A Budapest—Pozsonyi úti református egyházközség és a Hálaadás templom portálja

2014 reformáció

A Hálaadás újság 2014 reformációi lapszámának cikkei.

Útiterveink

Részletek

 

Életünk állomásain útitervet készítünk: mit és hogyan szeretnénk elérni. A jövőbeni célokkal nincs is semmi baj, sőt jó, ha nem a semmibe tart életünk. A célok hasznosak, fontosak, nagyon is kellenek. Ne csupán az általunk megtervezett életút, és annak állomásai lebegjenek szemünk előtt. Mert ilyenkor törvény lesz a közhely: ember tervez, Isten végez. És ez így is van helyesen. Érezhetjük úgy, hogy valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Vagy életünk egy-egy állomása nem az általunk vágyott módon alakul. Ekkor értetlenül kérdezgetjük: miért? Mi miért nem kaphatjuk meg úgy, ahogy szeretnénk, mások meg miért igen? Miért büntet bennünket az Isten? Miért vesz el tőlünk valamit, ami számunkra annyira fontos? Miért nem élhetjük meg úgy, ahogy mi elterveztük?

Az ember számtalanszor érzi, hogy nem ő, hanem egy Feljebbvaló irányítja az életét. A gyeplő kiesik a kezünkből. De baj ez? Isten nem azért avatkozik bele az életünkbe, mert rosszat akar, hanem mert jót. Lehet, hogy a vágyott célunk érdekében egy-egy állomás nem úgy alakul, mint ahogy mi szeretnénk. De nem azért, hogy nekünk rossz legyen, hanem hogy megkaphassuk, amire vágyunk. Elképzelhető, hogy ha azon az úton mennénk tovább, amit mi elterveztünk, akkor életünk teljesen vakvágányra kerülne. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen út van számunkra kijelölve. Isten tudja a vágyainkat, és sokszor azért avatkozik közbe, hogy segítsen minket a céljaink elérésében. Nem hátráltatni akar, nem elvenni. Ha bele is avatkozik, csakis azért, hogy ráállítson bennünket a helyes irányra. Lehet, hogy többre hív el minket, mint amit mi gondolunk. Ne a büntető, hanem a segítő, szerető Istent lássuk. Néha nehéz ezt rögtön megélni, megérteni. Sokszor idő kell az elfogadáshoz. Visszanézve azonban láthatjuk: Isten mindent olyan szépen intézett.

Ott van azonban a mi részünk is. Vajon mereven ragaszkodunk az általunk megalkotott úthoz, vagy kérjük Isten segítségét, hogy mutassa meg az Ő útját? Kérjük az Ő útmutatását, vagy csak arra utasítjuk, hogy teljesítse a mi akaratunkat? Tudjuk-e azt mondani valóban őszintén: legyen meg a Te akaratod? Nagy reformátoraink, Luther Márton és Kálvin János sem feltétlenül azt az életet tervezték maguknak, mint amit kaptak. Luther nem is szerzetesként akarta leélni az életét, de a vihar után lépett be az egyház kötelékébe. Fogalma sem volt a római útja céljáról, végül pedig ott értette meg a búcsúcédula használatának helytelenségét. Gondolom Luther nem állandó harcok, üldöztetések, küzdelmek és életveszély által szerette volna lelkészi hivatását betölteni. Mégis élete, megtérése, kiállása a mai napig gyümölcsöző áldás. Biztos volt, amikor Ő is elbizonytalanodott, de ráhagyta Istenre útját, bízott Benne. Kálvin Jánosnak más országba kellett mennie egy idegen városba, ahonnan először el is utasították. Mégis egy nagy kanyart téve, ott alkotta meg a mai európai értékek mintáját. Isten áldássá tette az ő életét is.
A reformáció, a hősies kiállások, emlékezések hónapjában hajoljunk meg mi Isten előtt. Kívánom, hogy imádságos szívvel, őszintén éljük meg az alábbi igéket: „Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt 37,5) „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem.” (Zsolt 25,4)

