Az 1990-ben 38 év kényszerű Csipkerózsika álmából felébredt és újraindult budapesti Baár-Madas Gimnázium címerében olvasható egy pár szavas kis latin mondat: Laus viventi Deo (magyarul: dicsőség az élő Istennek). A Felvidékről indult polihisztor zseni, az Európát gyalogosan keresztül-kasul vándorló áldott „csavargó”, Kálvin Institutio-ját magyarra fordító, az első latin-magyar szótárat összeállító Szenczi Molnár Albertből szakadt fel ilyen formán a csendesen eufórikus hálaadás. Nem egészen 100 nap alatt franciából magyarra fordítani az áldott énekes verseket, a Zsoltárokat, mind a 150-et, figyelve a rímekre, szótag és hangjegyszámra, prozódiára (beszéd és zenei hangsúly egybeesésére) valóban emberfeletti.
Találó és nagyon is ideillő ez a kifejezés, emberfeletti. Az ember felett való Úrtól jött és jön az erő és az áldás. Mennyi szenvedés, nélkülözés árán készült el a zsoltárfordítás, mégis Szenczi Molnár Albert nem magáról beszél, távol áll tőle a beteges öndicséret. Nem ő, a fordító, a fontos, hanem az éltető, erőt adó kegyelmes Úr. Tanít ez a jelmondat élni, önmagunkban az életben helyet találni, légvárak helyett biztos jövőt látni, lehiggadni, bölcsebben értékelni, állandó zokszavak helyett a kicsit is megköszönni, a sokért nagy hálát mondani.
Valószínű, hogy a karácsonyi angyalkar Betlehem-mezei éneke ihlethette e mondat megfogalmazásakor: „Dicsőség a magasságban Istennek, s a földön békesség…” Lukács 2,14. Bizonyára ő is továbbgondolta a mennyei kórusművet, Laus viventi Deo, és csak neki az elvégzett heroikus munkáért, nem önmagának vindikált dicséret, gyarló emberi elismerésvágyak szerint. Fakadjon az őszinte tiszta istendicséretből maradéktalan békesség. Az az eiréné, amely indokolatlan, mely ott is hat és hatalom, ahol a „luciferi diszharmónia” látszólag már mindent hatalma alá vont.
Genfi Zsoltárok a protestáns világörökség részei, úgy ünnepeken, mint vasárnapokon, vagy szürke munkás hétköznapokon. Két rövid példa:
Hollandiában járva egy alkalommal egy hétköznap délelőtt Amszterdam kikötőjében vártuk a sétahajó megérkezését. Fellépve a fedélzetre dúdolni kezdtük magyar nyelven a 134. Zsoltárt. Házigazdánk azonnal bekapcsolódott a maga ékes holland nyelvén, majd kihajolt a kormányosfülke ablakán a kapitány, és ő is velünk dörmögte. Pár másodperc és hozzánk csapódott egy háromtagú amerikai kis család és angolul folytatták velünk együtt, bármiféle megbeszélés és szervezés nélkül. Ott, abban a pillanatban megvalósult a trilinguis zsoltáréneklő spontán ökumené.
Fiatal pályakezdő lelkészként meghívást kaphattam a Magyar Televíziótól, hogy vegyek részt Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művének tévéfelvételén. Az volt a kérés, hogy tanítsam meg színészeknek, statisztáknak a temetési jelenetre a 90. zsoltárunk első és második versét („Tebenned bíztunk eleitől fogva…”). Belépve az olvasóterembe hamar gátlásossá lettem, neves színművészek, köztük Törőcsik Mari, Tordy Géza, Szabó Sándor, Bihari József és mások társaságában, s velük rengeteg statiszta együtt. „Ezeknek én fogok tanítani” – kicsinyhitűsködtem, de ha már vállaltam, tenni kellett. Kezdtem bemutatni az éneket, azt gondolván, talán senki sem ismeri. Ateista időket éltünk, más világ volt az. Legnagyobb megdöbbenésemre a harmadik hangtól szinte mindenki teli torokkal fújta a mi himnikus zsoltárunkat. Zengett a próbaterem: „...és te megmaradsz minden időben”. Színész és statiszta, rendező és segédrendező együtt. Döbbenetes élmény volt: ekkora a mi közös kincsünk? Azóta is hány és hány Istentiszteleten, temetésen hangozhatott fel és adott emberen túli bátorítást, vigasztalást, jövőképet!
Laus viventi Deo – ki nem mondottan a hatodik reformációi jelmondat. Összeköt bennünket, mint egy híd pillérei, Dávid királlyal, az Ószövetség üzeneteivel, a Genfi – Kálvin által propagált – zsoltárokkal, Szenczi fordításával, itt a Pozsonyi úton és szerte a világon mindenütt, hiszen világörökség, ahol hangzik és szívesen hangzik. Nyári ifjúsági és gyermektáborunkban a vizsolyi templomkertben megálltunk tisztelgésre két szobor között: Szenczi Molnár Albert és Károli Gáspár alakja között. Meghatódtunk: hogy van magyar nyelv, magyar ének. Íme, ott állhattunk a két reformátor alakja között és megerősítő tapasztalat volt: ez az örökség az, amit tovább kell vinnünk, ez az az út, amin járnunk kell. Adja az Úr, hogy az idők végezetéig hangozzék a zsoltár!