Életmozzanatok egy csodálatos házasságból is

Barátossy Jenő emlékét idézve lehetne részletezni pl. a szűkebb és tágabb családi kötődéseit, a kiterjedt közéleti kapcsolatrendszerét, a sikerekben és elismerésekben gazdag szakmai munkásságát és az áldásos közegyházi tevékenységét. Ezekhez pontos adatokra, dokumentumok tanulmányozására volna szükség. Én azonban „csak” arról a Jenő bácsiról tudok hitelesen megemlékezni, akit együtt ismertem és szerettem meg drága feleségével, Editkével. Előttem van egy kis, házi nyomtatású írás; a címe: Beszámolóm Edittel eltöltött életünkről, és miközben újraolvasom ‒ már sokadjára ‒, felidéződik a különösen szoros kötelékkel, ritkán tapasztalt egységben és harmóniában egymáshoz tartozó, kedves pár nem mindennapi sorsa.

Először Editkét ismertük meg. Ő kereste a lelki támogatást a Pozsonyi úti gyülekezet bibliaórás közösségében; alázattal, kedves egyszerűséggel mutatkozott be, törékenyen, kicsit megfáradtan érkezett, de hitbizonyosságáról hitelesen tanúbizonyságot téve vallott megváltó Krisztusáról, a Benne újjászületettek belső békéjéről. Aztán néhány hét elteltével megjelent a gyülekezetben Jenő (ő többnyire így említette), a házastársa is. Ezt követően szinte mindig együtt jöttek az alkalmakra, ám a férj egyre többször tartott helyszíni szemlét napközben is; mérnökként vizsgálódva mérte fel az épületegyüttes műszaki állapotát, listázta a legszükségesebb teendőket, majd „beindult”, aktívan munkálkodni kezdett: kalkulált, forrásokat keresett, beruházókkal tárgyalt, felújítási folyamatokat szabályozott. Hamarosan ő lett a Pozsonyi úti gyülekezet főgondnoka. Közben minden hétközi alkalmon megjelent drága Editkéjével, és ha megkérték, bibliaórát is tartott; mindig összefogottan, röviden, a lényeget kiemelően magyarázta az Igét.

Aztán elérkezett az a pillanat is, amikor férjemmel, a gyülekezet lelkipásztorával együtt a vendégeik lehettünk. Megmutatták a Markó utcai, dunai panorámás, polgári miliőjű lakásukat, majd leültettek az ízlésesen megterített asztalhoz. A finom vacsora ízei most is feledhetetlenek. A figyelmes vendégszeretet sok apró megnyilvánulása pedig nem volt egyszeri tapasztalás.
Közben Barátossy Jenő mindannyiunk Jenő bácsijává vált. Pedig nem volt bácsis; élénk szemei fiatalos kacsintásokkal, olykor tréfás mimikával tették elevenen reagálóvá megnyerő arcát.
Néhány idézet a már említett beszámoló bevezető soraiból: „Csodálatosan szép és boldog házasságom volt Edittel 63 éven át! Annyi szeretetet, örömet sugárzott felém, gyermekei, szerettei és környezete felé, hogy a fájdalom elviselése nemcsak nemesíti az embert, hanem mások számára is példát mutathat… Ajándék volt mellette és Vele élnem. Igen, nemcsak földi életem társa, hanem Angyalom is volt”.

Editke. Az első világháborúban szolgált katona férj és a felvidéki tanítónő leánya Budapesten tanul, majd apja áthelyezése miatt Szombathelyre kerülve az 1940-es évek elején megismerkedik Korondi Bélával (akit a családon belül Gyurinak hívtak), akivel 1942-ben házasságot köt. Miközben az ugyancsak katona férj a második világháború forgatagában fontos küldetéseket teljesít felelős beosztásban, az ellenállási mozgalomban is részt véve, megszületik három gyermek: Gyurka, Gábor és Ági. Aztán vége mindennek, a szovjet megszállás és a háború utáni megtorlások teljesen feldúlják a család életét: a gyermekek apját 1949-ben halálra ítélik és kivégzik (!), Editet pedig kitiltják Budapestről rendőri felügyelet alá helyezve három kicsi gyermekkel.

Jenő. Az 1926-ban Barcson született Barátossy Jenő emlékét még ma is őrzi a világra jöttekor a templom előtt elültetett két fenyőfa. Kisfiúként tanító nagyapja okításait és igehirdetéseit hallgathatja, majd más iskolákba jár, többek között pl. Csurgóra. A század 40-es éveiben cserkészként vesz részt nyári táborokban, tagja pl. az SDG mozgalomnak. 1944-ben műszaki egyetemen tanul sok rokon támogatásával, és szoros barátságot ápol unokatestvérével, a háborúban fontos katonai küldetéseket teljesítő Gyurival, aki akkor már Edit férje. Bombázások, külföldi hadi kórház, majd hazatérés és a megkezdett tanulmányok folytatása következik. Aztán Gyurit hamis vádak alapján kivégzik. Edit a gyermekeivel kitelepítésben él Miskolcon; „Most már nem csak vallásos katolikus, hanem a Szentlélek vezetése általi keresztyén életet élt, mint Jézus Krisztus megváltott gyermeke” ‒ olvashatjuk az emlékezésben.

