A Hálaadás templom épüléséről, és az átadása óta eltelt 80 esztendő eseményeiről, az egyházközség életéről kívánunk számot adni a következőkben. Kétségtelen ugyanis, hogy ebben a templomépítésben "nyerte el koronáját" egyházközségünk, ahogy ezt többen hirdették, mert mint előkészület valóban nagy eredménynek számít, de egy pillanatig sem szabad -sem a gyülekezetnek, sem pedig azoknak, akik ezt a gyülekezetet szeretik -abba a tévedésbe esniük, hogy a templomépítéssel megérkeztünk. Éppen ellenkezőleg: csupán elindultunk.
Ami addig történt, mélységes hálára indít, és indította mindazoknak a szívét, akiknek részük lehetett a munkákban, de tudnunk kell, hogy Isten mindig azért ad valamit, hogy valami nagyobbra előkészítsen. Az Ő ajándékai mindig csak lépcsőfokok nagyobb ajándékokhoz. A hívő ember csak azért néz a múltba, hogy a jövőbe tekintsen, tekinthessen. Így tekintjük át Istennek azt a kettős építő munkáját, amit ezen a helyen közöttünk, bennünk és általunk végzett: gyülekezetet formált és a gyülekezetnek hajlékot adott.
A gyülekezet életének és fejlődésének három korszakát különböztethetjük meg. Ez a három korszak természetszerűen adódik abból, hogy a gyülekezet három helyen élte életét. Az első a Váci út 21. számú polgári leányiskola tornaterme volt: ez a Tornaterem korszaka. A második a Tutaj utcai imaterem kora. A harmadik pedig a Pozsonyi úti korszak, mely már itt kezdődött (s első történetében így írták: "legjobb napjai még előtte vannak").
Volt ugyan egy "történelem előtti" korszaka is a gyülekezetnek, amiről szintén meg kell emlékeznünk. Mielőtt ugyanis a gyülekezet szervező munkája megindult volna, az úgynevezett erdőtelki iskolában, az Angyalföldi - jelenleg Frangepán utcai - gyülekezettel együtt kezdődött meg a fővárosnak ezen a részén az istentiszteletek tartása, Gál Lajos, Frangepán utcai lelkész munkájával. Ennek a történelem előtti korszaknak értékes emléke az a kis úrasztali ezüst tányér, amelynek felírása a következő: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Az Erdőtelki gyülekezet 1911. 9. hó 10-én." Nagy történelmi múltú református egyházainkban sok szép úrasztali edény és terítő hirdeti a sok száz éves örökséget. A késői utód meghatottan veszi kézbe az 1500-as, 1600-as évszámokat feltüntető kincseket. A "mi régiségünk" az a kicsiny tányér, melyre az erdőtelki gyülekezet jegyezte fel hitvallását.
A tornaterem korszaka
A '19-es forradalom megtanította egynémely dologra az egyház felelős vezetőit is. Látták, hogy amikor "eljött az árvíz és fújtak a szelek", hiányoztak a lelki fundamentumok. Ezért igyekeztek a főváros elhanyagolt nagy külső területeit pásztori gondozás szempontjából áttekinthetőbb gyülekezetekre osztani. Az egyház központi presbitériuma 1920. decemberének végén missziói lelkészi megbízással kiküldte Fövenyessy Pál hitoktató lelkészt "a Külsőlipót-Terézvárosi missziói egyházrészbe". A Kálvin téri egyházi központban talált névsor alapján meghívókat küldött szét a lelkész, és hívta az itt lakó reformátusokat az első istentiszteletre. A Váci út 21. szám alatti iskola tornatermét készséggel ajánlotta föl M. Mórocz Sándor igazgató. Szegény Fövenyessy Pált kellemetlen meglepetés érte. Ő maga így számolt be erről:
Szép reménységgel indultam útnak január l-jén az első istentiszteletre. De legnagyobb meglepetésemre egyetlen hívő sem jelent meg. Ez volt az első fennakadás. Annyival kellemetlenebb volt a helyzet, mert január 23.-ra ki volt tűzve a parochiális tanács tagjainak megválasztására a közgyűlés. És még mindig nem tudom, ki a református a gondjaimra bízott területen.
