Uram, néha túl sok visszhang zeng a lelkemben,
ismételgetik rendületlen az ezerszer már hallott szólamokat:
vádló szavakat, melyek arcomba vágnak válogatott szidalmakat,
hazugságokat: arról, hogy sohasem szabadulhatok, mindig rajtam lesz az átok,
hisz álnok marad az, ki vét, szívét nem tisztíthatja meg az Istenhez kiáltó panasz végképp,
legfeljebb időlegesen – de aztán kezdődik minden elölről, s már-már igazat adok neki. Keservesen.
Majd megszólal a másik tipikus hang, melynek hullámai gyűrűznek ugyanúgy szakadatlan:
minden rendben van: nem velem van a baj, hanem az örök elégedetlenekkel,
amit teszel, belefér, miért kételkedel?
És én egyre kétségbeesettebb vagyok, keresem és nem lelem a kapaszkodót, melyet megragadhatok.
Ural a „mi lesz” kérdése és bánt, piszkál a „mi volt” keserűsége,
s ismételgetem az aggodalmakat, melyek lidércárnyékot vetítenek a ma ideáljába,
és ismételgetem a tegnap fájdalmát, békességem megtörve.
Bezárulnak körülöttem ajtók és ablakok, mikor magamban vagyok,
S bár ajkamon hangzanak szavak
: suttogó fohászban, könnyek közt rebegett könyörgésben, kiáltó szükségben.
Uram Te vagy az, aki kételkedésemben és kétségemben egyszerűvé formálhatsz:
egy hang uralhatja gondolatomat: a Te hangod.
Ez a hang pedig emlékeztet arra, amit Uramtól megtanulhattam,
s megtanít mindarra, amit még nem tudhattam korábban.
Ez a hang erő, mely uralni képes lelkemet és vezetni minden léptemet.
Ez az erő pedig kapukat nyit, szívemben hitvalló tüzet szít és felismerem:
küldetésem van, s e tudat erősebb már, mint a félelem.
Ő van velem. Szüntelen:
Ez a pünkösdi öröm: társammá lett az Isten:
ezért dicsérem Őt, s hirdetem, ha tehetem,
áldott legyen a megtartó, soha el nem múló Kegyelem!
Ámen.