítottság volt. De egyáltalán nem. Bereczky legnagyobb erőssége dolgozott itt: egyfajta művészet, mellyel embereket és emberi helyzeteket kezelni tudott ... Hangja derűs zöngével alant keringett. Néha megült egy pillanatra, s gazdája, alighogy mozdította volna a fejét, mély szemüregéből oldalvást rám pillantott. Máskor csendesen elnevette magát, a tenyerével könnyedén megcsapkodva a térdemet.

– Azt hiszem, most már felmegyek, le szeretnék egy kicsit pihenni. Felállt, kezet fogtunk. Puha, erőtlen kézfogása volt, mint mindig. Úgy búcsúzott el, mintha a buszmegállónál botlottunk volna össze.

…Bereczky mindenkiről kedvesen, barátsággal beszélt, ahogy szokott, sőt, gyöngédséggel. De ebben mégis távolság volt…

Bereczky '48 körül magával kezdte elhitetni, hogy a Gondviselés beavatottja, mégpedig történelmi mértékben: kulcsa van a jövendőhöz, ismeri Isten terveit az emberi történet következő felvonására.

De nem lenne helyes könnyedén ítélkezni felette. A mi dolgunk inkább az, hogy magyarázatot keressünk, s tanulságait – ha van – levonjuk. Mert Bereczky nem annyira a szerzői, mint tüneti képződményei közé tartozik mindannak, ami a magyar világgal, s azon belül a kálvinizmussal történt a mögöttünk álló két évtizedben.

A szovjet gyarmatosítók minden döntő ideggócra rátették a kezüket. A három legfontosabb ezek közül: a külügy, a karhatalom és az igazságszolgáltatás volt. Kezdetben a szabadjára hagyott területek között az egyházaké volt a legszabadabb. Ebben az időben a papi reverenda és a lelkészi igazolvány volt a legjobb menlevél. Engedték a templomok megnyitását, és sürgették a rendszeres istentiszteletek megkezdését…Kétségtelen, hogy a protestáns egyházak vezetői nem tartoztak a földreform zászlóvivői közé, de mikor ezt gyors iramban végrehajtották, nem is ellenezték. A reformerek, ébredők és a balszárny sorosabb együttműködésére volt szükség. S ez fokozatosan ki is alakult Bereczky Albert személye körül.

…1948-ban 340 szavazattal 300 ellenében Bereczky Albertet a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé választották. Jobb sorsra érdemes ember volt. Túl érzékeny lélek, hogy egy nép tragédiája elől elbújhasson, de nem elég erős ahhoz, hogy benne mértékként megálljon.

A kiemelés azért is volt, mert elöljáróban beszéltem arról, hogy nem szándékozom magyarázattal élni, de ezt nem tudtam így elfogadni. E mondat második felével, vagy akár az elsővel nem óhajtok vitába szállni, mert mint katona, akkor más világban éltem. De az is igaz, hogy onnan Amerikából könnyebb volt Bereczky Albertet elmarasztalni, mint itthon helytállni. Nem szeretném Ravasz László püspök úr esetét és a vele megtörténteket felemlegetni. És bizonyára többen emlékeznek arra az irtó hadjáratra, amelyben az evangélikus püspöknek, Ordass Lajosnak, vagy Keken András lelkésznek – és másoknak – része volt. És nem menteni akarom a sok-sok meg nem nevezett egyházi személyt, akiknek hasonló esetben része volt. De erre nincs is szükség, mert minden felekezet tudja és tudta, hogy az egyházi vezetőket bátor ki állásuk miatt és tetteikért üldözték; nem kell magyarázni, mert biztos, hogy cselekedeteiket Isten vezérelte.

Horváth Károlyné, szül. Jezsek Ilonával, aki korábban a Gombos Gyula által is említett Hamza András felesége volt, hosszú beszélgetést folytattam arról az emberről, aki ezreket mentett meg, családjával mégis illegalitásba, bujdosni kényszerült.

Az ún. „felszabadulás” után Bereczky Albert és családja nem tudtak lakásukba, a Pozsonyi útra visszamenni, mert az épület részben romokban hevert (lásd Zsindelyné Tüdős Klára visszaemlékezéseit és a Nőszövetség Pozsonyi úti elhelyezéséről írottakat). Részben azért sem, mert például az altemplomban lovakat tartottak, így Bereczky Albertnek és családjának illegalitásba kellett vonulnia. Kénytelen volt a Budapesti Skót Misszió segítségét elfogadni. Addig azonban, amíg részben a romokat eltakarították, és a lelkészi lakást is lakhatóvá tették, átmenetileg elfogadták Jezsek Ilona szüleinek lakásában az egyik szobát. És az egyik lakás egyik szobája lett a lelkészi hivatal. Rövid idő múlva Hamza András és felesége kislányukkal együtt átköltöztek a feleség szüleinek lakásába, és az ő lakásukat átengedték a Bereczky családnak. Mindez legalább egy évig tartott. A két lakás közelsége miatt Jezsek Ilonáéknak módjuk volt megismerni a Bereczky családot, és csak csodálták hányan keresték fel őket, köztük ismert személyek is. Különösen emlékezetes számára az, amikor a „két Latabár” jött köszönetét kifejezni, és elmondták nekik is, hogy édesanyjukat Bereczky Albert hogyan mentette meg.

Bereczky Noémi Amikor Isten ítél c. tanulmányának (1998) a témához kapcsolódó kivonata:

Manapság sokan értetlenül tekintenek Bereczky Albert 1945 utáni tevékenységére. Még többen vannak talán, akik vádolják. Vádolják, hogy egyezményt munkált a fennálló demokratikus és ateista rendszerrel. Vádolják, hogy sok mindenben engedett az idegen hatalmat képviselő állami vezetők nyomásának és kívánságainak. Vádolják, hogy beleegyezett az egyesületi tevékenység megszüntetésébe. Vádolják, hogy átadta a még megmaradt iskolák nagy részét is.