 

A halál semmiség

Részletek

 

A halál semmiség: épp csak a szomszéd szobába mentem át.
Én én vagyok, ti ti maradtok.
Ami egymásnak voltunk, most is az vagyok.
Ahogy eddig hívtatok, hívjatok most is, beszéljetek könnyedén, ahogy eddig beszéltetek. Ne használjatok más hangot, ünnepélyes és szomorú nyelvet.
Nevessetek, mint minden apróságon, amin együtt nevettünk.
Imádkozzatok, mosolyogva gondoljatok rám.
Nevem ejtsétek úgy, mint máskor, új hangszínek vagy árnyak súlya nélkül.
Az élet azt jelenti, amit mindig jelentett.
Most is az, ami mindig volt.
Nem szakadt meg a szál.
Kívül esnék gondolataitokon, csak mert látástokon kívül vagyok?
Várlak titeket, nem messze, nem soká, itt mindjárt az ösvény túloldalán.
És minden jól van így.

 

 

 

Fordította: Mátyás Imre

 

Hit

Részletek

 

Hiszem,

hogy Isten mindent,
még a legrosszabb dolgot is,
engedi és segíti, hogy jóra forduljon.
Ehhez olyan emberekre van szüksége,
akik mindenben
a legjobbat szolgálják.

 

Hiszem,
hogy Isten minden szükségben
annyi erőt ad a kitartáshoz,
amennyire szükségünk van.
Ezt azonban senki sem kapja meg előre,
azért, hogy ne önmagunkra,
hanem egyedül csak őrá hagyatkozunk.
Az ilyen hitben
teljesen eltűnik a jövőtől való félelem.
Hiszem,
hogy hibáink és tévedéseink
nem hiábavalók,
s Istennek nem nehezebb
ezeket helyre igazítani,
mint az általunk jónak vélt
cselekedeteinket.
Hiszem,
hogy Isten nem időtlen végzet,
hanem őszinte imádságra és
felelősségteljes tettekre
vár és válaszol.

 

Dietrich Bonhoeffer

 

Igaz hűség életre-halálra

Részletek

 

 

„…de ha nem tenné is…” Dániel 3,17-18

 

Három fiúról szól ez a történet, három olyan ifjú életről, kik egy adott pillanatban – mindenféle előzetes rákészülés nélkül – hősökké nemesültek. A hűség, a hit hőseivé. Valaki egyszer úgy fogalmazott: ha választanom kellene a Bibliából reformációi modellszemélyt, akkor feltétlen őket választanám. Méltán lehetnének – ha akkor már lett volna – a „nyakas kálvinizmus” hiteles megtestesítői.
Kik ők? Hazájuktól több ezer kilométerre deportált foglyok, kik szabadon járkálhattak, nem is akárhol, hanem a tömérdek rablott kincsből elképesztően fényűző babilóni királyi udvarban. A kor uralkodója emelte ki őket megnyerő, férfias küllemük, imponáló szellemi képességeik alapján azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ország-világ értesüljön róla; az ő gazdagságának, az udvar csillogó ragyogásának senki sem tud ellenállni. Aki ott él, előbb-utóbb elhagyja népét, hitét, kultúráját, és asszimilálódik a „felsőbbrendű” káldeusok közé. Tévedett, de nagyot, mert bár e nevezett három ifjú kaphatott idegen nevet, élhetett szabadon pompában, nem felejtette el népét, Ábrahám, Izsák, Jákob elhívó és megtartó Istenét, kultúráját. Identitásuk nem hogy megtört, hanem megerősödött. Egy napon a babilóniai diktátor színaranyból készült óriási emlékművet állíttatott. Tipikus alkotás, a gyenge, alkalmatlan uralkodó giccses nagyzolása, belemenekülése a megalomániába. Ellentmondást nem tűrő parancs: mindenkinek kivétel nélkül imádni kell e gyártott, szekuláris faragott képet. Aki nem teszi, kivégezteti.
A három fiú nem hajol meg, nem tiszteli. Nem ifjúi forrófejű hevületből, a „csak azért is” kamikaze önpusztításból, hanem azért, mert életükben legelső az elhívó, gondviselő Úr. Ilyen drámai helyzetben csak Ő tud adni ilyen egyértelmű helytállást.
A király tajtékzik: mentek a tüzes kemencébe és onnan még az Isten sem tud kihozni. Hangzik a csendes, biztonságot üzenő válasz: Igenis ki tud menteni, de ha nem tenné is, mi akkor is Őt és csak Őt imádjuk, más előtt nem hajtunk fejet. „Ha nem tenné is” – nem érdekből, nem hívő jólneveltségből, imádságos stréberségből, hanem odaadó őszinteséggel hisszük Őt és csak Őt.