A kissé aggasztó kezdet után az új lelkész hozzáfogott a házról-házra való látogatás kemény munkájához. Följegyzésében írja, hogy "eredménye a keserves munkának az lett, hogy a második istentiszteleten tizenhatan, a harmadikon már nyolcvanan jelentek meg". A kitűzött közgyűlést meg lehetett tartani, s az első parochiális tanács megalakult. Választottak gondnokot, 24 parochiális tanácsost, 12 póttagot és a központi presbitériumba küldendő két presbitert és két pótpresbitert.
Ez a tornatermi korszak nehéz és fárasztó volt, mégis sok szép munkát végezhettek. Legelső feladatuk volt komolyan hozzáfogni a szegénygondozáshoz. Hű munkatársak segítségével, s különösen a Nőszövetség tagjainak fáradozásával sok száz gyerek jutott meleg ruhához, és sok nélkülöző család egyéb segítséghez. Azokban a rendkívüli nyomorúságokkal terhelt időkben minden csepp áldás volt a kommunizmustól erőteljesen veszélyeztetett területen. Nagy segítség volt a külföldi protestáns segélyakciók adománysorozata. Kaptak pamutot és ruhaanyagot az amerikai Vöröskereszttől. Kaptak kakaót, cukrot a gyermekek számára az "amerikai-holland segélyező akciótól". Pelow kapitány személyesen is megtekintette a gyülekezet szegénygondozását. Legnagyobb segítséget az áldott hollandusok adtak. A holland étkeztetés 1923-ban és 24-ben biztosította a téli hónapokban 100-100 szegény gyermek rendszeres táplálkozását. Fövenyessy Pál jelentése ekképpen örökíti meg ezt:
Boldogság volt nézni, mint teltek, gömbölyödtek, pirosodtak az előbb sápadt, aszkórságnak indult gyermekarcok, s ami a legfőbb, mennyi lelki táplálékot szedtek össze naponként azok, akik otthon Istenről nem hallottak talán soha semmit. Mert minden egyes ebéd össze volt kötve vallásórával. Bibliai történeteket, zsoltárokat, dicséreteket, szép Hozsanna-énekeket tanultak meg apránként, játszva, és annyit, hogy ha rendes hittanórán kellett volna velük ezt az anyagot elvégeztetni, jóformán felét se tudták volna fejükbe verni, annál kevésbé megszerettetni velük. Egyszóval a holland konyha, nemcsak a nélkülözés által megtört szívekbe és betegségekbe indult gyermeki testnek vált javára, hanem lélekmentő akció is volt.
A missziói munka is megindult, s a hajléktalan gyülekezet nehéz körülményeihez mérten szépen haladt is. A Pannónia utcai és a Váci út 57. számú iskolában pedig megalakult a leánykör. Megkezdődtek a gyermek-istentiszteletek is: folyt a vallástanítás, a parochiális tanácsnokok kedves érdeklődésétől kísérve. De alig lehet szerves, egészséges gyülekezetépítést végezni ott, ahol nemcsak a gyülekezetnek, de a gondozó lelkésznek sincs otthona. Egy közel 3000 lelkes gyülekezetet úgy gondozni, hogy a lelkész egyházától egy órányi villamosút-távolságra lakik, majdnem lehetetlen. Égető, sürgető feladattá vált, hogy a gyülekezet állandó otthonhoz jusson, és a lelkész számára legyen a gyülekezet területén lakás. Olyan viszonyok voltak akkor, hogy csak nagy lelépési díjak árán lehetett lakást szerezni. Hogyan lett volna hát akár ennek a szegény gyülekezetnek, akár az ugyanolyan szegény lelkésznek több koronája lelépési díjra?