Úgy látszik, az események még túl frissek ahhoz, hogy a higgadt utókor szemével tudják vizsgálni, mint történelmi múltat. De hasonló dolgok történtek már korábban is. Van a magyar történelemben egy személy, akinek ismerete közelebb vihet minket Bereczky Albert megértéséhez: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Bethlen Gábor nevéhez fűződik Erdély aranykora ....

Kevesen tudják, hogy amikor az erdélyi rendek 1613-ban a török porta óhajára fejedelemmé választották, a nyomaték kedvéért mintegy 80000 török katona tartózkodott a kis Erdély-országban. A választás tehát semmiképpen nem minősülhetett „szabadnak”. Nem csoda, hogy a korabeli Európa nem akarta elismerni törvényes uralkodónak a „törökös” Bethlent.

Bethlen Gábor volt Bereczky Albert szerint az a politikus, akitől a második világháború utáni helyzetben tanulhattak volna a magyarok. Az Oszmán Birodalom és a kis Erdély – a Szovjetunió és a kis Magyarország mennyire hasonló viszony! 1938-ban írja Bereczky Albert: „Az Igéből annyit megtanultam, hogy az antiszemitizmus bűne milyen rettentő méreg, és a nálunk is mind erősebb antiszemitizmus sok aggodalmat váltott ki bennem.” Bereczky Albertnek azt kellett megállapítania 1940-ben, hogy” ez a húsz évelmúlt: jól-rosszul, dologgal és dologtalanul, reformokkal és reformok nélkül, csak az a mély porbaroskadás, az Isten hatalmas keze alatt a magyar szívekben eláradó bűnbánat – elmaradt.”

Az antiszemitizmustólelsősorban nem a zsidókat féltette, hanem a magyarokat. Mert tudta, hogy Isten népét senki sem bántalmazhatja büntetlenül, és mert tudta, hogy a „legrosszabb esetben” – sajnos ez bekövetkezett – a zsidóknak csak a testét ölhetik meg, de az antiszemita a saját lelkét öli meg.

Magyarország belépett a háborúba Hitler oldalán, majd pár év múlva „megbízhatatlannak” minősítve német megszállás alá került. Megkezdődött Isten kiválasztott népének deportálása a haláltáborokba, végül pedig esztelen gyilkolása a főváros utcáin. ... Az ítélet elérkezett egyrészt: a front átvonulása hazánkon, iszonyatos pusztítást, vért és keserűséget hagyva maga után, másrészt: az ország szovjet katonai megszállás alá került, s a szovjet bábáskodás mellett új államrendszer született Magyarországon .

…A magyarországi egyházak igen nehéz helyzetbe kerültek: az új rendszer ideológiája éles ellentétben állt a keresztyénséggel.

…Összeomlás után tehát Bereczky Albert elsődleges felelősségének tartotta „prédikálni a megmaradt népnek az Isten megérdemelt ítéletét és soha meg nem érdemelhető és meg nem hálálható kegyelmét.” Természetesen sok fül számára kellemetlenül csengett a bűnbánatra hívó szó. Akadtak szép számmal hamis próféták, akik azt hirdették, hogy a megszállás és az a rendszer nem tarthat sokáig. (Guggolva is kibírjuk! – hangzott a jelszó.) Új változásokról beszéltek: „jönnek”.

…Különösen lelkészkonferenciák szenvedélyes vitáiban sokszor elhangzott az ábrándok ellen: Hosszú lesz az út!

Bereczky Albert elismerte az új magyar államrendet és vezetőit Istentől elrendelt felsőbbségnek – ez nem politikai döntés volt, hanem hitbéli. Mert mit is üzent az Úr Jeremiáson keresztül a kis népeknek még Nabukodonozor érkezése előtt? „Azt a nemzetet, azt az országot, amely nem szolgál neki és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába: fegyverrel, éhséggel és döghalállal verem meg. Azt a nemzetet pedig, mely nyakára veszi a babiloni király jármát és szolgál néki, az ő földjében hagyom, és műveli azt és lakozik benne. És szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesbedjetek.”

A háború után bizony kevés ember látott olyan tisztán, mint ő. Nem tudták, mi várható, hogyan viszonyuljanak az „újdonságokhoz”. Kevesen tudták az egyházban merre kell keresni az Isten szerint való utat.

Amikor püspökválasztásra került a sor, a Dunamelléki egyházkerület Bereczky Albertet találta a legalkalmasabbnak erre a posztra. (Ő nem akart püspök lenni.)

Bereczky Albert úgy vélte: a kísértés ellen leginkább úgy védekezhet az egyház, ha megmarad Istentől kijelölt területén, s ha teljes odaadással elmerül a saját, Isten által éppen reá szabott feladatában.

…„Meggyőződésem – fogalmazta meg püspöki székfoglaló beszédében –, hogy az ítéletes romok helyén megindult új magyar életben, a Magyar Köztársaságban Isten adott új magyar életlehetőséget és nagyon megbecsülni való szolgálati alkalmat egyházunknak.”

Célja püspökként mindig az volt, hogy Bereczky Albert nem hogy épségben mentse át az egyházat a következő korszakra, hanem nyíltan kimondta, hogy a világi felsőbbség iránti kötelesség és engedelmesség „nem korlátlan és nem határtalan”…

1998-ban a magyarok „babiloni” fogságának már vége. Istenünk elhozta a szabadulást. Ma már megint egy új világból tekintünk vissza Bereczky Albert munkájára.

Korunk általános élű kritikájának bizony áldozatul látszanak esni az elmúlt rendszer sötét foltjaival együtt a tiszta értékek is. Így Bereczky Albert munkája is.

