"A budapesti gettó felszabadításának 60. évfordulójára emlékeztek a múlt héten. A Dohány utcai zsinagógában Gyurcsány Ferenc kormányfő elmondta, nem engedhető meg, hogy a holokauszt miatti fájdalom folytonosságát bárki megkérdőjelezze: „Oltalmat nyújtunk valamennyi vallásos közösségnek, mert ezt követeli meg közös emberségünk, közös magyarságunk.” Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi arra emlékeztetett: hálával tartoznak a segítőknek, a Világ Igazainak. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kitüntetését korábban – többek között – Bereczky Albert, a Pozsonyi úti református templom vezetőlelkésze is megkapta: társaival együtt részt vett a zsidómentésben, amelyet a háttérből Ravasz László református püspök irányított. A keresztény egyházak körülbelül 60 ezer zsidót mentettek meg a második világháború idején.
„Krisztus egyházának prófétai tisztéből következik, hogy az egyház szolgája mindenkor felemelje szavát, valahányszor Isten törvényeit az emberi intézkedések súlyosan megsértik. Ezért kell ismét szóvá tennem azt a bánásmódot, amelyeket a zsidónak minősülő magyar állampolgároknak el kell szenvedni… Könyörögve kérem Miniszterelnök Urat, rendelje el a kegyetlenkedések azonnali megszüntetését” – írta Ravasz László református püspök Szálasi Ferencnek 1944 novemberében. A nemzetvezető nem válaszolt.
A püspök a szószékről tiltakozott a rémuralom ellen, s a zsidómentő akciók egyik fő szervezőjévé vált. A háború után mégis sokáig úgy élt a köztudatban: összejátszott a náci hatalommal. Ezt magyarázhatja, hogy történelmi szerepe valóban ellentmondásos. Visszaemlékezéseiből tudjuk: egyházának vezetése úgy vélte, Magyarországon van zsidókérdés. A püspök is egyetértett azzal, hogy egy kisebbség anyagi-erkölcsi hatalomhoz jutott, s jogait a keresztény szellemiség rovására gyakorolja.
Tény: az első zsidótörvényt a többi keresztény egyházfővel együtt Ravasz püspök is megszavazta 1938-ban, sőt a felsőház tagjaként beszédet is mondott mellette. „A püspöki kar azt remélte, ezzel kielégítik a németek követeléseit, egyben megelőzhetik a további szigorításokat” – mondja Ladányi Sándor egyháztörténész.
Aztán a 1939-es második zsidótörvényt is elfogadták az egyházfők. Teleki Pál miniszterelnök – közeledvén a választásokhoz – valósággal „megzsarolta” őket: ha a törvényt nem szavazzák meg, a szélsőjobboldali erőket segítik hatalomra. Viszont ha a törvény mellett voksolnak, a kormány mentességet ad a megkeresztelkedett és a vegyes házasságban élő izraelitáknak. A keresztény egyházak vezetői belementek az „alkuba”. Ladányi professzor feltételezi: ha másként tettek volna, a deportálások már 1939-tol elindulnak.
S bár az 1941-es harmadik zsidótörvényt – amely faji alapon diszkriminált – már egyetlen keresztény egyházfő sem írta alá, a törvény érvényesítését nem tudták megakadályozni.
A fasizmus előretörése idején Ravasz püspök főként a zsidók segítésével foglalkozott. Horthy Miklóst többször felkereste, még 1944. április végén is. Kérte a kormányzót: „Amit csak lehet, akadályozzon meg, mert itt beteg emberek jutottak közhatalomhoz.” Horthy azt felelte, a püspök túllépi illetékességét, és a zsidókat csak munkaszolgálatra viszik, hajuk szála sem fog görbülni. (Ez a kitétel egyébként a kormányzó tájékozatlanságát vagy cinizmusát bizonyítja.)
A németek március 19-én vonultak be Magyarországra. 1944 nyarán a református és evangélikus egyházfők közös levélben tiltakoztak a náci terror ellen. Erre Sztójay Döme miniszterelnök megígérte: a budapesti gettóból nem deportálnak. Az október 15-i nyilaspuccs után azonban Szálasi közölte: a zsidókérdésről senkivel nem tárgyal.
Noha az egyházak és a nyilas kormány között lényegében minden kapcsolat megszakadt, a papok, lelkészek közül többen is részt vettek a zsidómentésben.
