A Világ Igazai

A budapesti gettó felszabadításának 60. évfordulójára emlékeztek a múlt héten. A Dohány utcai zsinagógában Gyurcsány Ferenc kormányfő elmondta, nem engedhető meg, hogy a holokauszt miatti fájdalom folytonosságát bárki megkérdőjelezze: „Oltalmat nyújtunk valamennyi vallásos közösségnek, mert ezt követeli meg közös emberségünk, közös magyarságunk.” Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi arra emlékeztetett: hálával tartoznak a segítőknek, a Világ Igazainak. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kitüntetését korábban – többek között – Bereczky Albert, a Pozsonyi úti református templom vezetőlelkésze is megkapta: társaival együtt részt vett a zsidómentésben, amelyet a háttérből Ravasz László református püspök irányított. A keresztény egyházak körülbelül 60 ezer zsidót mentettek meg a második világháború idején.

Berkesi Gábor jelenlegi lelkipásztor

„Krisztus egyházának prófétai tisztéből következik, hogy az egyház szolgája mindenkor felemelje szavát, valahányszor Isten törvényeit az emberi intézkedések súlyosan megsértik. Ezért kell ismét szóvá tennem azt a bánásmódot, amelyeket a zsidónak minősülő magyar állampolgároknak el kell szenvedni… Könyörögve kérem Miniszterelnök Urat, rendelje el a kegyetlenkedések azonnali megszüntetését” – írta Ravasz László református püspök Szálasi Ferencnek 1944 novemberében. A nemzetvezető nem válaszolt.

A püspök a szószékről tiltakozott a rémuralom ellen, s a zsidómentő akciók egyik fő szervezőjévé vált. A háború után mégis sokáig úgy élt a köztudatban: összejátszott a náci hatalommal. Ezt magyarázhatja, hogy történelmi szerepe valóban ellentmondásos. Visszaemlékezéseiből tudjuk: egyházának vezetése úgy vélte, Magyarországon van zsidókérdés. A püspök is egyetértett azzal, hogy egy kisebbség anyagi-erkölcsi hatalomhoz jutott, s jogait a keresztény szellemiség rovására gyakorolja.

Tény: az első zsidótörvényt a többi keresztény egyházfővel együtt Ravasz püspök is megszavazta 1938-ban, sőt a felsőház tagjaként beszédet is mondott mellette. „A püspöki kar azt remélte, ezzel kielégítik a németek követeléseit, egyben megelőzhetik a további szigorításokat” – mondja Ladányi Sándor egyháztörténész.

Bereczky Albert emléktáblája

Aztán a 1939-es második zsidótörvényt is elfogadták az egyházfők. Teleki Pál miniszterelnök – közeledvén a választásokhoz – valósággal „megzsarolta” őket: ha a törvényt nem szavazzák meg, a szélsőjobboldali erőket segítik hatalomra. Viszont ha a törvény mellett voksolnak, a kormány mentességet ad a megkeresztelkedett és a vegyes házasságban élő izraelitáknak. A keresztény egyházak vezetői belementek az „alkuba”. Ladányi professzor feltételezi: ha másként tettek volna, a deportálások már 1939-tol elindulnak.

S bár az 1941-es harmadik zsidótörvényt – amely faji alapon diszkriminált – már egyetlen keresztény egyházfő sem írta alá, a törvény érvényesítését nem tudták megakadályozni.

A fasizmus előretörése idején Ravasz püspök főként a zsidók segítésével foglalkozott. Horthy Miklóst többször felkereste, még 1944. április végén is. Kérte a kormányzót: „Amit csak lehet, akadályozzon meg, mert itt beteg emberek jutottak közhatalomhoz.” Horthy azt felelte, a püspök túllépi illetékességét, és a zsidókat csak munkaszolgálatra viszik, hajuk szála sem fog görbülni. (Ez a kitétel egyébként a kormányzó tájékozatlanságát vagy cinizmusát bizonyítja.)

A németek március 19-én vonultak be Magyarországra. 1944 nyarán a református és evangélikus egyházfők közös levélben tiltakoztak a náci terror ellen. Erre Sztójay Döme miniszterelnök megígérte: a budapesti gettóból nem deportálnak. Az október 15-i nyilaspuccs után azonban Szálasi közölte: a zsidókérdésről senkivel nem tárgyal.

Noha az egyházak és a nyilas kormány között lényegében minden kapcsolat megszakadt, a papok, lelkészek közül többen is részt vettek a zsidómentésben.