Pedig, ha elgondolkozunk azon, amit a közölt sorok röviden összefoglalnak, s ha őszinték vagyunk magunkhoz és a külvilághoz, hasonlóképpen fogunk vélekedni ezen útról, amint ő maga, Bereczky Albert is említ, mondja és hirdette: „Senki sem állítja, hogy ez az út tévedésmentes volt. Azt sem, hogy könnyű volt. De azt igen, hogy egyetlen járható út volt az egyház számára itt és most: a hitben való engedelmesség keskeny útja.”

A 2000 karácsonyán megjelent Hálaadás gyülekezeti újságból pedig Nagy Kázmér presbitertársunk visszaemlékezéséből idézünk:

Gyermekkoromból természetesen elsősorban nem a gyülekezet életéről vannak emlékeim bár azok is akadnak, hanem néhány, számomra is oly kedves emberről, akik szeretetének melegét még ma is magamon érzem. Akikről most emlékezni szeretnék, mindnyájan templomunkhoz tartoztak. Nagyapám, Bereczky Albert gyűjtögette maga mellé ezeket a drága „lelki rokonokat” még a gyülekezet építése során.

Szalai Gyula és felesége: Szali bácsi, Szali néni. Mindenki így hívta őket. Mi is. A bácsi felvidéki, igaz magyar ember és bizonyságtévő lélek volt. 6 bizony nem szégyellte megkérdezni sorbanállás (akkoriban sok ilyen volt) közben: „Mondja kedvesem, magának milyen a vallása? Aztán szokott-e templomba járni?” Ha igen, ha nem, volt mindjárt alkalom egy kis evangelizációra. Élete végéig presbitere volt egyházközségünknek. Szali néni csavaros eszű székely asszony volt. Született intelligencia, derű és nagy-nagy szeretet. Senki nem tudott úgy kelt tésztát sütni, mint Ő. Bizony sok asszonyt megbántottam később butaságomban Szalika tudományának emlegetésével... Ahogy tudom, míg a templom épületben laktak ők is és mi is, az Úr asztalára a kenyeret mindig a mi kedves Szali nénink sütötte.

Tildy Jolánka néni szellemi képességeit tekintve lángelme volt. Verseket, idegen nyelveket nem is kellett neki tanulnia, ezek egyszerűen „ráragadtak”. Mi, gyerekek, de sokszor éltünk az iskolában az ő nyelvi- és irodalmi tudományából! Mégis mindmáig legnagyobb élményem az, mikor nekünk, kisiskolás nebulóknak bibliai történeteket mesélt a vasárnapi iskolában, és a „mulasztóknak” otthon bepótolta a hiányzást. Ittuk minden szavát, olyan képszerűen beszélt. Az egészen rendkívüli egyéniségű Jolánka néni sok-sok egyéb szolgálata mellett nagyapámnak hűséges munkatársa volt.

Piroska testvér (Gombos Piroska) nekem most is úgy jelenik meg, mint egy angyal. Bocsánat a túlzó hasonlatért, de ez inkább megszemélyesítés szeretne lenni! Olyan csodálatos lénye volt, akit minden hitetlennek és hívőnek meg kellene ismernie. A hitetlennek azért, hogy lássa, miért érdemes hívő embernek lennie; aki pedig hívőnek vallja magát, azért kellene ismernie, hogy feltehesse magának a kérdést: vajon tudnék-e én is ilyen alázatos szívű, szelíd és szeretetteljes lenni? Bűnbánattal adhatunk választ…

Sok áldott emlékem közül hadd említsek meg egyet! Kb. 13-14 éves kiskamasz lehettem, és gyakran elájultam. Ez történt a Mátraházi Református Üdülőben is egy istentisztelet alatt. Mikor eszméletemet visszanyertem, Piroska testvér ágyán feküdtem, ő egyik kezével fogta a csuklómat, a másikat pedig a homlokomra tette. Az első pillanatban azt sem tudtam vajon „itt” vagyok-e még, vagy már „ott”? Mindegy – gondoltam, ha Piri néni velem van, nekem csak jó lehet.

Később már felnőtt fejjel, ha Isten országáról hallok prédikációt, mindig eszembe jutnak ezek a drága emberek: bennük biztosan itt volt velük annak a csodálatos országnak egy darabkája.

Az orgonáról, annak viszontagságairól

A hangszerek „királynőjének” is fontos szerepet szántak a Pozsonyi úti templomban. A fontosságot az is jellemzi, hogy az orgona megépítését, tervezését Gergely Ferenc főiskolai tanárra, orgonaművészre bízták. Gergely Ferenc tervei alapján 1942-ben a Rieger-utód Gondáéktól 60 000 aranypengőért megrendelték az orgonát.

A tervezet – és a remény – szerint 1944 (l) végére tettek ígéretet a szállításra.

Csak arra nem gondoltak, hogy Budapestet is eléri a háború. A templommal egybeépült épületrész lakásaiba, irodáiba, gyülekezeti termeibe, ifjúsági foglalkoztatóiba (KIE, leánykör, cserkészek) orosz katonákat szállásoltak el. Ők a drága fasípokat, állványokat, a gondosan megművelt szélládákat tüzelőnek használták fel.

A nagyobb, úgynevezett principál sípok végét levágva kályhacsőnek vitték, sőt a kisebb és drága kisebb sípokat az utcára szórták, azokat megszólaltatták, fújdogálták, s ha elromlott, tönkrement – mert nem szólt –, eldobták. Végezetül még az alagsort is megnyitották, oda bárki mehetett, s vitték az értékes részeket: a sípokat, főleg az úgynevezett nyelvsípokat, de az orosz katonákon kívül voltak még magyar „szakértők”, akik tudták, hogy mit cselekszenek, és később, a háború után bizonyára fel is használták a maguk hangszeréhez, vagy a „piacon” adták vagy cserélték el.

A legnagyobb baj az lett, hogy a lelkészek haza vagy a skót misszióba költöztek – így a templom gazda nélkül maradt, de mit is lehetett tenni azokban a zűrzavaros időkben, amikor a legfontosabb az életük megmentése volt. Utólag természetesen könnyű vádaskodni, s amit akkor jómagam az orosz síkságon tapasztaltam, amit akkor az újságok is írtak, bizony igaz volt, s az élet megőrzése, megmaradása látszott a legfontosabbnak.