Ennek egyik központja a Pozsonyi úti református templom lett. Vezetőlelkésze Bereczky Albert volt, segédlelkészei Pákozdi László és Szántai Ede.
Komolyan gondolták a jézusi tanítást: „Ha valaki segítséget kér tőled, el ne fordulj tőle!” Akcióikat már az első zsidótörvény után elkezdték: egyre több keresztlevelet adtak ki. A templom jelenlegi lelkésze, Berkesi Gábor sok mindent hallott a háborús időkről: „Nemcsak zsidókat, kommunistákat, hadiszökevényeket is bújtattak. A toronyszobában, alagsorban több százan húzódtak meg.”
1944 márciusától adminisztrátorként dolgozott a templomban Adorján Józsefné. Ma, nyolcvanévesen is tisztán emlékszik: „A legnagyobb keresztelkedési hullám 1944 nyarán volt. Főleg öregek, nők, gyerekek jöttek, a férfiak többségét már elvitték munkaszolgálatra. Mi töltöttük ki az anyakönyveket. Már rég nem hitről volt szó. Az életüket próbáltuk menteni.”
A gyülekezet tagjai közül csak néhányan voltak beavatva a mentésbe. A lelkészek féltek a lebukástól. Nem elsősorban a besúgóktól, inkább attól: valaki nem bírja tovább a lelki nyomást, és „elszólja magát”. Volt okuk aggódni.
Hallották, az egyik apátságban razziáztak a németek, és nemcsak az ott talált zsidókat gyilkolták le, hanem az apácákat is.
A református zsidómentést Ravasz püspök a háttérből irányította, a mentesítéseket Bereczky és lelkésztársai intézték. Bejártak a gettóba is. Bereczky élelmet vitt, úrvacsorát tartott. Kérte, hallgassák azok is, akik nem hiszik Jézust. Amíg a szertartás zajlott, az üldözötteket nem zaklatták a nyilasok. Segédlelkésze, Pákozdi László is segített, amiben tudott. „Szolidaritásból hosszú hajat, szakállt növesztett, akár egy vallásos zsidó” – mondja Adorján néni. Bereczky Albertet pedig így jellemzi: „Arisztokratikus ember volt, óriási szívvel. Később részt vett az ellenállási mozgalomban, de a templomban vasárnaponként megjelent istentiszteletet tartani. Olyan megtörten ment föl a szószékre, mintha a világ minden terhe őt nyomná.”
A református egyház keretében működő Jó Pásztor szervezet hozta létre Gaudiopolist is, az „örömállamot”, ahol több száz, főleg zsidó gyermeket mentettek meg a pusztulástól. És más református intézményben is folyt a mentés, például a Bethesda kórházban. Az intézet portása a nyilaskeresztes párt tagja volt, de amikor rádöbbent, mit művelnek Szálasiék, elfordult elveiktől. Egyik nap nyilasosztag akart betörni hozzájuk.
A portás katonai beosztása magasabb volt, mint az osztagvezetőé. Kijelentette, náluk senkit sem rejtegetnek, tűnjenek el azonnal. Az osztagfő megfenyegette: magasabb rangú tiszttel jönnek vissza, s ha zsidókat találnak, őt is elviszik. Nem jöttek vissza.
Adorján néni 1945 után is sokszor találkozott Bereczky Alberttel, de a háborús dolgokról sosem beszéltek: „Ő úgy gondolta, mindannyiunk felelőssége, ami történt. A bűnbánatunk is közös. Ez persze sokaknak nem tetszett.”
Az egyházak zsidómentéséről az akkori politikai légkörben hallgattak. „Az Amerika-barát Izrael ellenségnek számított” – jegyzi meg Berkesi Gábor lelkész. Hozzáteszi: a megmentett zsidók közül később sokan visszatértek a templomba, hogy leróják hálájukat. Ha Bereczky Albert végigment a Pozsonyi úton, szinte mindenki előre köszönt neki.
A Pozsonyi úti templom avatásának ötvenedik évfordulójára, 1990-ben egy rabbi is elment. Az ünnepségen sírva imádkozta a kaddist.
A zsidómentésben részt vett püspökök és lelkészek közül életében senki sem kapott elismerést. Ravasz Lászlót 1948-ban lemondatták. Ő 1975-ben, Bereczky Albert 1966-ban hunyt el. Halála után több mint húsz évvel a Jad Vasem a Világ Igaza címet adományozta neki, tiszteletére fát ültettek."
Sándor Zsuzsanna (168 óra, 2005. szeptember 27.)