A gyülekezet vezetősége arra törekedett, hogy az otthontalanság évek óta tartó igen nehéz helyzetét felszámolja, vagyis imatermet és parochiális épületet építsen. A székes főváros rendelkezésére bocsátott az egyháznak egy 650 négyszögöles telket a Tutaj utca és a Pannónia utca sarkán. Megindult a gyülekezeti ház építésére az adakozás. Hamarosan összegyűlt a szegény egyháztagoktól kb. 70 millió. Gazdag szegények voltak ők akkor, sok milliójuk volt, de keveset ért. A szorongató szükség mégis arra sarkallta az egyház vezetőit, hogy elegendő anyagi fedezet hiányában is hozzáfogjanak a Tutaj utcai gyülekezeti ház megépítéséhez. A lelkésznek buzgó segítőtársai voltak M. Mórocz Sándor igazgató, aki saját irodáját osztotta meg közel 6 éven át a lelkésszel, és Kálnai Béla helyettes gondnok, akinek gyári irodája az építkezés központja volt. 1925 márciusában kezdődött meg a Tutaj utcai építkezés, és sok nehézség és fennakadás után egy év múlva, 1926 virágvasárnapján avatták fel az épületet. Bár különböző minisztériumok, gyárak és vállalatok, különösképpen pedig a főváros segítették az építő egyházat, a helyzet aggasztó volt. Készen állt a ház, de az anyagi terhek messze meghaladták a gyülekezet erejét. Veszélyes helyzetben a megoldást Isten kegyelméből éppen az a férfi hozta -jelentős székesfővárosi segély formájában -, akire később a templomépítő egyház főgondnoksága várt.
Papolczy Károly testvérünk (a jelenlegi, 1999. évi presbitérium tagja), aki abban az időben gyermekéveit élte ott, így számolt be az akkori viszonyokról:
Az akkori gyülekezet tagjai vagy az országtól elszakadt területekről jöttek, vagy gyökértelenül éltek az V. kerületben. A legközelebbi református templom a Kálvin téren volt, amit csak gyalog lehetett elérni.
Édesapám erdélyi, édesanyám temesvári. Engem a Kálvin téren kereszteltek. Három-négy éves voltam, amikor a Váci úti iskola igazgatója - M. Mórocz Sándor - a tornatermet a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta vasárnaponként. Akkoriban Fövenyessy Pál tartotta az istentiszteletet. Emlékszem, elöl a kicsik ültek birkózószőnyegen, a nagyobbak mögöttük ugrózsámolyon, a felnőttek pedig padokban. A gyülekezet főleg többgyermekes környékbeli iparoscsaládokból tevődött össze. Megemlítem a Nagy család, Szarvas család, Parragh család és a Papolczy család nevét. Ezek a családok a 40-50 fős gyülekezet felét tették ki. Később e családok gyermekei lettek a Tutaj Serdülő Ifjúsági Kör; valamint a Leánykör tagjai Bodrogi Pali bácsi és felesége, Juliska néni vezetésével. A felnőttek közül kerültek ki a későbbi presbiterek.
Kialakult egy igazán testvéri, baráti kör: Tudtunk egymásról. A mustármag itt lett elvetve, ami később a Tutaj és a Pozsonyi úton fává nőtt.
Nehéz idők következtek
A gyülekezeti életnek második korszaka 1926 virágvasárnapján kezdődött: a Tutaj utcai korszak. Nagy reménységgel indult a gyülekezeti életnek ez az új fejezete. Az első éveket azonban belső zavarok rontották meg. (Milyen nagy tanulság ez! Amikor egy épület megépül, nem megérkeztünk, hanem "elindultunk"!) Három válságos esztendő következett, melynek emlékeit nem kívánjuk felidézni. Ellentétek merültek fel, sokan elszakadtak az egyháztól, egyházi bíróság foglalkozott a bajokkal, és kénytelen volt megállapítani, hogy Fövenyessy Pált vissza kell rendelni ebből a munkakörből. Ő aztán csere útján egy szép Bihar megyei gyülekezetbe került, Zsákára, ahol 1938. június 20-án meghalt.
A megzavart lelkű gyülekezet belső és külső életének rendbetétele nehéz feladat volt. Az egyház központi vezetősége megkereste és megtalálta azt az embert, aki éppen erre a feladatra volt való. 1929. március 31-én küldték ki Fiers Eleket missziói lelkészként. Fiers Elek addig a tisztviselőtelepi egyház lelkésze volt, hatalmas gyülekezetszervező munka állt mögötte. Az EMLÉKEZET TEMPLOMÁnak építését és a templomépítésre való országos gyűjtést szervezte és végezte messze sugárzó példamutatással. Nagy tapasztalatával, erős egyéniségének reményt keltő kitartásával fogott hozzá a széthullóban levő gyülekezet egybegyúrásához. Nagyon áldott gyülekezetet és szép lelki közösséget hagyott el az új munkaterület hívogató alkalmáért. Isten úgy végezte, hogy csak igen rövid ideig lehetett ennek a gyülekezetnek lelkipásztora, sőt be sem költözhetett a Tutaj utcai lelkészi lakásba. A Tisztviselőtelepről járt át és hordozta e nehéz szolgálat terhét 1929. december 8-ig, amikor java férfikorában magához szólította őt az Úr. A szolgálat értékét nem az idő méri. Egy vízbefúló kimentése esetleg csak percekig tart, de az életmentő szolgálat értéke mégis igen nagy.