Aztán később, 1948-ban, amikor újra indult az élet, a roncs orgona újra terítékre került. Gondáék rövid idő alatt egy nyolc regiszteres kis orgonát állítottak össze.

Arany Sándor abban az időben – aki az énekkarnak vezetője volt, és egyben a Zeneakadémia gazdasági igazgatója – arra kérte Kodály Zoltánt, hogy írjon a Szenczi Molnár Albert Énekkar részére egy kórusművet. Kodály Zoltán örömmel tett eleget ennek a felkérésnek, és igen hamar elkészült a mű.

Gergely Ferenc tervezése: 54 regiszteres, 3 manuálos orgona. 1948-ban Gondáék a roncs orgona maradványaiból egy nyolc regiszteres kisorgonát állítottak össze.

Közben Kodály Zoltán a 114. zsoltárt dolgozta fel: „Hogy Izráel kijött Egyiptomból”. Komoly, de nehéz mű lett belőle, melynek nehéz pedálszólama miatt még Gergely Ferencnek is küzdenie kellett. Hiszen ez a nyolc regiszteres orgona nem volt ilyesmire alkalmas. Kodály biztosan valamilyen jobb instrumentumra gondolt, és az első bemutatón személyes en is megjelent.

A Pozsonyi úti gyülekezet irattárában olvasható, hogy amikor a gyülekezet lelkipásztora püspök lett, a megszűnt helyőrségi templom (Vas utca) új orgonáját ingyen felajánlották Bereczky Albertnek, de nem fogadta el; pénze pedig az egyházközségnek nem volt.

Később Adorján József lelkészsége idején, 1970-ben újra felvetődött az orgona eredeti helyére felépítése, de amire megvalósulhatott volna, nevezett lelkészt esperesnek nevezték ki, s a Pozsonyi úti „utód” elutasította a gyár felajánlását. A gyár vezetője sajnálattal közölte a Pozsonyi úti kántorral: a lelkipásztor nem igényli az orgonát. Sajnálta a kivitelező, mert amint mondta: „Minden rendelést mellőztek volna, mert egy ilyen orgona megépítése a gyárnak is jó reklám lett volna.”

Érdekes, hogy ezután is jött több ajánlat. Albert Péter miskolci építő például 600 000 Ft-ért egy jó digitális orgonát ajánlott. Ezt is elutasították. A meglévő nyolc regiszteres orgonán többen dolgoztak a 70-es években, de állapotán nem javítottak.

Végül Kneipfel nyugdíjas orgonaépítő mester épített be öt regisztert, majd egy év múlva még néhányat. Így jelenleg a Pozsonyi úti Református Templom orgonája 19 regiszteres, a gyülekezeti éneklés vezetésére, kíséretére alkalmas, de komoly orgonajátékra nem.

A templomi orgonán kívül a gyülekezeti teremben harmónium van, mely a hétfő és szerda esti egyházi alkalmakkor és esetenként más gyülekezeti alkalmakkor a gyülekezeti éneklést vezeti. Ifjúsági órákon néha harmónium vagy gitár vezeti az éneklést, gazdagabbá és hangulatosabbá téve azt.

De mi lenne, ha belevágnánk: ÉPÜLJÖN MEG AZ ÚJ ORGONA A POZSONYI ÚTON!!!

Ennek kidolgozása, valóra váltása lehetne a gyülekezet és a presbitérium közös ügye.

Szenczi Molnár Albert Énekkar

Az alapító tagok közül (l994-ben bekövetkezett halála előtt) Oláh Elemér beszélt a kezdésről. Előre kell azonban bocsátani, hogy két részre bomlik – a történelmi viszonyoknak megfelelően – az énekkari aktivitás:

  • 1935–1944: megalakulás, szervezés
  • 1947–1950: újrakezdés és kapcsolatok

A Szenczi Molnár Albert Énekkar 1935-ben alakult.

Alapítói: dr. Bolyó Ferenc, Gombos Béla, Gombos Gyula, Oláh Elemér, Kalmár Ferenc

Karnagy: Arany Sándor

Nők: Bereczky Piroska, Bereczky Mária, Bereczky Erzsébet, Kulcsár Lola, Kulcsár Irma, Tóth Ilona, Tóth Irén

Férfiak: Nagy Károly, Nagy József, Oláh Sándor, Rikacsi István, Oláh Elemér

A megalakulás a Tutaj utcában történt, illetve a Tanoncotthonban. Oláh Elemér számára az éneklésen kívül az egyik legemlékezetesebb monumentum az volt, amikor a háború után Imre Lajos a tiszti legényével együtt lépett be.

Már az első időben gyorsan haladt az énekkar, melynek magam is tagja voltam. Arany Sándor kitűnő érzékkel és – a későbbi időben is – csalhatatlan hallással, kiváló pedagógiai érzékkel, kezdetben hallás után igyekezett mind hamarabb eredményt elérni. Így történt, hogy szinte próbáról próbára gyarapodott a létszám, s Arany Sándor – zeneakadémiai gazdasági igazgatói munkája mellett – az énekkart tanította: hangképzés, formálás, stílusjegyek, bemutatás és a tanulandó darabbal kapcsolatos ismétlés stb. Hamar megismerték őket, amit az is bizonyít, hogy a kórus számára írtak műveket zeneszerzők: Árokháty Béla, Ádám Jenő, Gárdonyi Zoltán, Kenessey Jenő, Dobai Pál, Vasady Balogh Lajos. Kiemelkedő esemény volt a 114. zsoltár előadása, melyet Kodály Zoltán orgonakísérettel komponált az énekkar számára. Két alkalommal is megjelent akkor a próbán, elismerését fejezte ki, akire akkor, egyik próbán úgy mondta Arany Sándor: „Kodály Zoltán ugyan katolikus, de a legnagyobb protestáns zeneszerző.”