Bereczky Albert, a későbbi püspök

Ennek egyik központja a Pozsonyi úti református templom lett. Vezetőlelkésze Bereczky Albert volt, segédlelkészei Pákozdi László és Szántai Ede.

Komolyan gondolták a jézusi tanítást: „Ha valaki segítséget kér tőled, el ne fordulj tőle!” Akcióikat már az első zsidótörvény után elkezdték: egyre több keresztlevelet adtak ki. A templom jelenlegi lelkésze, Berkesi Gábor sok mindent hallott a háborús időkről: „Nemcsak zsidókat, kommunistákat, hadiszökevényeket is bújtattak. A toronyszobában, alagsorban több százan húzódtak meg.”

1944 márciusától adminisztrátorként dolgozott a templomban Adorján Józsefné. Ma, nyolcvanévesen is tisztán emlékszik: „A legnagyobb keresztelkedési hullám 1944 nyarán volt. Főleg öregek, nők, gyerekek jöttek, a férfiak többségét már elvitték munkaszolgálatra. Mi töltöttük ki az anyakönyveket. Már rég nem hitről volt szó. Az életüket próbáltuk menteni.”

Adorján József és felesége

A gyülekezet tagjai közül csak néhányan voltak beavatva a mentésbe. A lelkészek féltek a lebukástól. Nem elsősorban a besúgóktól, inkább attól: valaki nem bírja tovább a lelki nyomást, és „elszólja magát”. Volt okuk aggódni.

Hallották, az egyik apátságban razziáztak a németek, és nemcsak az ott talált zsidókat gyilkolták le, hanem az apácákat is.

A református zsidómentést Ravasz püspök a háttérből irányította, a mentesítéseket Bereczky és lelkésztársai intézték. Bejártak a gettóba is. Bereczky élelmet vitt, úrvacsorát tartott. Kérte, hallgassák azok is, akik nem hiszik Jézust. Amíg a szertartás zajlott, az üldözötteket nem zaklatták a nyilasok. Segédlelkésze, Pákozdi László is segített, amiben tudott. „Szolidaritásból hosszú hajat, szakállt növesztett, akár egy vallásos zsidó” – mondja Adorján néni. Bereczky Albertet pedig így jellemzi: „Arisztokratikus ember volt, óriási szívvel. Később részt vett az ellenállási mozgalomban, de a templomban vasárnaponként megjelent istentiszteletet tartani. Olyan megtörten ment föl a szószékre, mintha a világ minden terhe őt nyomná.”

A sokakon segítő egyházfő

A református egyház keretében működő Jó Pásztor szervezet hozta létre Gaudiopolist is, az „örömállamot”, ahol több száz, főleg zsidó gyermeket mentettek meg a pusztulástól. És más református intézményben is folyt a mentés, például a Bethesda kórházban. Az intézet portása a nyilaskeresztes párt tagja volt, de amikor rádöbbent, mit művelnek Szálasiék, elfordult elveiktől. Egyik nap nyilasosztag akart betörni hozzájuk.

A portás katonai beosztása magasabb volt, mint az osztagvezetőé. Kijelentette, náluk senkit sem rejtegetnek, tűnjenek el azonnal. Az osztagfő megfenyegette: magasabb rangú tiszttel jönnek vissza, s ha zsidókat találnak, őt is elviszik. Nem jöttek vissza.

Adorján néni 1945 után is sokszor találkozott Bereczky Alberttel, de a háborús dolgokról sosem beszéltek: „Ő úgy gondolta, mindannyiunk felelőssége, ami történt. A bűnbánatunk is közös. Ez persze sokaknak nem tetszett.”

Az egyházak zsidómentéséről az akkori politikai légkörben hallgattak. „Az Amerika-barát Izrael ellenségnek számított” – jegyzi meg Berkesi Gábor lelkész. Hozzáteszi: a megmentett zsidók közül később sokan visszatértek a templomba, hogy leróják hálájukat. Ha Bereczky Albert végigment a Pozsonyi úton, szinte mindenki előre köszönt neki.

A Pozsonyi úti templom avatásának ötvenedik évfordulójára, 1990-ben egy rabbi is elment. Az ünnepségen sírva imádkozta a kaddist.

A zsidómentésben részt vett püspökök és lelkészek közül életében senki sem kapott elismerést. Ravasz Lászlót 1948-ban lemondatták. Ő 1975-ben, Bereczky Albert 1966-ban hunyt el. Halála után több mint húsz évvel a Jad Vasem a Világ Igaza címet adományozta neki, tiszteletére fát ültettek.

Sándor Zsuzsanna (168 óra, 2005. szeptember 27.)