„Amikor közeledtek Jeruzsálemhez (…) Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” Máté 21,1-3.
Az evangéliumokban több helyen is olvasunk Jézus „látnoki” képességeiről. Előre megmondja, mi történik Lázárral, Jairus lányával, és saját halálát is előre jelzi tanítványainak. Legalább ilyen érdekes azonban ahogyan a hétköznapi események során, így a húsvéti készülődésben előre gondolkodik. Figyelme fókuszált, részletekbe menő („találtok egy megkötött szamarat”). Lelkülete pedig ugyanaz, mint a Hegyi beszéd Jézusáé: „keressétek először Isten országát, és mindezek” – étel, ital, páskavacsora, húsvéti bárány – „megadatnak néktek”. Nem magára, hanem a rábízott életekre gondol. Gondot visel. Apa-kép is ez a Jézus számomra: elapátlanodott csonkult családjaink hiánymintája. Kölcsey szavaival élve: a „messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort” embere ő.
Terve ugyanakkor még ennél is nagyobb, felemelőbb: szeme előtt már pereg a széder-vacsora és az árulás. Tovább lát Nagypéntek homályán, a töviskoronán és a sírbolt mélységén. Emberi sorsok ezrei sorakoznak tekintetében: első keresztyéneké és szerzeteseké, szenteké és reformátoroké. És a végén az én sorsom is. Mert az Ő előre gondoskodó tervében készen állt a szolgai alázat, ami Nagycsütörtökön lábat mosott. A „csakazértis”-szeretet, ami orcát nyújtott a Júdás-csóknak. A szent egykedvűség, ami saját halálát is így tervezi meg, hiszen ismeri a jutalmat. Az eltökéltség, mely a halál mezsgyéjén is meglátja az árvát, akinek „Asszony, íme a fiad!”-at képes mondani. Bárcsak komolyan venném az Ő csodálatos, rám vonatkozó élettervét: „markaimba metszettelek fel téged”! Igen, golgotai markodba. Áldott húsvéti ünneplést kívánok!