Annak is nagyon megörültünk, amikor a Budavári Te Deum bemutatóján, és természetesen a próbákon is ott lehetett énekkarunk. [E sorok írásakor szerettem volna megkeresni könyvtáramban, mikor is énekelhettük pontosan ezt a művet, de eredménytelenül kerestem. A Budavári Te Deum előadásáról elég szép könyvtáramban nem találtam megbízható adatot. 1938-ra emlékeztem, amikor harmadikos prepa voltam – ez biztos! – a Budai Állami Tanítóképző Intézetben. Több helyen csak így szerepelt: Te Deum (Nem Budavári!). És mindenütt csak a 37-es és 36-os évszám szerepelt. Ezt nem akartam elhinni 1999 januárjáig. Nászasszonyomat kérdezve, rögtön rávágta: 1938. augusztus 20-án, az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. De még vártam egy kicsit. Régi cserkész- és énekes társam Farkas Lajos – aki őrsvezetőm is volt – keresett telefonon. Először elmondta, mi történt vele, mióta nem találkoztunk, s aztán feltettem a kérdést: „Lajoskám, mikor és hol énekeltük először Kodály Budavári Te Deumát? Tudod?” Néhány másodperc múlva már mondta is: „1938. augusztus 20-án a Várban, a Mátyás-templom mellett egy emelvényen.” Aztán én folytattam: „Ugye, körülbelül 500 fős énekkar volt: Budai Dalárda, Cecília Kórus, Egyetemi Énekkar (?) és mi, Szenczi Molnárosok, meg vagy 200 tagú zenekar.” „Igazad van, de miért kérdezed?” Elmondtam. A Pozsonyi úti egyház történetét írjuk, s benne az énekkart is említjük. „Még ma is hallom e művet: »Non confundar in aeternum!«. S lemezről vagy koncertteremben akkor is fülembe cseng nemcsak dallam, hanem az ottani felejthetetlen produkció. Ott érzem magam a dobogón. Megfiatalodom. Látod! Ezt teszi a zene!”

De van egy másik emlékem is. A próbákat a Cukor utcai iskolában tartották, a tornateremben. 17 éves fővel a koros dalárdások mellett és helyett csak nézegettünk és barátkoztunk a helyzettel. S ahogy ott tébláboltam, egy fehérhajú, pocakos öregúr megkérdezte:

– Minek jöttél, öcsém?

– Énekelni.

– Mit, hol énekelsz?

– A basszusban.

– Jó, akkor gyere, ülj le ide mellém!

Szót fogadtam, s hála képzős énektanárom, Kishonti Barna tanár úr szigorúságának, igyekeztem jól énekelni. A próba végén megszólalt az öreg úr: „Jövő héten gyere ide, és ülj mellém, ahol ma voltál. Találkozunk!”

Hazafelé mentemben ízlelgettem a mondatot. Aztán nemsokára rájöttem. Boldogan, büszkén, örömmel mentem. Elvégre mint fiatal a legnagyobb dicséretet kaptam, hogy a következő alkalommal is mellette a helyem. Meg is tartottam.]

A háború, katonai behívások, vidékre köJtözések, no meg a félelem miatt, meg ki tudja mi még miért – hallgatott az énekkar a Pozsonyi úton. Magam is 1947-ben, közel három évi hadifogság után tértem haza. De még 1947-ben sikerült megmozgatni a kórustagokat, és újjáalakult az énekkar. 1950 augusztusáig csak, mert többen megfigyelés alatt állottak.

Az első közgyűlést 1947. május 3-án tartottuk.

Jelen vannak:

  • Bereczky Albert lelkész,
  • Arany Sándor karnagy.
  • A női szólamokból 15 szoprán és alt,
  • a férfi szólamokból 12 tenor és basszus.

A megválasztott tisztikar:

Tiszteletbeli elnök: Bereczky Albert

Elnök karnagy: Arany Sándor

Ügyvezető elnök: Oláh Elemér

Társelnök: Dr. Bolyó Ferenc

Titkár: Reviczky Béla

Háznagy: Pethő Margit

Pénztáros: Oláh Ida

Kottatáros: Nagy Károly

Helyettese: Jezsek Lajos

Választmányi tagok: Bense Imre, Hamza András, Reviczky Béláné, Tóth Irén

Három határozat született:

  1. Elvben mondatott ki: egyelőre az énekkar csak a Pozsonyi úton énekel.
  2. Addig nem szerepel az énekkar, amíg a stabil 45-ös létszámot el nem éri.
  3. Havi tagsági díj gyanánt mindenki 1 Ft-ot fizet. (Új tagoknál a próbaidő két hónap.)

Bereczky Albert nagytiszteletű úr kérése: A gyülekezeti énekreform kérdése, reformja rohamosan halad előre. A következő nyár közepén már meg is jelennek a ritmikus zsoltárok. Kéri az énekkart: erre a gyülekezetet elő kell készíteni – ambicionálja, hogy a gyülekezet megfelelően előkészüljön.

1948. január 8-án rendkívüli közgyűlés

Titkár megnyitója után bejelenti: a ceglédi SZTÁRAI VEGYESKAR jegyzőkönyvi kivonatban értesíti a Szenczi Molnár Énekkart, hogy 1947. XI. 28-i közgyűlésén Arany László elnök indítványára: a Szenczi Molnár Albert Énekkart szeretettel köszönti, reá Isten gazdag áldását kéri, őt testvérénekkarának tekinti, és testvéri szeretettel meghívja egy Cegléden, 1948 februárjában közösen rendezendő hangversenyre. Minderről a Szenczi Molnár Albert Énekkart a jegyzőkönyvi kivonattal értesíti.