 

De sok neves, névtelen református előttünk járt testvérünk szembesült ilyen konkrét választást, döntést követelő helyzetekkel. Írd alá és megmenekülsz, tagadd meg és szabadon engedünk, gondolj gyermekeid jövőjére és állj át hozzánk, nekünk dolgozz és fényes karriert futsz majd be, stb… Mennyi, de mennyi „nyakas kálvinista” döntött úgy: történjék bármi, én az Urat, Megváltómat el nem hagyom. Legyen áldott emlékük.
Ha meg akar újulni egyházunk, gyülekezetünk, egyéni életünk, ez a bibliai történet örök, hathatós, kipróbált és bevált gyógyszer: hűség és ragaszkodás a hozzánk töretlenül hű Jézus Krisztushoz. Uralkodók, izmusok, divatteóriák, épületek, emlékművek, szobrok, jelvények jönnek-mennek, épülnek, elporladnak, de hitünk fundamentuma Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. (Zsid 13,8)
A benne megtalált élet az igazi reformáció.

 

"Lux perpetua luceat eis"

Részletek

Idén ősszel kórusunk gőzerővel dolgozik története egyik legnagyobb kihívásán: Maurice Duruflé Requiemjét szeretnénk előadni a Psalterium Hungaricum kórussal közösen. Az orgona kíséretet Pálúr János vállalta. Az egyesített kórust Arany János karnagy úr vezényli majd.

 

A mű vegyeskarra és szólóénekesekre (mezzoszoprán és bariton) készült, több hangszerelésben: nagy zenekarra, orgonára, illetve kisebb zenekarra íródott. Duruflé maga kijelentette, hogy szíve szerint a szólókat is a kórus egy részével énekelteti, a művet olykor eszerint mutatják be. A rendelést megkapva a zeneszerző először egy orgonaszviten kezdett dolgozni, gregorián dallamokat felhasználva. Ennek számos részletét be is építette a Requiembe, amely így megannyi gregorián halotti mise témából táplálkozik.

 

A kilenc tételes mű teljes időtartama kb. háromnegyed óra. Tételek: Introitus, Kyrie, Domine Jesu Christe, Sanctus, Pie Jesu, Agnus Dei, Lux aeterna,  Libera me, In Paradisum. A zenemű egésze különleges, légies hangulatú, ahogy karnagyunk jellemezte, "mintha nem volna benne súly, gravitáció". Néhány csúcspontja persze így is akad: a Kyrie visszhangos szekvenciái, a Sanctus hozsannája, a Lux aeterna tétel hosszan tartott hangjai, vagy a Libera me tételben felharsanó "Dies irae": mind katartikus élmény. A zárótétel - "In Paradisum" - pedig mintegy angyalkar emeli magasba a lelket, s egy fantasztikus zárlattal oldja fel élet és halál örök harcát.

 

Ezt a valóban felemelő élményt szeretettel ajánljuk a kedves testvéreknek!
Előadás:
2014. november 9. 19 óra, Budapest Páduai Szt. Antal templom.
2014. november 23. 10 óra, Budapest Pozsonyi Úti Református templom.

Legfrissebb cikkek