Nyomtatás

A hetvenes évek is fontos korszaka templomunknak: a háború utáni helyreállítás után ismét tatarozni kellett. Az esemény dr. Adorján József nagytiszteletű úr, egyházunk esperese idején történt. Az eseményeket az ő A Dunánál – Budapestvégállomás” – 1968-tól napjainkig című önéletírása alapján idézzük fel. Esperes úr visszaemlékezése – szerencsére – nem csak a tatarozást eleveníti föl.

1971. május 16-án iktattak be a Pozsonyi úti gyülekezetbe. A Pozsonyi úti templom olyan, vagy még inkább olyanabb állapotban volt akkor, ahogy a háborúban összelőtték.

Szeretetvendégséget tartottunk a Baross téren, amin megjelent Komlós Imre, a Pozsonyi úti gondnok, és amikor a hangulat a legjobb volt, felállt és ezt mondta:

„Nagytiszteletű esperes úr! Úgy jöttem Hozzád a magam és az egész presbitérium nevében, ahogy Pál apostolhoz ment a macedón férfi: Jer által a Pozsonyi útra, és légy segítségül nekünk. (ApCsel. 16,9) Négy éve beteg a lelkipásztorunk, a templom romos, a gyülekezet szétzüllött. Te tudsz segíteni rajtunk.” A gyülekezet megdöbbent. Cseh József – a Baross téri gyülekezet építészmérnöke – ennyit mondott: „Én is tanúsíthatom, hogy a Pozsonyi úti templom valóban siralmas állapotban van, s talán veszélyben is. Azt is tudom mondani, hogy jelenleg Adorján esperes úr az, aki ilyen feladatokkal meg tud birkózni.”(Ugyanis két évvel azelőtt hasonló gondokra találtam megoldást.)

A kérdésre pedig ezt válaszoltam: ezt még alaposan meg kell gondolnom.

A Pozsonyi úti lelkész végül hajlandó volt kiköltözni, mi pedig a gyülekezeti teremben rendezkedhettünk be. A többszöri költözésünk miatt megfelelő tapasztalatot szereztünk a termek elrendezésében.

Cseh József, aki akkor már egyházmegyei gondnok volt, és építészként tudását itt kamatoztathatta, de minden más vonatkozásban is önzetlen segítőtársam volt. Kiszámítottuk: ha lebontjuk az összes még meglevő vörösréz lemezt – mert romlásnak indultak újra – és eladjuk, akkor annak árából horganylemezzel újra fedhetjük az egész tetőt. Csete Gyula építési szakértő szerzett egy nagyon megbízható kisiparost, és a meglevő vörösréz lemez eladási ára az új anyagra és a munkadíjra elegendő volt.

A templom előterében a kőlapok hiányoztak, volt ahol ezt pótolhattuk. Vasárnap ugyan deszkapallókon lehetett közlekedni, de a templomban szilárd talajon jártak az emberek. A padokat is kijavították 1971. május 16-ra. A beiktató igehirdetés azt a reményt szolgálta, hogy öt éven belül rendbe hozzák a templomot.

Meghívásomat egy kivétellel teljes egyetértéssel mondta ki a presbitérium. Az ellen szavazó egy orvos volt, aki attól félt, hogy majd nem jut időm a gyülekezet pásztorolására az esperesség mellett. De a munka során egyre inkább a segítés szándékát és valóságát igazolni láthatta.

Szudy Nándorról tudni kell, hogy a Felvidékről települt át, nagyszerű tájképfestő volt, aki egyszer, amikor Tóth Imre (Amerigo Tot) Budapesten járt, Szudyt így minősítette: „Festőnek is nagyon tehetséges, prédikátornak is jó, de idejében el kellett volna döntenie, melyik akar lenni. Mert mind a kettő egész embert követel.”

Szudynak egy nagyszerű tette volt, hogy bevezettette az épületbe a távfűtést. Sajnos cserében átengedett egy alagsori helyiséget használati díj nélkül, de végül is sikerült egy egyezséget kötni, melyben öt évig megfizetik az állami bérleti díjat egy összegben, és öt év múlva pedig annak dupláját. Az összeg akkor háromszázezer forint volt. Akik akkor éltek, tudják, milyen nagy összeg volt.