Az erőteljes munkás kezéből kihullott föladatot 1929. december 15-én vette át Fiers Elektől Bereczky Albert, aki egyben barátja is volt Fiers Eleknek. Örökül kapta tőle azt a meggyőződést, hogy ennek á nagyra hivatott gyülekezetnek nem megfelelő hajléka a szűk és kicsiny "TUTAJ". És az a néhány esztendő, amelyet ott, a Tutaj utcai kedves és Istentől megáldott imateremben élt át, egyre erősítette benne ezt a meggyőződést.
Harang szól a Tutajban
A Tutaj utcai imaterem bölcsője volt egy új templomnak, a Hálaadás templomának. A gyülekezet csodálatos melegséggel forrt össze az Ige tűzhelye körül. Vasárnapi istentiszteletek, csütörtök esti áhítatok, női és férfi bibliaórák, előadássorozatok és estélyek, különösen pedig a családias szeretetvendégségek levegőjében épült a láthatatlan templom. Amikor egy-egy ünnep estéjén fehér asztal mellett háromszázan is gyakoroltuk, gyakorolták magukat a "szeretetvendégségben", soha el nem felejthető meleghullámok futottak át a szíveken. Hálát adtak nem egyszer az Istennek, hogy megajándékozta őket a Tutaj utcai évekkel. És amikor visszanézünk, különösen hálát kell adnunk azért, hogy nem a látható templomot, hanem a láthatatlant: a gyülekezetet adta nekünk először. Mert először gyülekezetért imádkoztak és a gyülekezet számára kértek templomot. Mit is érne Isten egyházában akármilyen szép külső templom lélek nélkül?
A csöndes lelki munka idején a gyülekezeti életnek külső kereteiben is jelentős változás történt. 1931-ben előkészületet tettek az addigi missziói egyházrészek önálló egyházközösséggé való átalakulására. Az egyház központi vezetősége több hasonló társával együtt gyülekezetűnket is elég erősnek látta a rendes egyházközséggé való átalakulásra. A püspöki kirendelés alapján dolgozó Bereczky Albertet megválasztotta első rendes lelkipásztori székébe, és 1931. december 6-án beiktatta tisztébe. A gyülekezet külső életkerete szempontjából fontos határnapot jelent 1932. január 1-je, amikor önálló egyházközségként kezdte meg életét első presbitériumával. Ennek a presbitériumnak az élére választotta meg a gyülekezet új lelkipásztora mellé első főgondnokát, dr. Lázár Ferencet, aki e tisztség viselése nélkül is nagyon komoly bizonyságát adta a gyülekezet iránti szeretetének. A két gondnoki tisztet két régi hű munkatárssal: Soós Barnával és Vasváry Gézával töltötték be.
A gyülekezetnek a külső jogi keret megváltozása korántsem jelentett annyit, mint a templom első ígérete: a kis harang. Amikor a harangszentelés gondolata felmerült, szinte napok alatt összegyűlt az a közel ezer pengő, amibe a harang került. A székesfővárosi kertészet gondos szeretettel gyönyörű kis ligetet csinált a Tutaj utcai imaterem udvarán. Szép, nagy fűzfa mellett, futórózsákkal körülvett félkörben 1932. október 31-én avatták fel az első harangot. Már akkor úgy választották ki, hogy a leendő templom három harangja közül ez lesz a legkisebb. A gyülekezet boldogan állta körül először megszólaló kis harangját, s azóta is - de már nem sokak szívében - akkor is szól, amikor a fülük nem hallja. (Milyen jó volt most reájuk is gondolni!)
