2019 pünkösd

Két Krisztus-tanítvány portréja – áldott eszköz a Szentlélek felismeréséhez

Apcsel 3,1-10

 

Péter és János együtt mentek fel a templomba közös imádkozásra. Jeruzsálemben vagyunk, a Krisztus utáni 33. évben, a Szentlélek eljövetele után néhány nappal. Jézus szeretete által két halászból apostollá minősített ember a templomba megy – imádkozni. Nem kijelentkezni, vagy éppen bejelenteni kilépési szándékukat, amint az gyakorta megesik úgymond „megtért” életekkel (megkaptuk a Szentlelket, most már világosságban, új látásban vagyunk, mi többé nem megyünk nagyegyházak templomába, az ott unalmas, áporodott, lassú, csak vallásos, nem hívő stb.). Nem, ők nem tagadják meg gyökereiket, az előttük jártak nem ritkán hősies, emberfeletti helytállását, az ötödik parancsolatot, a két kőtáblát, Dávid lélektápláló zsoltárait, Ézsaiás soha el nem avulható életmentő vigasztalásait. Nem! És ettől is pünkösdi lelkek.

A templom Ékes Kapujában találkoznak egy béna koldussal. nem ritka jelenség, a templom kapujában kéregető ember. Kitűnő koldus placc és ő teszi a dolgát, „kunyerál’. Kényszerpályán levő élet, mindig máshoz van kötve, ha viszik, eljut valahová, ha nem, megmaradni kényszerül a vágyak soha be nem teljesülő álomvilágában. Abban a munkanélküli, nélkülöző korban „áldás” egy ilyen, „átok” élet: ő a családfenntartó, a pénzkereső. Mivel testi fogyatékos, rajta a letörölhetetlen bélyeg: tisztátalan. Isten büntetése alatt áll, vele kommunikálni, érintkezni szigorú bűntény.

A Pünkösd előtt Péter nagy valószínűséggel adott neki pár garast, de szóba nem állt vele. Most megáll, megszólítja: „nézz mireánk!” Emeld fel tekintetedet, tágítsd ki látóteredet, ne meredj magad elé állandó lélekölő reménytelenségedben, nézz az emberen túlra, az érted is meghalt és feltámadt Jézusra!  Ő felnéz, engedelmesen, várva reflex-szerűen érkező alamizsnát. Péter folytatja: aranyam, ezüstöm nincs nekem, de amim van, azt adom neked: a Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj! (6. vers). – és ekkor kinyúlik egy jobb kéz feléje. Elképesztő hitszegés, koldussal parolázni! A beteg embert elektromos áramütés éri (nem elektrosokk, hanem lelki-szellemi defibrillátor), megismeri Pétert (ez az, aki Pünkösdkor akkora erővel hirdette az igét, Jézust emlegeti, az áldott orvost), és talán sokévi tespedt bénulás után újra élni akar. Abban az időben nem volt szokás a kézfogás, ha mégis megtörtént, az azt üzente: egyenlőek, társak vagyunk. Még hogy ő, a jelentéktelen, élőhalottságra ítélt valaki egyenlő Péterrel és az apostolon keresztül hozzá hajoló Jézussal? Ami itt, történik, nem más, mint az, hogy amit kapott Péter, azt továbbadja: a kinyújtott jobb kezet. A viharzó tavon, a vízen járó Jézushoz a csónakból „kinagyképűsködő” halásztanítvány süllyedni kezd, érzi, tudja, itt most mindennek vége, lehet bármilyen rutinos vízi ember, nincs segítség. Ekkor kinyúlik felé Jézus jobb keze, az áldott életmentő, gyógyító örök reménykéz, megfogja Péter jobb karját és besegíti a bárkába. Ezt kapta Jézustól – így adja tovább.

Ekkor a béna – talán, mint a járni tanuló kisgyermek – talpra áll. Lába megerősödik, örömében üvölt, ordít, és örömében rohan be a templomba. Már mehet, nem tisztátalan bűnös többé, kinek a küszöbnél szigorúan meg kellett állnia. Az őt látó templomos sokaság álmélkodik és csodálkozik – csak egy dolgot elfelejtett: dicsérni Istent. Talán még ők is Pünkösd előtti életek?

Uram, néha túl sok visszhang zeng a lelkemben,

ismételgetik rendületlen az ezerszer már hallott szólamokat:

vádló szavakat, melyek arcomba vágnak válogatott szidalmakat,

hazugságokat: arról, hogy sohasem szabadulhatok, mindig rajtam lesz az átok,

hisz álnok marad az, ki vét, szívét nem tisztíthatja meg az Istenhez kiáltó panasz végképp,

legfeljebb időlegesen – de aztán kezdődik minden elölről, s már-már igazat adok neki. Keservesen.

Majd megszólal a másik tipikus hang, melynek hullámai gyűrűznek ugyanúgy szakadatlan:

minden rendben van: nem velem van a baj, hanem az örök elégedetlenekkel,

amit teszel, belefér, miért kételkedel?

És én egyre kétségbeesettebb vagyok, keresem és nem lelem a kapaszkodót, melyet megragadhatok.

Ural a „mi lesz” kérdése és bánt, piszkál a „mi volt” keserűsége,

s ismételgetem az aggodalmakat, melyek lidércárnyékot vetítenek a ma ideáljába,

és ismételgetem a tegnap fájdalmát, békességem megtörve.