A közgyűlés elfogadta a javaslatot, s a titkár indítványozza: az énekórákat pontosan és szorgalmasan látogassák, hiszen az énekkarnak Cegléden jó hírnevéhez méltóan kell szerepelnie.

Március 13-14-én lezajlik a hangverseny. Jelen levők: 11 szoprán, 8 alt, 7 tenor és 7 basszus.

Egyéb szereplések:

Rádiós istentiszteleten énekelnek: 1948-ban 3 alkalommal; 1949-ben 8 alkalommal (ebben a Frangepán utcaiak is csatlakoznak a Szenczi Kórushoz); 1950-ben 4 alkalommal.

Orgonaavató hangverseny: 1950. május 29.

Műsor: Harmat: 150. zsoltár; Gárdonyi: Mondjatok dicséretet; Kodály: 114. zsoltár; Liszt: Szívünkbe árad; File József: Hálaének

Vezényel: Arany Sándor

Orgonánál: Gergely Ferenc, Gyülvészy Barna, File József

Kisegítők: Murányi Róbertné, Várhelyi Erzsébet, Nagy Ildikó, Gyülvészy Barna

Kodály Zoltán egyik alkalommal a következőket említette, amikor a próbán Emma asszonnyal megjelent: „1 Korinthus 13. A szeretet soha el nem fogy. Az Önök éneke elérte azt a nívót, amit el lehet érni. Itt vannak sokan házastársak, tudom, így értesültem. Megtanulása a műnek sikeres volt, sok munkával, de sikerült. Új hangszín lenne, ha a gyerekek, az Önök gyermekei is bekapcsolódnának. Nekik már könnyebb lenne.”

Egy régi énekkari tag megjegyzése: „Arany Sándor nemcsak énekre tanított. Gondja volt a tiszta, szép éneklésre, s a harmóniák összecsengését is figyeltette és átéreztette. Sokszor megtörtént: kijelölés vagy önkéntes jelentkezés alapján a szólamszámnak megfelelően – 3-4 énekes bemutatott egy-egy nehezebb részt.”

Még valamit. Oláh Elemér utolsó megbeszélésünkkor a következőket mondotta:

„A Mátrai képeket, ezt a csodás művet évekig tanulgattuk, ízlelgettük. Ennek minden szépségét kiemelte Sándor. A próbákat Csapó bácsi, a lelkészi hivatal írnoka – aki ott is lakott –, s nekünk gyönyörű kottákat írt, másolt, mert kottára nem volt pénzünk. Egyszer megkérdeztem tőle, mi, melyik ének volt reá a legnagyobb hatással. Így válaszolt: A jó Atyánknak kánon: Különösen ott, ahol ez hangzott: »Fel dalra hát, Fe-el dalra hát!«”

Még valamit szeretnék megemlíteni az énekkarral kapcsolatban: az énekkar próba előtt vagy próba után őszinte imaperceket tartott. Együtt. Nem szégyelltük. Imádkozni mertünk.

Kérdésem a fiatalokhoz, a most induló, szép reményeket tápláló kórushoz: vajon ki írja most az énekkar krónikáját? Utódaink, mai ifjúság, gyermekeink és unokáink – rajtatok múlik. Várjuk tőletek, hogy több évtized után ti is hasonlóképpen számot tudjatok adni a HÁLAADÁS énekkarról.

Leánykör

1937 és 1947 között működött. (A beszámolót Nagy Lőrincné, Ibrányi Erzsébet készítette.)

A leánykör 1937-től a Pozsonyi úti templom építésének befejezéséig a Tutaj utcában működött. A kört a gyülekezet diakonissza testvére, Gombos Piroska vezette. A megjelentek létszáma mindig 20-30 körül mozgott, az életkor pedig 15 évtől általában a 30 éves korig terjedt.

Amikor a Pozsonyi úti templom elkészült, nagy kíváncsisággal és örömmel mentünk, mert itt Piroska testvér garzonlakása mellett a leánykörnek is kedves otthona lett. Örültünk annak, hogy ez a helyiség csak a miénk volt, s így valóban otthonunk lett. Ebből adódott, hogy létszámunk is egyre gyarapodott. A bibliakör vezetésében a tiszteletes úr leánya, Bereczky Piroska is segített, aki a teológia hallgatója volt.

Hetenként egyszer mindenki élénk érdeklődésévei zajlott le a bibliaóra. Az összeforrottságból adódott aztán, hogy megismertük egymást, a gondokat, az örömöket, a kételyeket. Élénk érdeklődés mellett ezen problémák megoldásában, s különösen Piroska testvér volt az, akinek segítségére, meggondoltságára, helyes irányba terelésére mindig számíthattunk, s aki ezt szívesen, örömmel, jó emberi érzékkel tette. Legnagyobb hálával tartozunk neki azért, hogy abban is segített, hogy egymásnak miben és miképpen legyünk társai. Ez természetesen élő imaközösséggé is alakította a leánykört.

Bereczky Albert lelkipásztorunk többször megjelent összejöveteleinken, és megszervezte a bibliaismeretek fejlesztésére a „Bibliai szemináriumot”. A szeminárium előadói Budapest jeles lelkészei voltak, s ezeken több leány is részt vett.

A leánykör tagjai közül sokan a Vasárnapi Iskolában is tevékeny szerepet töltöttek be, amit a környező elemi iskolákban tartottak.

A leánykör tagjai közül többen tagjai voltak az akkor már tevékenységében elismert Szenczi Molnár Albert énekkarnak. De voltak más ifjúsági körnek is látogatói. Ez az összefonódás a leánykör munkája mellett sokat segített a más Pozsonyi úti egyházi csoportokban.

Sok és szinte állandó segítséget nyújtottunk a diakonissza testvérnek a „Napsugár kör” munkájában, ahol 10-14 éves leánygyennekek tevékenykedtek.

