„...a süketeket is hallóvá teszi,
a némákat is beszélővé.” (Mk 7,37)
Az idei Ökumenikus Imahét témája a dél-afrikai Umlazi régióban élő keresztény közösségek tapasztalataiban gyökerezik. Az imahét témájának előkészítése minden évben egy konkrét helyi közösségben történik, amelyet nemzetközi szinten elfogadnak, hogy aztán világszerte szétosszák, és újra eljusson helyi szintre. Az ez évi anyag olyan emberek gondjait és tapasztalatait öleli fel, akik különösen nagy szenvedéseken mentek keresztül.
Umlazit az apartheid kormány ideje alatt hozták létre a többségében fekete népesség lakóhelyéül szolgáló gettóként. A rasszizmus, a munkanélküliség és a szegénység öröksége folyamatosan félelmetes kihívásokat támaszt a nép számára, akik még mindig iskolák, egészségügyi intézmények és megfelelő lakások hiányával küszködnek. A szegénység és munkanélküliség jó táptalaja a bűnözés növekedésének, és a családokon illetve a közösségeken belüli erőszaknak. De a jelenlegi legnagyobb kihívás, amivel az embereknek szembe kell nézniük ezeken a területeken, az a HIV/AIDS. Becslések szerint a lakosság 50 %-a fertőzött Umlaziban!
A világ, amelyben élünk, tele van szenvedő emberekkel. Szinte naponta látunk a médiában drámai képeket, és olvasunk az embereket sújtó nagy katasztrófákról. Nagyon sok ember szenvedése viszont rejtve marad. Ők azok, akiket elfelejtettek, kiknek szenvedéséről nem tud a világ. Ez azonban igen gyakran a mi önzésünk és felületességünk eredménye.
Isten hallja, amit mi gyakran nem akarunk meghallani. Ő hallja a szenvedők kiáltását, és látja elnyomott állapotukat. Ő nem felejti el őket (2Móz?3). Amikor Dél-Afrika népe olvassa Izrael Egyiptomból való szabadulása történetét, emlékezik az apartheidből való szabadulására. Az embereket sokáig erőszakkal elhallgattatták. Szabadulásért és igazságukért való kiáltásuk mégis messze hangzott. Szenvedésük mély volt és hosszú ideig tartott, amíg végül felszabadulás utáni vágyuk beteljesedett.
Ma az afrikai emberek mindenfelé az Aids áldozataiként szenvednek. Soha egyetlen háború nem követelt annyi áldozatot, mint az Aids. A nyugati világ azonban nem érdeklődik igazán. A csend fala elválasztja a világot. A 28. zsoltárban egy szenvedő emberről olvasunk, aki Istenhez kiált. Őt szólítja szenvedésében és reménységében. Azzal a bizalommal imádkozik, hogy Isten felfigyel rá, amikor mások nem törődnek fájdalmával.
Mi hisszük, hogy Isten részt vállal bajainkból és szenvedésünkből. Ennek legtisztább jele Krisztus felkiáltása a kereszten. Isten nincs messze, mert velünk van szenvedéseinkben.
Mi is egy test vagyunk az érettünk szenvedő Krisztussal. Egyes tagok nyomorúsága nemcsak az ő bajuk, hanem mindannyiunk közös felelőssége. Nem lehet a megfertőzöttek kiáltását figyelmen kívül hagyni, vagy azzal félrelökni, hogy Isten ítélete alatt vannak. Pál azt tudta mondani: „Ha egy tag szenved, vele szenvednek a többiek is” (1Kor?12). Egy test vagyunk Krisztusban. Együtt kell felvennünk az elfelejtettek és a peremre szorítottak nyomorúságát.
Olyan egyházra van szükség, amelyik együtt szolgál és építi a hit és együttérzés közösségét. Krisztus olyan teste, amelyben vége van az elfelejtettek csendjének, és ahol hallani lehet a szenvedők kiáltását.
Részlet az Ökumenikus imahétre kiadott imafüzetből