2014 böjt

Részletek

Írta: Ravasz László

Máté 6,16-18. Mikor pedig böjtöltök. ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet és a te orcádat mosd meg, hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.

Nincs olyan vallás, amelyben a böjtnek ilyen vagy olyan formáját nem találnók meg. A böjt maga a vallásos élethez tartozik és annak egyik lényeges velejárója. Alapjában véve azt jelenti, hogy megakasztjuk és korlátozzuk az életet egy magasabb és igazabb élet érdekében. Például a testi életet megszorítjuk, hogy a lelki élet elhatalmasodjék. Ha pedig ez a böjt, akkor azt mondhatjuk, hogy maga az élet szakadatlan böjt. Böjt azért, mert lassanként elfogy s elfogy azért, hogy más életet tápláljon. A meggyújtott gyertya képe az örök böjtnek: felemészti saját zsírját, hogy világítson, s az utolsó fénysugárral maga is eltűnik. Mérsékletet kell tanúsítani a gyermeknek, hogy gyomrát el ne rontsa s jó étvággyal tudjon enni. Ez is böjt. Dolgozni kell hat napon keresztül, hogy meglegyen a kenyerünk és pihenésünk a hetedik napon. Meg kell vonnunk magunktól sok mindent, hogy jusson gyermekeinknek ételre, ruházatra, tanulásra. Adót kell fizetni, hogy hazánk erős, művelt legyen és bátorságban fejlődjék. Ez mind böjt. Egy szóval böjt alatt értem az életnek azt a törvényét, hogy magasabb igények érdekéből köteles magát lassanként felemészteni. Mi a te böjtöd? Az, ami életedet felemészti. Azért hát nincs jellemzőbb dolog egy emberre nézve, mint az, hogyan viszi végbe ezt a böjtöt. Milyen képet vág ahhoz, hogy szolgálnia, lemondania, szenvednie kell? Mit szól ahhoz, ha megáldoztatik egy más, rajta kívül álló cél érdekében. Hogyan böjtölsz, ez a nagy kérdés. Háromféle böjtöt mutatok be, hogy meglássuk az igazit: a krisztusit.

I.

Lássuk azt, aki ezt a böjtöt zúgolódva végzi. Azt hiszem, ez a legáltalánosabb típus. A legtöbb ember nagyon mosolygó arcot vág, amikor kap valamit. De nagyon savanyú képpel tud adni valamit. Szeretné például a fizetést munka nélkül, a jövedelmet adó nélkül, a szabadságot rend nélkül. Azt természetesnek találja, hogy neki mindenki adjon valamit, de tőle ne kérjenek semmit. Sajnálja a fáradságot, az időt, a pénzt, sajnálja az életet, amit másoknak kell odaadni. De azt a vas-törvényt, hogy mi nemcsak másokból élünk, hanem másokat táplálunk is, azaz: belőlünk is esznek mások: megváltoztatni nem tudja s ezért egész életén át lázadozva és zúgolódva engedelmeskedik neki, mint a rabszolga a korbácsütésnek. Ezek az emberek zúgolódnak az élet terhe ellen, megátkozzák a keresztet, amely a vállukra nehezedik, szidalmazzák azokat, akik belőlük élnek, akiket táplálniok és hordozniok kell. Azt hiszik, hogy őket az egész világ ki akarja fosztani s az egész világgal szemben meg akarják őrizni két kezökben a kicsavarhatatlan arany talentumot, míg halott kezükből kihulló kincsükről kiderül, hogy értéktelen rézobulusok csupán s nem valók egyébre, mint arra, amire a pogányok használták: lezárni a halott szemét. Az ilyen embernek egy új ismeretre van szüksége. Arra, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét Krisztusért, megtalálja azt. Fel kell fedeznie, hogy a böjt drágalátos ajándék. Istennek leleményes találmánya a végre, hogy legnagyobb ajándékának elvételére neveljen: önmagának elvételére. Önmagunk megtagadása igazi énünk megnyerése; az önmagunknak való kedvezés: életünk elnyomorítása. Istent csak akkor ragadhatjuk meg, ha egy odaadott élettel helyet csináltunk számára. Amíg szívünket, kezünket, gondolatainkat kitölti ez a világ és annak ezer kívánsága, nincs mivel megragadnunk a felfoghatatlan, örökkévaló és csupa szellem Istent. Itt derül ki, hogy leggazdaságosabb dolog tékozolni életünket s ezzel kincset gyűjteni a mennyben. Három boldog felismerés lépcsőjén kell ehhez a szemlélethez felérkezni. Az első lépcső mindnyájunkkal közös: kell adni. Kell adni, pedig nem akarunk, pedig fáj, zúgolódunk és lázadozunk ellene, mert mi nem adni, hanem venni akarunk. Második lépcső ez a belátás: mégis lehet adni. Lehet azt, amit szívem szerint lehetetlennek éreztem: testemet, világomat, földi javamat, békességemet, szellemi és erkölcsi gazdagságomat, akár örököltem, akár gyűjtöttem e kincseket, odaadhatom azoknak, akiket nekem kell táplálnom. A családomnak, az anyaszentegyházamnak, a nemzetemnek, az ismeretlen testvéreknek, a Krisztus kicsinyeinek, a jerikhói úton vérbefagyott embernek. A harmadik felismerés pedig a hála boldog kiáltása: szabad adnom! Milyen óriási ajándék, hogy én adhatok! Milyen boldog berendezése a világnak, hogy itt reám egy királyi művészet gyakorlásánál szükség van. Én is azok közé tartozom, akik adják a kenyeret, a világosságot, a jó szót, az orvosságot, az ital vizet, a meleg ruhát, a példát, a gondolatot, a lelket, egyszóval a legnagyobb javakat Isten háztartásában. Koldus létemre is fejedelem vagyok Isten országában.