Bezárulnak körülöttem ajtók és ablakok, mikor magamban vagyok,

S bár ajkamon hangzanak szavak

: suttogó fohászban, könnyek közt rebegett könyörgésben, kiáltó szükségben.

Uram Te vagy az, aki kételkedésemben és kétségemben egyszerűvé formálhatsz:

egy hang uralhatja gondolatomat: a Te hangod.

Ez a hang pedig emlékeztet arra, amit Uramtól megtanulhattam,

s megtanít mindarra, amit még nem tudhattam korábban.

Ez a hang erő, mely uralni képes lelkemet és vezetni minden léptemet.

Ez az erő pedig kapukat nyit, szívemben hitvalló tüzet szít és felismerem:

küldetésem van, s e tudat erősebb már, mint a félelem.

Ő van velem. Szüntelen:

Ez a pünkösdi öröm: társammá lett az Isten:

ezért dicsérem Őt, s hirdetem, ha tehetem,

áldott legyen a megtartó, soha el nem múló Kegyelem!

Ámen.

„Senki sem mondhatja magától: „Jézus az Úr!”, csak a Szentlélek által. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így van ez Krisztussal is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el.”

1Kor 12,3b-7.12-13


„Istentől én azt kérem, hogy tegyen bennünket szabaddá, hogy legmélyebb, legőszintébb vágyainkat fedezzük fel, tudatosítsuk magunkban és legyen erőnk azokat szabadon követni. Egyetlen életünk van, véges idővel, olyan jó lenne, ha szépen, tudatosan, azt, amit legjobban szeretünk, azt váltanánk lépésről lépésre valóra. Persze, hogy lehet lötyögni, lehet kevésbé fontos, vagy egyenesen jelentéktelen dolgok miatt időt, energiát pazarolni, de az lenne a jó, ha minden erőddel, energiáddal azt, amit fontosnak, értékesnek tartunk, azt kitartó összeszedettséggel valóra váltanánk! Én az idei Pünkösd ünnepén ezt kérem magam és a kedves ismerőseim számára: az Erőt, a Bátorság lelkétől!”

Böjte Csaba

Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –

és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.

Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –

és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Késő van. Késésben vagyunk. “Berekfürdő, 1“ jelzi a tábla, felsóhajtok. Hosszú volt ez a munkahét, ez a kocsiút, mindenki nyűgös. Befutunk végre a Megbékélés házába. Letöttyenek a még ekkor is terített asztal mellé. Meleg étel, csend. Megbékélek lassan én is. Jönnek a többiek, kézszorítás, barátok, itt a csapat. Mert "kell egy csapat" - ez a Pozsonyi úti családos hétvége mottója.

Szombat délelőtt Nyáriné dr. Mihály Andrea pszichiáter előadását hallgatjuk, beszéljük meg. Arra fordul a figyelmünk, hogyan kezelhetjük a digitális család kihívásait - nem csoda, hiszen legtöbben (kis)gyermekes szülőként veszünk részt a táborban. Ez a legégetőbb ügyünk. Amíg a felnőttek "unalmasan társalognak", gyerkőceink játékos kézműveskedéssel múlatják az időt. Az Ifjúsági ház épülete csak a miénk, és olyan jó idő van, hogy az alagsori ping-pong asztalt nem is használjuk: mindenki egyfolytában a kertben nyargal és labdát kerget. Délután hatalmas strandolás kezdődik a berekfürdői élménymedencében - kicsik és nagyok remekül szórakoznak a csúszdákon, a vizes körfolyosóban. Az esti áhitat után indul a BL-döntő nézés: amit az előbb még kifociztunk a kertben, azt most bámulhatjuk tévén pattogatott kukorica mellett. Csillagos ég alatt böngésszük a Göncölt. Aztán bedőlünk az ágyba.

Vasárnap valóban áldott istentisztelet Anna vezetésével. Ige, idézetek, sok-sok éneklés. Csak úgy harsog a "Ne aggodalmaskodjál" vagy az "Ó, halld meg Uram". Az alkalom végeztével a Rohampáholy társulat abszurd színházi produkcióját láthatjuk Fekete Zsolt és Komjáthy István előadásában, majd Lázár Ervin figurái elevenednek meg Mamintivel, a zöld tündérrel "gyermekszínészek" és a szülők tolmácsolásában - a gyerekek tátott szájjal vagy éppen kacagva ülik végig a színházasdit.

Most vasárnap dél van. Ezúttal az ebéd mellé töttyenek le és azon gondolkodom, milyen együgyű is vagyok: alig negyven óra múltával ugyanahhoz az asztalhoz mennyire más lélekkel, a Lélekkel ülhetek. Csodálatos napokat töltöttünk együtt! Játéktéglából megépítettük Jeruzsálem falait, szívecskét adtunk egymásnak, lábunk előtt igazi mécsesekből lett mécses az ige, követ festettünk és színes lampionokba rejtettük imádságainkat.

Köszönet formálódgat bennem, hogy újra együtt lehettünk. Annának, hogy sokadszor hozta össze a társaságot, Mária néninek és Péter bácsinak, Orsiéknak és Daniéknak, hogy annyit foglalkoztak a gyerekekkel. Istennek, ezért a negyven óráért. Dicsőség az élő Istennek.