Egy csöndes, láthatatlan imádkozó közösség alakult meg akkor: a templomért imádkozók közössége. Tagjait senki nem vette számba, fogadalmat senkinek nem tettek. De megragadta szívüket Dániel próféta csodálatos példája, akiről megíratott, hogy "az ő felső termének ablakai nyitva valának Jeruzsálem felé, és háromszor napjában térdeire esék, könyörögve és dicséretet tőn az ő Istene előtt" (Dán 6:10). A naponta háromszor imádkozók úgy érezték, hogy reggel és este 7-kor és délben 12-kor, amikor a Tutajban megkondul a kis harang, akármerre járnak a nagyvárosban, úton, villamoson, munkahelyen, egy csendes percre megnyitják lelkük ablakát a templom felé.
Ezzel egy időben megindult az iskolai és a gyülekezeti hitoktatás is. Ebben igen jelentős tevékenységet fejtett ki Bodrogi Pálné Pordán Júlia. Juliska néni - mert így hívták a gyerekek - az egyházközségnek első hitoktatója volt, aki ennek munkáit 28 éven keresztül - a hitoktatás betiltásáig - a Tutajban és a Pozsonyi úton vezette, és az iskolai hitoktatást igen nagy lelkesedéssel, becsülettel és szeretettel, meggyőződéssel végezte. Nemcsak ő, hanem családja férfitagjaira is támaszkodhatott, mert édesapja és férje a gyülekezet alapító presbiterei voltak. Az ilyen, igaz hitből élő, a rábízott feladatokkal hűségesen sáfárkodó hitoktatókért legyen hála az Istennek. (Szabó Ervinné)
Ami háttérbe szorította a templomot
A Tutaj utca boldog, csöndes lelki éveit nemcsak a templomépítés vágya melegítette át. Volt valami, ami nagyon a szívére nehezedett a gyülekezetnek, és látszólag háttérbe szorította a templomot. Az adakozó készség jóval nagyobb felét éveken át nem a templomépítés, hanem a szegénygondozás foglalta le. Sokan aggodalmaskodtak is: hogyan épül meg a templom, ha mindig csak a szegényeknek adakozunk? De itt is igaz, hogy a szívnek parancsolni nem lehet. És a gyülekezet szívét az Isten arra indította, hogy segítsen. Jó volt engedelmeskedni a Lélek indításának. Később meglátták, hogy a szegényeknek adott pénzből is titokzatos módon a templom épült. Mert Isten útjai mások, mint a mi útjaink, és gondolatai mások, mint a mi gondolataink. A szegények segítésére fordított pénzt az Isten nagyon megszámolta, s az Ő különös gondviselése bőven visszatérítette azt a templomépítésnél.
Különösen hasznos volt az a szolgálat, amit szegény tanoncifjúságunkért vállalt a gyülekezet. Ezek a fiúk valóban sokszor olyanok voltak, mint a "senki fiai". Heti néhány pengős keresetükből legfeljebb ágyrajárók lehettek, se testi, se lelki tisztaságra nem volt módjuk. 1936. március 1-jén kibéreltek egy ötszobás lakást a Visegrádi utca 48. szám alatt, s berendezték 30 tanonc otthonává. Ez az otthon már akkor is a "Tutajnak" egy darabja volt. S a szó szoros értelmében az volt, ami a vízben vergődőnek néhány szál gerendából összerótt tutaj. A tanoncotthon lassan mindenki szívügye lett, s egyre jobban érezték, mennyire fontos szolgálata egyházunknak. Isten csodálatos kegyelme lehetővé tette, hogy amikor a Tutaj utcából a gyülekezet kiköltözött, Szendy Károly polgármester alig megbecsülhető jóindulata és megértése folytán a Tutaj utcai ház tanoncotthonként folytathatta jó szolgálatát.
Nincs semmi, amivel a templomépítés nagy munkájában dicsekedhetnének. De egy van, amire majdnem azt kell mondani, hogy büszkeséggel gondoltak. Ez az, hogy a templomépítés óriási gondja és minden anyagi erőt igénybevevő, sőt felülmúló feladata mellett a Tutaj utcai házat átalakíthatták: nagy ebédlőt építettek hozzá. A volt imatermet közfallal hálótermekké alakították át, fürdőhelyiséget, illetve tusolókat szereltek fel, s igyekeztek a "Tutajt" a fiúk alkalmas otthonává tenni.