II.

De fordítsuk tekintetünket azokra az emberekre, akik az élet nagy böjtjét dicsekedve végzik. Mert ilyen is van. Emberek, akik büszkék arra, hogy ők szolgálnak, szenvednek, böjtölnek. Vágd le a cédulát az ajándéktárgyakról, olvastam egyszer egy amerikai lapban. Ne tudják azt, mibe került neked, amivel másoknak örömet okoztál. Mi más ez, mint a finom lélek tiltakozása az ellen, hogy a jócselekedeteket, a szolgálatot, az áldozatot, a szeretetnek nagy, önemésztő szertartását érdemszerzőnek fogjuk fel és benyújtsuk érette Istenhez a számlát. Meg lehet-e fizetni pénzzel az anyai szeretetet, a hitvesi hűséget, a gyermeki ragaszkodást? Nincsenek-e mindezek a dolgok messzire túl mindazon, amit pénzértékben ki tudunk fejezni? És vajon, ha pénzértékben ki lehetne fejezni, nem veszne-e el azonnal igazi, örökkévaló becse? Aprópénzzel kifizetni az anyai szeretetet, elküldeni a honoráriumot annak, aki életét nekünk áldozza! Valóban az a gondolat, hogy mi Istennel szemben érdemet szerezhetünk s ez érdemre hivatkozással követelhetjük a magunk igényét, mennyei örökségét, tulajdonképpen az örökkévaló erkölcsi értékek devalválása. Istent nem lehet cselekedetekkel félrevezetni, behálózni, foglyul ejteni, szaván fogni, kötelessége betartására kényszeríteni. Mert Isten nem szerződő fél velünk szemben, hanem teremtő és megváltó Isten. Amit neki adunk, azt Ő adta, ami jót tehetünk, az is az Ő ajándéka. Isten előtt dicsekedni nem lehet. Nem lehet dicsekedni az emberek előtt sem. Alapigénk pedig arra utal, hogy sokan az emberek tetszését akarják kivívni áldozataikkal. Nem ismertek-e ti vallásos díjbirkózókat, akik a lelkigyakorlatok terén egész szemfényvesztő műveleteket tudnak elvégezni, hogy azután a társaság csodálatát kitányérozzák? Ezeknek szól a nagy intelem: titkon, Isten előtt böjtölni, bezárt kamrácskában imádkozni, úgy adakozni, hogy ne tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb. Sokszor az az érzésem, hogy még a keresztyén egyház is legyezgetni szokta tagjainak hiúságát. Miért volna annyi márványtábla, annyi jegyzőkönyvi köszönet, annyi nyilvános nyugtázás, annyi emberi dicsőítés? Amennyire helyes az, hogy gyermekeink lássák meg életünk nagy szolgálatát és áldozatát, - mert ezáltal maguk is hasonló életmódra buzdulnak - épp úgy nem tartozik az emberekre az, hogy kegyességünk, lemondásunk, áldozatosságunk micsoda cselekedetekben nyilvánult meg. Ne dicsekedj a böjttel se Isten előtt, se az emberek előtt. Ezzel megszabadulsz egy rettentő veszedelemtől: a látszat veszedelmétől. Isten azt parancsolja, hogy legyünk és nem azt, hogy látszódjunk. Ez a világ arra van berendezve, hogy van az, ami látszik. Isten világa arra van berendezve: nem mindig látszik az, ami van. A végítélet tartalma pedig ez: lehull a látszat és kiderül a valóság. Úgy fogjuk látni magunkat, ahogy Isten lát és nem tudjuk kendőzni, nem tudjuk menteni magunkat, nem tudjuk elleplezni hibáinkat; nyomorékul, szennyesen, torzan meg kell állanunk az Ő igazlátó tekintete előtt. Ott már nem fogunk dicsekedni. Nem fogunk zúgolódni sem, csak reszketni és a szégyen tüzében égni, vádolni magunkat és bánni, bánni, bánni…

