Két Krisztus-tanítvány portréja – áldott eszköz a Szentlélek felismeréséhez
Apcsel 3,1-10
Péter és János együtt mentek fel a templomba közös imádkozásra. Jeruzsálemben vagyunk, a Krisztus utáni 33. évben, a Szentlélek eljövetele után néhány nappal. Jézus szeretete által két halászból apostollá minősített ember a templomba megy – imádkozni. Nem kijelentkezni, vagy éppen bejelenteni kilépési szándékukat, amint az gyakorta megesik úgymond „megtért” életekkel (megkaptuk a Szentlelket, most már világosságban, új látásban vagyunk, mi többé nem megyünk nagyegyházak templomába, az ott unalmas, áporodott, lassú, csak vallásos, nem hívő stb.). Nem, ők nem tagadják meg gyökereiket, az előttük jártak nem ritkán hősies, emberfeletti helytállását, az ötödik parancsolatot, a két kőtáblát, Dávid lélektápláló zsoltárait, Ézsaiás soha el nem avulható életmentő vigasztalásait. Nem! És ettől is pünkösdi lelkek.
A templom Ékes Kapujában találkoznak egy béna koldussal. nem ritka jelenség, a templom kapujában kéregető ember. Kitűnő koldus placc és ő teszi a dolgát, „kunyerál’. Kényszerpályán levő élet, mindig máshoz van kötve, ha viszik, eljut valahová, ha nem, megmaradni kényszerül a vágyak soha be nem teljesülő álomvilágában. Abban a munkanélküli, nélkülöző korban „áldás” egy ilyen, „átok” élet: ő a családfenntartó, a pénzkereső. Mivel testi fogyatékos, rajta a letörölhetetlen bélyeg: tisztátalan. Isten büntetése alatt áll, vele kommunikálni, érintkezni szigorú bűntény.
A Pünkösd előtt Péter nagy valószínűséggel adott neki pár garast, de szóba nem állt vele. Most megáll, megszólítja: „nézz mireánk!” Emeld fel tekintetedet, tágítsd ki látóteredet, ne meredj magad 
elé állandó lélekölő reménytelenségedben, nézz az emberen túlra, az érted is meghalt és feltámadt Jézusra! Ő felnéz, engedelmesen, várva reflex-szerűen érkező alamizsnát. Péter folytatja: aranyam, ezüstöm nincs nekem, de amim van, azt adom neked: a Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj! (6. vers). – és ekkor kinyúlik egy jobb kéz feléje. Elképesztő hitszegés, koldussal parolázni! A beteg embert elektromos áramütés éri (nem elektrosokk, hanem lelki-szellemi defibrillátor), megismeri Pétert (ez az, aki Pünkösdkor akkora erővel hirdette az igét, Jézust emlegeti, az áldott orvost), és talán sokévi tespedt bénulás után újra élni akar. Abban az időben nem volt szokás a kézfogás, ha mégis megtörtént, az azt üzente: egyenlőek, társak vagyunk. Még hogy ő, a jelentéktelen, élőhalottságra ítélt valaki egyenlő Péterrel és az apostolon keresztül hozzá hajoló Jézussal? Ami itt, történik, nem más, mint az, hogy amit kapott Péter, azt továbbadja: a kinyújtott jobb kezet. A viharzó tavon, a vízen járó Jézushoz a csónakból „kinagyképűsködő” halásztanítvány süllyedni kezd, érzi, tudja, itt most mindennek vége, lehet bármilyen rutinos vízi ember, nincs segítség. Ekkor kinyúlik felé Jézus jobb keze, az áldott életmentő, gyógyító örök reménykéz, megfogja Péter jobb karját és besegíti a bárkába. Ezt kapta Jézustól – így adja tovább.
Ekkor a béna – talán, mint a járni tanuló kisgyermek – talpra áll. Lába megerősödik, örömében üvölt, ordít, és örömében rohan be a templomba. Már mehet, nem tisztátalan bűnös többé, kinek a küszöbnél szigorúan meg kellett állnia. Az őt látó templomos sokaság álmélkodik és csodálkozik – csak egy dolgot elfelejtett: dicsérni Istent. Talán még ők is Pünkösd előtti életek?