Szántay Ede 100. születésnapjára

Szántay Ede református lelkipásztor 1914. december 1-jén született. Szegény, háromgyermekes budai család legidősebb gyermekeként választotta a papi hivatást. A Budapesti Református Teológiai Akadémián 1937-ben végzett, ismereteit, hitét 1937 és 1940 között Utrechtben gyarapította, ahol lelkészi szolgálatot is teljesített.  A hollandiai tanulmányok szüneteiben Zuglóban kisegítő segédlelkészként tevékenykedett. Rövid kiskunhalasi kitérő után 1942. szeptember 1-jétől a budapesti Pozsonyi úti Református Egyházközség segédlelkésze lett egészen 1951. január 31-ig. A Pozsonyi úti szolgálati lakásban élt feleségével és két gyermekével, Balázzsal és Katalinnal, szoros családi kapcsolatot ápolva a szintén Budapesten élő testvéreivel, azok családjaival.

1951. február 1-jével, ma már pontosan nehezen tisztázható okok miatt a Fejér megyei Sárkeresztúrra helyezték át „ideiglenesen” segédlelkésznek, ahol 1952. február 20-tól lett lelkipásztor. A kis poros faluban, nagyon nehéz években, virágzó egyházi életet alakított ki, a gyülekezet szerette, tisztelte az európai műveltségű, gondolkodású lelkipásztorukat. Az „ideiglenes” áthelyezésből 25 évi, az 1976. március 5-én bekövetkezett haláláig tartó szolgálat lett. Betegségében, korai halálában valószínűleg közrejátszott a türelemmel, hittel viselt, mások által méltatlannak ítélt helyzet.

Hogy milyen ember volt Szántay Ede? Legjobban talán a Szénási Sándor esperes temetési beszédéből vett idézetekkel lehet jellemezni: „Szántay Edében felismerhettük a gyermeki szív vonásait.” „A gyermek jókedvű… Szántay Ede a maga vidám lelkületével valóban Isten gyermeke volt. Emlékeinkben mindig mosolyogva jő majd felénk. Társaságában életunt szívek felvidultak; röppentek a tréfák arany tűzijátékai; ihattunk humora csodakútjából, és rögvest megfiatalodtunk.”
„A gyermek jószívű… Szántay Ede végig a jóság embere volt. Nem mennydörgött és villámlott; nem követelőzött és parancsolt; nem lett volna belőle jó inkvizítor. Mindig kész volt segíteni, szívességet tenni, barátságát megpecsételni.”

„A gyermek csupa bizalom. Megfogja az édesapja kezét és bátran lép sötét éjszakába, zúgó viharba, ijesztő barlangba.” Szántay Ede Isten kezét fogta „napsütötte mezőkön és tövises utakon. Benne örvendett, mikor gyönyörködhetett gyermekei fejlődésében, kivirágzásában, unokái mosolyában; s ő volt erőforrása a betegségek nemszeretem idején. Akkor sem lázongott, … csupa udvariasság, derű és hála volt egész lénye.”

Szántay Ede emléke még ma is él mindazokban, akik ismerték, szerették, tisztelték, elsősorban a még élő rokonokban és a szolgálatát ismerő, elismerő hívekben.