A hetvenes évek elején megindult az EGYHÁZI IDEGENFORGALOM. Egymást követték a külföldi egyházi személyek és csoportok, akik meg kívánták ismerni a magyarországi egyházi életet. A zsinat külügyi osztálya szívesen fogadta a külföldi vendégeket a Pozsonyi útra, és ezeknek megfelelően a Pozsonyi útiak is kaptak hívásokat.

1972 tavaszán elkezdődött a templom tatarozása. Közben kéthetes teológiai konferenciára mentem. Június végén értem haza, s örömmel láttam, hogy a novemberre ígért munkákat be is fejezték. Kérdésemre ajánlották: Ha megrendeljük a templom belső tatarozását, illetve felújítását, és megígérjük, hogy csak a jövő év első negyedekor számlázzuk, akkor abból 30 száza lék kedvezményt adnak. Azt is elmondták, miért. Az első negyedévben a kőműves nem tud dolgozni az időjárás miatt. És most pl. ott vannak az állványok is, így nem kell kétszer szállítást fizetnünk.

Kívül-belül kész volt a renoválás október végén.

Ráadásul nekünk német énekkart protezsáltak. A gyülekezeti teremben megkínáltuk őket, de magatartásukban látszott: majd ők megmutatják a magyaroknak, hogy milyen az igazi német zenekultúra, és milyen a kórus.

A vendégségre meghívtuk Arany Sándort, a Pozsonyi úti karnagyot és énekkarát. A németek azzal a biztos tudattal kezdtek, hogy ők mintát adnak a magyaroknak. A Hálaadás Énekkar a terem végében Kodály-zsoltárokat kezdett énekelni, amit a németek megdöbbenéssel hallgattak. Megköszönték az énekkar produkcióját és további kérésekkel álltak elő, mert eddig ők csak Kodály Zoltán nevét ismerték. Megígérték, hogy számaik közé – három-négy előkerült magnetofon segítségével– egyre inkább és egyre többet igényeltek, kértek az énekkartól. Megígérték, hogy számaik közé a hallott Kodály-műveket felveszik, és bárhol legyenek is a világban, a Kodály-műveket műsorukba veszik, énekelni fognak Kodály-műveket.

Vasárnap a templomba menet a templom előtt megállítottak bennünket és néma megállást javasoltak. Néhány pillanat után felcsendült a kórusuk éneke, magyarul: ÉNEKELJETEK, MINDEN NÉPEK! Hihetetlen nagy élményben volt részünk.

A fordulat után megnövekedett a hitoktatás lehetősége, de azt tapasztaltam, nem használják a HITBŐL-HITBE című kézikönyvet. Viszont jelentős kezdeményezés volt a Pozsonyi út és a Szabadság tér gyülekezeteinek évenként tartott közös tanulmányi hete, melyet kitűnő egyházi és nem egyházi szakemberek tartottak.

Pozsonyi úti szolgálatom végén és fasori szolgálatom elején írtam: Nem jó az embernek egyedül című közös kiadványunkat és a Tízparancsolat magyarázatát, mely négy magyar és két német kiadásban jelent meg.

1980-ra járt volna le a templom tatarozására felvett kölcsön a Pozsonyi úton. Pedig nagyon igyekeztünk. Már a 70-es években az orgonaépítést is terveztük, de ez nem sikerült. S ha voltak is más variációk és egyéni elképzelésem, de amikor P. Tóth Lajos hirtelen meghalt, nem hagyhattam Budapest legnagyobb gyülekezetét pásztor nélkül. Most már a presbitérium küldöttségének megkeresésére igent mondtam a Fasornak.

Így ért véget rövid, tízéves szolgálatom a HALAADÁS templomában, melynek homlokzatára akkor már visszakerült a reformátori jelmondat: SOLI DEO GLORIA.