De szinte minden alkalommal jelen voltunk az ifjúsági KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) által rendezett kirándulásokon. Általában nyitottak, érdeklődők voltunk, és voltak az egyház által rendezett irodalmi, társadalomtudományi, zenei alkalmakon, s érdeklődési körüknek megfelelően ezekkel a csoportokkal is jó kapcsolat alakult ki.

A háború előtt a gyülekezet ifjai és leányai részvételével megalakult a „KALÁKA”. (Erről egy más vonatkozásban már szólottunk.) Ez a munka lehetővé tette a fasizmus elleni tevékenységet.

A háború alatt a pilisi falvakban vasárnap délután a gyermekeknek tartottunk úgynevezett „játékos” előadásokat, és éneket is tanítottunk.

A háború alatt, akinek módjában állott, segített a rászorultakon. Igen élő maradt az imaközösség, még a pincében is meghatározott időben ki-ki maga imádkozott, s így ennek eredményeként sok meghallgatott imáról számolhattak be tagjai a háború után.

A leánykör emellett (és mindazokon kívül, amit felsoroltam) gyakorlati munkát tanult. Zsindelyné Tüdős Klára, aki ekkor már mint a Református Nőszövetség elnöke előadásokat tartott, előadásai nyomán szövőtanfolyam is indult. Ebben a munkában is többen vettek részt, me ly azután később, a nyomorúságos időben haszonnal járt.

423. számú Gróf Tisza István Cserkészcsapat

A cserkészcsapat a legmozgalmasabb életet folytató és legtöbb tagot számláló ifjúsági szervezet volt. Korosztályaik a 6. évtől kiscserkészek, apródok (6-10 év), cserkészek (12-18), öregcserkészek (18 évtől) voltak, akik nemcsak létszámban, foglalkozásokban is a legszínesebb aktív, egymást szerető, s a vezetők az általuk kineveltek, a tevékenységben bizonyító őrsvezetők, rajvezetők, parancsnokhelyettesek lehettek. A szervezetnek megfelelően különböző tisztségeket érhettek el – természetesen a megfelelő osztályú PRÓBÁK után.

A csapat – hivatalosan – 1931-ben alakult, és 1932 őszén taglétszámuk már 42-re emelkedett. A szervezőtestület elnöke Bereczky Albert volt, a csapat parancsnoka pedig Gesztessy Gyula.

Gyors fejlődésüket, valamint a létszám további emelkedését mutatja, hogy 1933-ban a Gödöllői JAMBOREE-n két őrsben, 18-an vettek részt.

A csapat tagjai az ott felállított országzászlónál is szolgálatot adtak, őrséget. Azon a napon, amikor őrséget adtak, jelen sorok írója is ott vendégeskedett, de még mint új jelölt, ifjú, még nem felavatott cserkész. Az őrséget Knopp István, a csapat egyik legöregebb cserkésze, öregcserkésze adta. Mellette természetesen a csapat másik, fiatalabb cserkésze. Ezt az őrséget mindenki, akit megbíztak, örömmel állta, és megtiszteltetésnek vette. A csapat tábora közel volt az országzászlóhoz. Így észrevették, hogy Pista valószínűleg rosszul van. Keménykötésű fiú volt, de a nagy, tűző meleget nem bírta. Nem kellett távcső, úgyis jól látszott: Pista rosszul van. Nem bírta a tűző napot. Sőt biztosan kivehető volt: a cserkészbotra támaszkodik. Gyors segítségre volt szükség, s menteni kellett a csapat becsületét. Magam vállaltam a feladatot: leváltottam Knopp Pistát, aki nehezen vánszorgott le a zászló mellől, s csak akaratereje, hite és embersége vitte a nem is olyan messze lévő csapattábor kapujához, ahol összeesett. A leváltás sikerült, bonyodalom nélkül. Itt is igazolódott a 3. cserkésztörvény: „A CSERKÉSZ AHOL TUD, SEGÍT!”

S ha már erről szó esett, álljon itt a 10 törvény:

  1. A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond.
  2. A cserkész híven teljesíti kötelességét.
  3. A cserkész ahol tud, segít.
  4. A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.
  5. A cserkész másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú.
  6. A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényzetet.
  7. A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.
  8. A cserkész vidám és meggondolt.
  9. A cserkész takarékos.
  10. A cserkész testben és lélekben tiszta.

A cserkészotthon a Tutajban lévő kis épületben volt. Két termében tartottuk az összejöveteleket, meg a játékokat, mikor melyikre volt engedélyünk. Mert gondosan beosztották az egyes őrsöknek, raj oknak. Az épülethez tartozó kis lakásban volt Márkus Bálintnak (Bálint bának) a lakása. Ö civilben tűzoltó volt. A csapat egyik rajának a felelőse és a parancsnokság egyik tagja. Általában az újonc rajnak volt a vezetője.

De nézzük csak tovább a táborokat!

  • 1934. Pálfa – 30fő
  • 1935. Bogyiszló – 26 fő. E két táborban tették, tettük le a II. osztályú cserkészpróbát, melyhez hozzátartozott a főzés is. Gyakorlat, kötelező próba volt, de azért mindenki egészségesen érkezett haza.
  • 1936-tól 1942-ig minden évben egyre nagyobb létszámmal indult a csapat, és Pálfa óta kétevezős csapatcsónakunkra is büszkék voltunk: NYU-NYU-ra. Miért neveztük így? Nem mi, csapatparancsnokunk, Gesztessy Gyula keresztelte így, gyermekkori becenevére.
  • 1943 nyarán nem akármilyen vállalkozásba kezdtek Reviczky Béla segédtiszt vezetésével: erdélyi túra. Vonattal: Budapest – Zilah. Aztán kerékpáron: Zilah – Csákigorbó. Jódtelep – Ratosnya. Szeretfalva – Déda – Maroshévíz. Gyergyószentmiklós – Gyilkos-tó. Szováta – Marosvásárhely. Kolozsvár – Bánffyhunyad. Rév Nagyvárad, és onnan vonattal haza.

