A nyári tábor sok szempontból örömteli volt, és nem csupán a gyermekek számára, akik gazdag programot, jó erdei levegőt, és egymásban nagyszerű társaságot kaptak; hanem a felnőttek számára is. A korábbi években a felnőttek nagy lelkesedéssel álltak szolgálatba és a pihenés igen határozott igényével tértek, avagy támolyogtak álmosan haza. Idén azonban más volt a helyzet, ami nagyban annak volt köszönhető, hogy azok a fiatalok, akik a korábbi évek nyüzsgő résztvevői voltak, belenőttek a szolgálói szerepbe és komoly részt vállalva szolgálatba is álltak. Öröm volt látni, ahogy mintegy nagy testvérként segítettek elsimítani a kisebb-nagyobb összezördüléseket, szervezték a programok közötti szabadidőben a játékot, számháborút bonyolítottak le, nagy gonddal előkészítették a sorversenyt, ami óramű pontossággal tudott végigmenni. Reggel ébresztették a tábort, és nem csak ébresztő fújást jelentett ez (szintén egyébként rendkívül pontosan Szladek Laci trombitajátékának köszönhetően), hanem a házak végigjárását is. Tudták pontosan, hol volt a legnehezebb elaludni, hiszen a lefekvésben, tisztálkodásban, fogmosás levezénylésében is oroszlánrészt vállaltak, így aztán az ébredés könnyedségét is készek voltak lelkiismeretesen ellenőrizni. Motiváltak voltak és kedvesek. Nem munkára fogott kényszermunkások. Szolgáltak. Szolgálni pedig csak hálából lehet. Azt az Urat szolgálták, akiről megtapasztalhatták, hogy nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon életét adva mindnyájunkért. Ezt a szolgáló attitűdöt követték azok a felnőttek is, akik kisebb korukban vigyáztak rájuk, nevelgették, terelgették, tanítgatták őket. Megbecsülve a közöttük szolgálókat is, jó szívvel végezték munkájukat. Jó voltuk tőlük, maguktól hallani azt, hogy mi motiválta őket a munkában. De mi motiválta őket? Álljon itt az ő vallomásuk.
Sümeghy Márti: „Én már tavaly is segíteni mentem, mert tudtam, hogy a nagyok mindig szoktak, de valahogy úgy alakult, hogy nem tudtam annyira és úgy kivenni a részem belőle ráadásul az esti alkalmak alatt még tetéztük is a "nemsegítést" a hangoskodással, így idén tudtam, hogy nagyon oda kell tennem magam. Lehet, hogy Gábor bácsiék már el is felejtették és megbocsátottak de én nem tudtam magamat nem szégyellni miatta. Fárasztó volt, igényelte a koncentrációt, de a föntiekkel szemben mégse úgy éltem meg, mint egy elvárt kötelességet. Jó volt látni, hogy a felnőttek kipihentebbek és több időt tudnak magukra és egymásra szánni. Jó volt tudni, hogy segítettem és nem csak vártam, hogy kiszolgáljanak, mert amúgy sem az a dolguk. És amikor már mindenkit lefektettünk és mindenhová bementünk háromszor, hogy "na most már tessék tényleg aludni", meg, hogy "miért nem eddig mostál fogat, már rég elfújták a takarodót" stb és együtt "kipihentük", vagy inkább tetéztük a fáradtságunkat, tudtuk, hogy ezt a napot is sikeresen zárta a tábor, én meg szépen lassan azt éreztem, hogy törlesztettem a múlt évet. Minden pillanatát élveztem és, ha minden jól megy jövőre is szeretnék minimum ennyire kivenni a részem a feladatokból. Annyit kaptunk az évek során, hogy nem lehet vissza adni, de a magunk módján igyekszünk mégis. És szeretetből is csináltuk. Mert szeretjük a gyülit, a Pozsit, a társaságot, egymást. És az, hogy ez a tábor egyáltalán van és van hol tevékenykedni az egynek köszönhető: Istennek.”
Felvetődik a kérdés: ha egy fiatal az egész évet végig dolgozza, végig küzdi, akkor miként éri meg, ha a nyári pihenés is munkára lesz számára?
Szamosi Marci: „Nekem személy szerint kötelességet jelentett a tábori munka, meg az volt a célom hogy megkönnyíítsük a tábor vezető felnőttek dolgát és meg kíméljük az idegeiket; ha már ilyen sokat tettek értünk, hogy összehoztak megint egy remek tábort, és persze ez a feladat minden nap fáradtsággal és kimerültséggel járt, de mindenképpen megérte.” - foglalja össze Marci egy bővített mondatban.
Szlifka Krisztiben a kicsik terelgetése hagyott mély nyomokat, akinek elmondása szerint „A kicsikre vigyázni sem volt kötelesség.”
Novák Évi tábori karrierjének kezdeteiről is beszél: „Hét éves korom óta, majdnem minden táborban ott voltam. Mindig rettentően élveztem és sosem akartam hazamenni a végén. Számomra a tábori munka egy valóra vált álmot jelentett. Végre én is tudtam segíteni, tenni valamit a táborért. Rengeteg támogatást, szeretet kaptam az évek során és szeretném ha mások is átélhetnék azt amit én.”
A Biblia azt írja, hogy aki másokat felüdít, maga is felüdül (Példabeszédek). Ennek fényében táborunk nem üdülés volt, hanem felüdülés. Egymásért lehetett tenni, és ez erőforrássá lett, a megszólaló, és a csöndet választó, de a táborban fáradhatatlanul dolgozó felnőttek és fiatalok életében egyaránt. Fiataljaink vallomása az új esztendőben való indulásunkban is a tábor jó és friss levegőjét árasztó energiaforrássá lehet. Jó visszatekinteni, erőt tekinteni. A szolgálat ugyanis nem lehet fáradtsággá. Akkor az igazi, ha hálából fakad. Dicsőség az Úrnak!