III.

Végül nézzük meg azt, aki az élet böjtjét mosolyogva végzi. Az előbbiekből nyilvánvaló, hogy a mosolygó böjt emberei először is titkon böjtölnek. A zúgolódó és a dicsekedő ember, bármennyire ellentétes lelkület, abban megegyezik, hogy mindegyik mindenütt a nyilvánosság előtt böjtöl és felebarátja orra elé tartja ennek a böjtnek minden mozzanatát. Az igaz keresztyén eltitkolja; ne lássák, ne hallják, ne dicsérjék, ne csodálják. Nem tartozik senkire, csak az élő Istenre. De Isten előtt, a titkon látó Isten előtt böjtjét örömmel hordozza. Örömmel hordozza abból a boldog felismerésből, hogy hiszen ez nem kifosztatás, hanem belső meggazdagodás; nem veszteség, hanem nyereség. Az Isten előtt böjtölő ember szakadatlanul ajándékokat fogad el Istentől. Mégpedig a legnagyobb ajándékot: magát Istent, mint örök szeretetet, bűnbocsánatot, engesztelődést, kegyelmet, jóra vezérlő Szent Lelket. Éppen ezért a titkon böjtölő ember szívét eltölti valami nagy-nagy hála, hogy Isten ilyen jó hozzá, ilyen gazdagon megajándékozza, ennyi kibeszélhetetlen örömre és dicsőségre méltatja. Ez az a vidámság, ami a titkon böjtölő ember arcán a mosoly visszfényében megjelenik. Ez a mosoly Isten világossága, amint emberi arcokról visszatükröződik. Világszépítő, teremtő hatalom, erősebb, mint a nap és nincsen soha éjszakája. Ezért mondja a korinthusi levél, hogy a "jókedvű adakozót szereti az Isten". Ez a vidámság a mennyei seregeknek a jókedve. Az Isten környezetének családi hangulata. Mit szólnátok egy új parancsuralomhoz, a mosoly parancsuralmához? A jóindulat, a bizalom, a kedveskedés, segítés hadjárata volna ez, az irigység, gyűlölködés, bizalmatlankodás és ártalom világában. Egy amerikai költemény azt mondja, hogy a legolcsóbb és a legértékesebb, a legkönnyebb és a leghatalmasabb dolog a világon a mosoly. "Többet ér egy milliónál s nem kerül egy centbe sem."

It’s worth a million dollars And it doesn’t cost a cent. Wilbur D. Nesbit.

A mosolya legbántóbb dolog a világon, ha büszkeség, gúny vagy gőg van megette. Ilyenkor fényes, halálos gyilok. A mosoly a legszánalmasabb dolog, ha tudatlanságot, erőtlenséget és ügyefogyottságot rejt. Ilyenkor szétolvadó fügefalevél. A mosoly mindenható, világteremtő, lélekébresztő hatalom, ha mögötte feláldozott élet, szeretetből véghezvitt szolgálat, egyszóval élet-böjt van. Mosolyog a Nap, mert életet teremt, a tavasz, az ifjúság, mert diadalmas ígéret; mosolyog a gyermekét tápláló anya és a csatába induló hős. Azt hiszem: Isten is mosolygott, amikor a világot teremtette. Isten mosolya a karácsonyi csillag és a húsvét csókja a Golgota keresztjén. Azért hát: orcánkat mossuk meg, fejünket kenjük meg olajjal, öltözzünk ünneplő ruhába, mintha menyegzői lakomára készülnénk s mosolyogva vigyük végbe az élet-böjt nagy szertartását: magunk megáldoztatását, ezt az egyetlen teremtő szolgálatot.