A csoport kimagasló teljesítményéről a Magyar Út c. lapban részletesen beszámoltak, mert nem csak a jelzett falvak, városok nevezetességeit, szépségeit tekintették meg, hanem előadásokat tartottak, gyerekekkel gyakran foglalkozásokat is, és sokat regöltek.

A kerékpártúra résztvevői: Balogh István, Dér Márton, Istvánffy István, Márkus Miklós, Reviczky Béla, Reviczky László, Somogyi András, Takács Gyula.

A háborúig a csapat vezetői voltak:

Parancsnok: Gesztessy Gyula, Papp Imre

Vezetők: rajparancsnokok és helyettesek: Császár József, Farkas Lajos, Joó Endre, Kalmár István, Márkus Bálint, Péter Miklós, Szűcs István, Szűcs Zoltán.

A protestáns cserkészcsapatoknál minden pünkösdkor táborba mentek a csapatok. Mi volt és mi az ICHTHYS? Az egyik alapító tag, Csider János beszámolója szerint:

1919-ben a vesztett háború és forradalom után gyűlt össze először az Ichthys jegyében néhány csapat, közös táborra a Hosszúerdő hegyre. Nem hivatalos felszólítás hozta őket össze. Közös lelki szükséglet és a közösség ereje utáni vágy indította útra valamennyit. Könnyítette a közeledést az, hogy valamennyi csapat mögött valamilyen evangéliumi munkájú egyesület állt.

Isten a cserkészmunkának is Ura! Ez a gondolat irányította ezeknek a csapatoknak a munkáját, ez kovácsolta őket úgynevezett munkaközösséggé, az lchthys-csapatok munkaközösségébe. Az első tábor után immár 24 esztendő óta – írta 1943 februárjában Csider János – minden esztendőben összegyűltek ezek a csapatok, vagy azóta már helyükbe nőtt fiatalok, hogy a Szentlélek kitöltésének ünnepén ebben a nagy közösségben kérjék és várják az erőt az elkövetkezendő év munkájára.

A táborok gondját minden évben más csapat vállalta, mint megtiszteltetést, az előző évben végzett jó munkájának elismeréseképpen és buzdításul. A táborokban a legnagyszerűbb gyakorlati és elméleti cserkészprogramokon kívül nagyszerű alkalmakat szerveztek arra, hogy a vezetők és a fiúk külön-külön csoportokban és együtt is lelki közösségben élhessenek. Az Ichthys-munka szinte megindulása után ellátta a belmissziós és egyéb ifjúsági egyesületeinket vezetőkkel és hívő életű munkásokkal.

Az Ichthys nem kézzelfogható egyesület, nem adminisztrációs szövetsége a munkában résztvevő csapatoknak. Egyszerűen az ebben a szellemben dolgozó – és lelkiségben – a csapatok saját keretein belül végzett jó munkája, nevelése, hite, mely minden esztendőben a legláthatóbban és állandóan visszatérve a pünkösdi Ichthys-táborban jelentkezik.

Szükség volt erre a munkára? Valóban nyertek-e erőt közös táborozásaikon a munkaközösség csapatai? Erre vonatkozóan az alábbiak mondhatók el:

Ennek a munkaközösségnek a tagjai indították meg a húszas évek elején a regős munkát. Ezért nem véletlen, hogy a regős munka kifejlesztésében és végzésében mind a mai napig csaknem kizárólag ennek a munkaközösségnek a csapatai vesznek részt.

Ugyanennek a munkának egyik ága a szórványgondozás, mely olyan nagy jelentőségű, hogy a legmagasabb fórumok is foglalkoztak vele, s ezt kizárólag a mi csapataink végzik, megfelelő irányítással. Azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar cserkész tekintetét a falu felé az Jchthys munkaközösségben dolgozó csapatoknak élete és munkája eredményeképpen fordította. Ha helyes lehet ez a kifejezés: a mélyebb magyar gondolat ebben az ifjúságban vert legerősebben gyökeret.

1943-ban pedig nagy kitüntetésnek vettük, amikor az éves rendezésre a mi csapatunk kapott megbízást. Ezt velünk az egyik szervező, Juló bá (Jánossy Sándor) közölte. A tábort június 13-14-én rendeztük a megyeri dombokon.

Bár a külföldi csapatok csaknem minden országban külön szövetséget alkottak, Magyarországon az ICHTHYS sohasem vált külön szövetséggé, hanem megmaradt a Cserkész Szövetség keretein belül. Annak jóváhagyásával és jóindulatú pártfogásával végezte mindenkor az itt vázolt munkáját.

1945-ben lassan-lassan éled a csapat, a harctérről majd hadifogságból jönnek, és keresik a kapcsolatot a csapattal, a régi cserkésztestvérekkel.

1945-ben Papp Imre és Szántay Ede segédlelkész is csatasorba áll.

1947-ben új szervezés, és a csapat új nevet kap: Gyulai Gál. Nem sokáig lelkesednek és lelkesedhetünk, mert 1948-ban a hatalomra jutott kommunisták egy tollvonással betiltják a cserkészmozgalmat.

A csapatzászló is eltűnik, vagy eltüntetik. 1976-ban a Bocskai raj zászlója kerül Berkesi Gábor nagytiszteletű úrhoz további őrzésre. A zászló készítője Somogyi Mária volt.

Még egy utolsó emlék 1948-ból. Gyalogtúrára vállalkozik Farkas Lajos, Orosz Sándor, Reviczky Béla, Verőczi Béla.

A jelen ilyen irányú munkájáról nem tudunk. A 90-es években új csapatok kezdték a munkát. Buda-hegyvidéken meg is alakult a csapat, a mi csapatunk egyik volt vezetője, Farkas Lajos irányításával, és melléje segítőként önként jelentkezőkkel működik a cserkészcsapat. S miután megszervezte és elindította Lajos bá a mozgalmat, átadta a helyét az utána következő nemzedéknek.