Háborús helyzetben különösen is szokás, hogy a családtagok egymásra bízzák esetlegesen árván, egyedül maradó szeretteiket. Valószínűleg így tehetett korábban az unokabáty Gyuri is Edittel kapcsolatban, aki a férje elvesztése után sokáig testvéri szeretettel ápolja a kapcsolatot Jenővel, aki azonban egy idő után felajánlja, hogy szeretné a gyermekeit örökbe fogadni és Editet feleségül venni. A válasz tartózkodó, ám a kapcsolatfelvételt csak első indulatból elutasító: „Kizárónak tartom, hogy mi valaha összekerülünk… Törölj ki teljesen gondolatodból is, és ha ennek ellenére is az Úr akarata, úgy lesz, ahogyan Ő elrendezi”. És az Úr elrendezte: az ismételt házassági szándéknyilatkozat után igen a válasz, megköttetik a házasság, és a gyermekeket Barátossy Jenő a nevére véve örökbe fogadja. 1958-ban megszületik közös lányuk: Edit. Együttes gondoskodás a folyamatosan bővülő családról, közben a felelősségteljes mérnöki munka, hazai elismerések, külföldi utak (még egy imareggelin való részvétel is az USA-ban Editkével). A visszavonulások lépcsőzetesek, még a 2000-res évek is tartogatnak bőven feladatokat: a Károli egyetem jogi karán, legfőképpen a Pozsonyi úti református gyülekezetben. Egy sokk után egyre gyengébb Editkéjéről is gondoskodik. Így vall többek között róla: „Soha nem tette fel a kérdést, velem miért történik mindez, hanem elfogadta a sok igaztalan szenvedést”; „Életemben nem találkoztam hasonlóan szeretetet sugárzó, mások felé is forduló, szerény, szelíd emberrel, mint Ő”.

Elérkezik a pillant, amikor el kell engedni a drága hitvest, és Jenő bácsi mélységesen gyászol, emlékezik, de tartja magát, pontosabban tartja őt az Úr, hitbizonyossága töretlen. Újra meg újra elolvassa azt a különös ajándékként kapott levelet, amely neki szól, és amelyre Editke halála után bukkant rá felesége Bibliájába rejtve. Kétlem, hogy valaha kapott más is ehhez hasonló posztumusz vallomást: „Jencikém! Imádkozó szeretettel kérem a mi Urunk Áldását drága, alázatos életedre! Olyan ajándék volt számomra a mi kettőnk szeretetben összeforrt, boldog élete, hogy az szinte hihetetlen kincs. Maradj velem, ilyen mindenekfelett összeforrva. Forró szeretettel könyörgök, hálát adok leborulva mindazért a kegyelemért és áldásért Uram, amivel körülvettél, megáldottál bennünket eddigi közös életutunkon, és vezettél! Kérlek, továbbra is áldd meg az én drága páromat hosszú élettel, egészséggel”. Hamarosan megfogalmazódik a posztumusz válasz is, amely földi csatornán már nem juthat el a címzetthez: „Köszönöm! Drága szeretett hitvesem, kedves Editkém, hogy te is úgy érezted, mint én a kettőnk kapcsolatát. Köszönöm az Úr Istennek, hogy földi életemet megáldottad egy ilyen szerető feleséggel, az én aranyos Editemmel. Kérlek, áldd meg gyermekeinket, unokáinkat, és mindazokat, akiket életünk során ránk bíztál a Hit, Remény és Szeretet csodálatos ajándékával, amit csak Krisztus Jézus által kaphatunk meg. Köszönet mindazoknak, akik szolgálatként vagy küldetésből tették életünkben, hogy megismerhettük az ember számára készített egyetlen utat Jézus Krisztus által. Nyugodj békében, az örök hazában, az Úr Jézus által kapott dicsőségben!”

Epilógus

Augusztus 29-én rövid e-mail-es egyeztetés után meglátogathattam Jenő bácsit. Akkor még nem tudhattam, hogy utoljára. A járványügyi helyzetre tekintettel maszkban álltam meg a már nyitott ajtó előtt (ez az ajtó mindig kinyílt, mire a lifttel felért a látogató). És ott állt Jenő bácsi, ölelésre tárt karokkal, széles mosollyal, élénk tekintettel. Az első kérése az volt, hogy vegyem le a maszkot, majd mindenáron meg akart ölelni. Én hárítottam a kontaktust, aztán mielőtt leültünk beszélgetni a nappaliban, megmutatta a falon lévő festményt róla és Editkéről. Újra megfogalmazta a sokszor hallott mondatot: „Csodálatos volt a házasságunk Edittel”. Az asztalon pohárban ott várt a ropi és egy tálcán édes sütemény. Kérdezte, nem vagyok-e szomjas. Igen válaszomat hallva kibotorkált a konyhába, és hozta a behűtött narancslevet. Emlékeztünk, csevegtünk, majd közösen imádkoztunk. Már az előszobában készültünk az elköszönésre (amelyből végső búcsú lett), amikor a vékony karok ismét kitárva hívogattak; és akkor már nem érdekelt semmiféle járványügyi távolságtartás: boldogan belesimultam a két kitárt kar ölelésébe…

 

Cikkünk rövidített változata a Hálaadás újság 2020. reformációi számában jelent meg.