Emlékezünk és továbblépünk

Aki immár évtizedek óta él – a Tutajban és a Pozsonyi úton –, nem csak a lelkészek jelennek meg előtte. Események, küzdelmek, eredmények, Isten segítsége, közösségi alkalmak villannak fel egy név hallatára, s akkor a névtelen segítőkről nem is beszéltünk. Például Csapó bácsiról, aki az irodában tevékenykedett, aki mindenkit ismert és mindent tudott, akinek gyöngybetűit csodálhattuk, bibliai idézete fali képét nemcsak néztünk, hanem még a gondolat is megtestesült. Keresztlevelünk vagy egy-egy hirdetés gyöngybetűi elragadtattak bennünket. Aki fáradhatatlanul végezte szerteágazó feladatait, akinek mindenkihez volt egy kedves szava, s a reá bízott feladatokat hiánytalanul végezte. S ha végignézünk a lelkipásztorok és a beosztottak névsorán, ki ne gondolna szeretettel Hőgye Mihályra, aki magunk között csak „Miska” volt, vagy Draskóczy tiszteletes úr a „Drazsé”, Hamza Andor „a Bandi” volt, Szántay Ede pedig nem csak a játékokhoz értett, hanem úgy beszélt nekünk a Bibliáról és úgy magyarázott, hogy ott nem kellett külön figyelnünk, mert együtt éltünk vele. Drága alkalmak sokasága, ami még ma is átsüt rajtunk, ha a múltra gondolunk: cserkésztáborokra, hadijátékokra, teadélutánokra, konfirmációi vizsgákra, egyházi kirándulásokra, ha azokra az Istentől megáldott vezetőkre gondolunk, akik mellett emberekké lettünk.

S beszélgetve volt vezetőinkkel, hasonló korú barátainkkal, ki kell jelentenünk: Bereczky Albert, Draskóczy László, Szalay István, Pákozdy László, Kara Pál lelkipásztorsága alatt hitben erős, intenzív gyülekezeti élet folyt a Tutajban és a Pozsonyi úton. Ahol OTTHON voltunk. A gyülekezet és az ifjúsági egyesületek lélekszáma évről évre nőtt. Ahogy akkor mondtuk: kinőttük a Tutajt, és kezdetben a Pozsonyi úton is mozgalmas élet folyt.

A gyülekezet létszáma, lélekszáma évről-évre nőtt. A vasárnapi iskolásokkal több csoportban foglalkoztak. A felnőtt gyülekezet vasárnapról vasárnapra megtöltötte a templomot. Ünnepnapokon (húsvét, karácsony) két istentisztelet volt délelőttönként telt házzal. A konfirmandusok száma 20-30 között váltakozott. Jó érzéssel mondhatjuk: a Pozsonyi út erős vára volt Istennek. (Ezt a mondatot egy régi tanítvány hangoztatta az anyaggyűjtéskor.)

Amint azt el is kell ismernünk, hogy a csökkenés Kara Pál távozásával kezdődött, s folyamatosan az állam ellenkezése is hozzájárult, mert abban az időszakban a „demokratikusnak” kikiáltott erők rossz néven vették, ha valaki templomba járt. Adorján József dr. lelkipásztor működése alatt a zuhanás jelentősen mérséklődött. Ebben nagy támasza volt felesége, aki türelemmel és elhivatottsággal próbálta az ifjúsági életet és a gyülekezet összetartozását erősíteni.

Gondot okozott Huszti Kálmán nyugdíjba menetele. Nem zajlott le zökkenőmentesen. A presbitérium fennállása óta egyik legnehezebb döntését kellett meghoznia: a távozó lelkész számára lakást vásárol, oly módon, hogy a lakás tulajdonosa a Pozsonyi úti egyházközség lett.

A jelenkor megítélése nyilván utódaink feladata lesz. Huszti Kálmán idejében beosztott lelkészként volt nálunk Berkesi Gábor, így a jelenlegi nagytiszteletű urunk már nem ismeretlen helyre jött. Eddigi tevékenységével megmozgatta a közösségi és a hitéletet. Megkérdezve a presbitérium egyes tagjait arról, mit gondolnak a közeli jövő legfontosabb feladatainak, ilyen válaszokat kaptunk: