2013 pünkösd

Részletek

Írta: Lakasz Andrea

„Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt… Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben;…” (ApCsel 2, 44-46)

Milyen idilli képet tár elénk a Szentírás! Nyoma sincs önzésnek, az egyéni érdekek előtérbe helyezésének. Egy lélekkel és egy akarattal, kétségeiket, féltékenységeiket félre téve cselekedték az összegyűltek a Szentlélek akaratát.

Miután a Szentlélek leszállt az ünneplők sokaságára, a különböző népcsoportokhoz tartozó emberek egyszerre csak megértették egymást. Vége lett a félrebeszélésnek, az értetlenkedésnek. Váratlanul és felkészületlenül érte őket a csoda, amely lehetővé tette számukra, hogy egy nyelvet kezdjenek beszélni. Az új nyelv révén azután először egymásra néztek, észrevették egymást, elkezdtek beszélni egymáshoz. Ennek eredményeképpen tudtak azután közösen tenni a közösség javáért, s azon keresztül önmagukért. Együtt fokozott védelemben részesültek, mert nagyobb erőt képviseltek a hatalommal szemben, ugyanakkor következetes összefogásuk révén hatékonyabban tudtak fellépni a saját ügyük érdekében.

Számomra kulcsfontosságú a Biblia ezen üzenete, mivel hiszem, hogy minden emberi kapcsolat alapját az egymással folytatott – modern szóval kifejezve – kommunikáció jelenti. A kapcsolataink akként alakulnak, hogyan szólunk a másikhoz, legyen az a hitvesünk, a gyermekünk, a főnökünk vagy bárki idegen, akivel életünk során kapcsolatba kerülünk.

Amilyen a fogadj Isten, olyan az adjon Isten, szokta emlegetni nagyanyám. Gyerekkoromban semmit nem tudtam még ennek, a Biblia tanításán alapuló szólásnak az értelméről és összefüggéseiről. Mára saját, a világ különböző részein szerzett tapasztalataimra, élményeimre támaszkodva is mondhatom, alapkő a megszólítás, a megszólalás és a másikhoz való hozzáállás mikéntje, akármelyik nemzetről is van szó. Hiszem továbbá, hogy éppen az egyes emberek közötti „mikro- kapcsolatok” megromlása okozza azt, hogy felsőbb szinteken, azaz a rendszerben – munkahelyi hierarchiában, de említhetem akár a politika színterét is – megannyi értetlenkedés, „nem-akarás” és az önérdekek érvényesítése folyik.

Pünkösd példáját szem előtt tartva egy nyelvet beszélni. Az önérvényesítés szándékát háttérbe szorítva, a közösség (nép) érdekeit szem előtt tartva micsoda kilátások nyílhatnának előttünk! Ehhez egy akaratra és összefogásra van szükség, amely gondolat meglehetősen utópisztikus mai fásult, önmegvalósító, széthúzó világunkban. Azonban hiszem, „csak” akarni kell az új életet! Leszámolni emberi gyengeségeinkkel, a globalizáció diktálta hamis értékekkel, és megtisztulva, a Szentlélektől kapott erőre támaszkodva tenni Krisztusban azért, hogy magunknak és rajtunk keresztül a közösségnek jobb legyen; nem kizárólag anyagi értelemben. A boldogsághoz a bűnök őszinte megvallásán, a lelki megtisztuláson keresztül vezet az út... a Földön is.

„…dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép.” (ApCsel 2, 47)

Részletek

Írta: Berkesi Anna

Idén nagycsütörtökön tették közzé a 2011-es népszámlálás adatait. A számok elgondolkodtatóak és figyelemfelkeltőek: 2011-ben 1 153 442 ember vallotta magát reformátusnak Magyarországon, a teljes lakosságon belül 11,6 volt a reformátusok aránya. Ezzel szemben 2001-ben, tíz évvel korábban 1 662 796 reformátust tartottak számon, ez a teljes lakosság 15,9 százalékát tette ki. Összehasonlítva a két adatot, 28,8 százalékos csökkenés történt a tíz év alatt. A többi történelmi keresztény egyház is hasonló tendenciától szenved. Igazán érdekes az, hogy nem a magukat ateistáknak vallók száma növekedett, hanem a válaszolni nem akarók, a felekezethez nem tartozók aránya (16,3 százalékról 22,9 százalékra). Nem váltunk hitetlen országgá, de az mindenképpen elmondható, hogy a történelmi egyházak iránti lelkesedés megcsappant.
Az okokat sokan keresték, sokan sokféle választ adtak rá. Szociológusok rámutattak arra, hogy a megváltozott kérdésfeltevés is okozhatta az eltéréseket. Míg 2001-ben a kérdőívben ennyi szerepelt: „Vallása, felekezete.”, addig 2011-ben a „Mely vallási felekezethez tartozónak érzi magát?” kérdésre kellett felelni. Ez utóbbi sokkal inkább kötődésre, érzelmi viszony meglétére kérdez rá. Az is igaz, hogy vannak bővölködő, vannak szűkölködő esztendők. Lehet, hogy tíz év múlva a pozitív adatokon fogunk meglepődni. A kérdéssel való foglalkozást azonban nem spórolhatják meg az egyházak.
Mit üzen ez most nekünk, református egyháztagoknak? Pünkösd ünnepén mi is elgondolkozhatunk azon, hogy miért nem találják sokan vonzónak a keresztyén egyházakat? Mit tehetünk mi, hogy az egyes emberek újra templomainkban találjanak otthonra? Pont most itt az alkalom: kérjük a Szentlelket, hogy töltse be újra élettel szívünket, közösségeinket, gyülekezeteinket. Nem az a mi feladatunk, hogy számolgassuk, hány embert térítettünk meg életünk során. Ez Isten munkája. De az mindenképp a felelősségünk, hogy elmondjuk-e, éljük-e azt, ami ránk bízatott? Kiállunk-e úgy, mint Péter Pünkösdkor és vallást teszünk-e hitünkről? Vagy vasárnap eljárunk templomba, hétköznap meg egy másik életet élünk, vizet prédikálunk? Az egyházak legfőbb ellensége tagjainak, képviselőinek emberi gyarlósága.
Mi hogyan képviseljük életünkben a reformátusságunkat? Látszik-e rajtunk, hogy jó dolog reformátusnak lenni? Öröm, békesség van-e gyülekezetünkben? A szerető Istenről van szó az igehirdetés alatt, vagy dorgálást kap a hallgató? Befogadjuk-e a keresőket, a nehéz sorsú embereket? Segítünk-e azoknak, akiknek nem úgy alakult az élete, ahogy kellett volna, vagy ítélkezünk felettük? Szomorú, mogorva arccal megyünk be a templomba vagy örömmel, sugárzó tekintettel?
Nyílván nem másoknak, nem a külvilágnak kell megfelelni, hanem egyedül Krisztusnak és a Szentírásnak. Csak ez lehet számunkra egyedüli mérce, amelyből nem engedhetünk. De az isteni szeretet mindenképp arra késztet minket, hogy szeressük felebarátunk, segítsünk, ha szükséges. És egyetlen percig sem szabad hinni a szekularizálódó világ nyomásának, hogy a vallásosság avítt, unalmas dolog, amelyet csak tudatlan, naiv emberek művelnek. A nyugati világban ma a legtöbb hátrányos megkülönböztetést elszenvedő vallás a keresztyénség. Ennek ellenére is higgyük el, jó dolog Jézus követőjének, reformátusnak lenni. Igenis boldogabb, teljesebb lehet ettől az életünk.
Cserhalmi György színművész így válaszolt a reformatus.hu honlapnak „Mi hiányzik neked a református egyházból?” kérdésére: „Az hiányzik, hogy az evangéliumot hirdessék. Az örömhírt. Ez lenne a hivatása. Nyilván van egy csomó közéleti probléma, amibe alanyi jogon bele is szólhatna, de ezt csak kritikus időszakokban kéne tenni, és nem a választások környékén. Emellett állandóan magasztos dolgokról van szó, miközben az embereknek hétköznapi gondjaik vannak. És nem mindnek futja méregdrága pszichológusra, elég gondjuk, hogy hogyan tudják túlélni a következő hetet vagy a következő napot. Ezért az az igényük, amivel elmennek a templomba, nem fog kielégülni.” Nyilván sok igazság rejlik a színművész szavaiban. Valóban először a lelkészeink felelősségét, munkavégzését kell megvizsgálni. Majd az egyháztagokét. De könnyű csupán kritizálni, számonkérni. Tegyük fel mi is pünkösdkor inkább azt a kérdést: mit tudnánk mi tenni az egyházért, a reformátusság jobb megítéléséért. A mai ember problémája, hogy akkor jó neki az Isten, egyház, ha kap. Persze azt, amit ő szeretne. Mi inkább adjunk tovább egy picit abból az ajándékból, amit kaphattunk: az atyai szeretetből, a jézusi megváltásból, a Szentlélek biztató, erőt adó sugárzásából.
Emellett ne feledjük azt, hogy a Lélek ma is működik. Vannak gyümölcshozó, élő, befogadó, lelkes gyülekezetek. Vannak lelkipásztorok, akik örömhírt mondanak vasárnaponként. Köszönet érte! Vannak olyan rendezvényeink, pl. a Csillagpont, amelyek magas színvonalon szólítják meg a fiatalokat. Megjelennek olyan kommunikációs eszközök, amelyek felkeltik a nem vallásos emberek figyelmét is pl. A fiú című kisfilm. Vannak olyan hitvalló életek, akik minden élethelyzetben hűen és szilárdan hirdetik Isten igéjét. Vannak oktatási és szeretetintézményeink, misszióink, amelyek sokak életét változtatják meg.
Adja Isten Szentlelkét e Pünkösd ünnepén, hogy ne csupán sok kis szeletét, hanem teljes református egyházunkat járja át a hit, a lendület, a láng.

Részletek

Írta: KBA

100 éve született a hazai pasztorálpszichológia megalapítója, Isten öreg bojtárja, Gyökössy Endre (folytatás)

Gyökössy Endre sosem küldte el, ostorozta a bűnöst embert, mindig különleges empátiát mutatott a gyötrődő emberek felé. Alapállása az volt, hogy külön lehet választani az embert és a bűnét. Meg kell érteni az embert akkor is, ha nem értünk vele egyet. Bele lehet képzelni magunkat mások gyötrődésébe, szenvedésébe úgy, hogy együtt szenvedünk vele, de bűne antipatikus marad számunkra. Ez nem jelent bűnpártolást. A modern kor nagy kihívása a lelki elsivatagosodás, kiszáradás. A vallásos emberek számára is szükséges lehet a lélekápolás, a lelki karbantartás. Azt gondoljuk, hogy csak lelkészek végezhetik ezt a szép szolgálatot, pedig a gyülekezetben bárkit válhat lelkigondozóvá, lelkigondozottá. Bandi bácsi szerint közösségben tudjuk megélni igazán hitünket, hisz csak akkor lehetünk lelkileg egészségesek, ha a hármas egység megvalósul életünkben: ha szoros és jó kapcsolatban vagyunk Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal. Ha valamelyik ezek közül sérül, akkor a lélek megbetegedhet. A nagyobb megingások, megpróbáltatások esetén  ott van számunkra segítségként a közösség ereje. Nem lehet magányos keresztyénnek lenni – vallja a pszichológus lelkész. A lelkigondozáshoz nem kell pszichológusi diploma. Nyilván nem arra hivatott, hogy súlyos pszichés betegségeket orvosoljunk, de napi lelki nehézségeink legyőzésében óriási segítség lehet. Lehet az igehirdetésnek is lelkigondozói hatása: a görcsök, a félelmek feloldása, bátorítás és az evangélium hirdetése. Kár, hogy nem mindegyik lelkipásztor él ezzel a hatalmas lehetőséggel. De mi is válhatunk lelkigondozóvá. Gondoljunk csak arra az „egyszerű” feladatra, hogy meghallgatjuk a másikat. Hadd mondja el mi bántja, mi nyugtalanítja, mi okoz számára szorongást. És közben próbáljuk megállni, hogy nem szólunk közbe, nem adunk tanácsot, csak szeretettel végighallgatjuk testvérünket. Nem is olyan könnyű ez a feladat, pedig mekkora gyógyító ereje van! Így vall erről Gyökössy Endre: „Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy mi annyit tudunk beszélni, és ritkán van erőnk, hitünk szeretetünk, meghallgatni a másikat. Tudjuk, hogy sokszor nem tudunk segíteni; de meghallgatni talán tudnánk, csak erőt kell vennünk hozzá.” A hallgatás művészet, a csendben pedig mindig megcsendül valami. A beszélgetésre időt kell szánni, tudni kell várni, amely szeretet és türelem nélkül nem megy.

„Tudnunk kell elhallgatni és meghallgatni. A lélektan tudósai azt állítják, hogy egy órai figyelmes odahallgatás vagy valakinek meghallgatása több lelki energiát fogyaszt, mint egy órányi beszéd. Talán ezért beszélünk többet ahelyett, hogy meghallgatnánk valakit. Manapság, amikor majdnem mindene megvan az embernek, egyedül embere nincs. Kincset ér, aki meg tudja hallgatni a másikat, és nem vág azonnal szavába. »Az semmi, ezt hallgasd meg« - és mondja a magáét. Tanuljunk hallgatni: a természetben, olykor a családban is.”

Gyökössy Endre pasztorálpszichológusként határozta meg önmagát, és felhívta kollégái figyelmét a lelkigondozás fontosságára egy olyan korban, amikor nincs is többre szükség sokszor, mint meghallgatni a másik embert. Pasztorálpszichológiai és lelkipásztori attitűdje legalább tizenöt, de inkább harminc évvel haladta meg korát. A mai kor problémáira a református missziókban az ő munkássága nyomán próbálnak választ adni. A református egyház 2012-ben elfogadott egy új hittan kerettantervet, amelyben a hatvan-hetven évvel ezelőtt Gyökössy Endre által megfogalmazott szemléletmód mutatkozik meg. Istennek legyen hála, hogy ilyen szolgát küldött számunkra, aki ennyire áldott, szeretetteli munkát végzett el itt e földi létben. Emléke legyen áldott, őrizzük meg és forgassuk szívünkben tanításait! Útravalóul álljon itt két idézet Bandi bácsitól:

„Jézus mindenkiről feltételez valami jót, rólad is, rólam is. Ő nemcsak olyannak lát, amilyenek vagyunk, hanem olyannak is, amilyenek lehetnénk az Ő segítségével.”

„Az egész Szentírás tartalmát összefoglalhatjuk egy szóban: szeress!”

Részletek

Írta: Mécs László

Hogy angyalkézből bezárult az Éden
átok morajlik, forr a föld szívében,
s a kéreg tövist, bojtorjánt terem.

Az ember itt vergődött rögre esve,
tövis szurkálta lábait sebesre,
s kiszúrta lelke álmodó szemét.

S míg könnye hull a föld ugarszívére
a Szentlélek már néhány ezer éve
jár, jár a bojtorjános föld felett.

Szánt vihar-vemhes titkos paripákon,
ölében mag van, édes álom-mákony,
s amerre megy, a vak szem mennybe lát…

Így jár a földön néhányezer éve,
megtüzesült emberszív az ekéje,
s évszázados barázda jár nyomán.

Akkor van igazi ünnep, piros pünkösd,
mikor egy vaksi, rögre görnyedt bűnöst,
szántó, izzó ekéje megérint.

Az volt a pünkösd, mikor az a hitvány
gyáván bujdosó tizenegy tanítvány
a Szentlélek tüzes ekéje lett.

Az volt a szántás! Végtelenbe vágtak
barázdát minden táján e világnak,
és Föld és ember újról álmodik.