Erről Gombos Gyula egykori egyháztag így emlékezik meg (Tükörcserepek, Püski Kiadó, 1933):
Tanoncok Budapesten
A Külső Lipótvárosi Keresztyén Ifjúsági Egyesület tanoncotthont létesített. Az egyesület titkára Nagy Sándor kísér el, hogy megmutassa az új otthont. Útközben kérésemre elmondja, hogy is született meg az új tanoncotthon.
"Itt, mifelénk a város széle felé csupa szegény ember lakik. Gyermekeiket, ha akarnák, sem tudnák taníttatni. Tanoncnak adják őket. Hát, Istenem! - mondják az emberek, tanoncnak is kell lenni, iparosra is szükség van, sőt, minél több megy ipari pályára, annál jobb. Idáig rendben is van, de hogy éljen meg egy tanonc, akinek heti átlagos jövedelme 3-4 pengő között mozog. Ha odahaza marad a szüleinél, csak teher az amúgy is nagy nyomorúságban élő családnak. Sokszor bizony elviselhetetlen teher; s így gyakran megtörténik, hogy a fiúnak el kell otthonról mennie. Mit kezdjen egy ilyen fiú néhány pengős heti keresettel. Vagy eszik belőle, akkor a Ligetben lakik, vagy lakik, és akkor koplal. Ruhára természetesen egyik esetben sem jut.
Évekig hordtuk, foglalkoztunk magunkban. Egyszer csak, most tavasszal egy éve, a szó szoros értelmében semmiből megszületett az otthon.
A főváros adott 10 ágyat és 10 szalmazsákot. Ez volt az alap. De ezzel semmire se mentünk volna. A komoly megvalósítási lehetőséget Bereczky Albert nagytiszteletű úr 400 pengős személyi kölcsöne adta. Ezt csak úgy közbevetőleg mondom, már nagy részét vissza is fizettük.
Ezzel a pénzzel kivettünk egy ötszobás lakást, és azt, igaz, elég primitíven, berendeztük. De már itt vagyunk - mondja Nagy Sándor."
Megnézte a házszámot Gombos Gyula. Visegrádi utca 48. Elmondja még: "Reggelire tejet kaptak egy darab kenyérrel. Délben mindenki a munkahelyéhez legközelebbi ínségkonyhán kapta az ebédet. Vacsorájukat a Csáky utcai ingyenkonyháról hozzák. Mindezt a főváros adta. A fiúk természetesen mindezért nem fizetnek semmit. Csak a szállásért havi 12 pengőt.
Álmok a templomról
A Tutaj utcai otthonban melengette a gyülekezet a leendő templom terveit. Emberileg reménytelennek látszott egy olyan templom megépítése, amilyenről a gyülekezet álmodott. Nagy városi gyülekezet otthonáról ábrándoztak. Valami olyanról, amely nem csak templom, hanem egy kis református telep. Olyan legyen ez az épület, ahol otthont talál a gyülekezet minden csoportja. A kis cserkészfiúknak legyen szép otthona, az ifjúságnak legyenek tágas helyiségei, a leányoknak meleg és hívogató fészkük, a háztartási alkalmazottak otthon érezzék magukat benne. A vasárnapi iskolásokat igazi vasárnapi iskolában lehessen összegyűjteni: sok kis csoportban összebújhassanak a kicsi fejek, s a Biblia szépséges történeteiből életformáló aranymondásokat tanulhassanak. Énekkarunk dolgozhasson, és szép keretet kapjon. A bibliakörök fejlődését ne gátolja a helyiségek hiánya. A szegénygondozásnak külön meleg várószobás, alkalmas helyisége legyen. Természetesen legyen az egyház alkalmazottainak lakása, sőt, a torony is legyen beépítve szobákkal, hogy "értelmes torony" legyen. És még mindezeken felül a lelki ébredésnek és az országos evangelizációs munkáknak is olyan vendégszeretettel tudjanak ajtót nyitni, hogy otthon érezzék magukat. Lelki erő központ otthonát akarták megépíteni. Érezték, hogy a templomot ilyen lelki "központi fűtéssel" kell ellátni.
Tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen nagyszabású építkezéshez erejük kevés. De azzal is tisztában voltak, hogy ha az Isten akarja, meglesz! Mert Nála semmi sem lehetetlen! A Tutajban meleg volt az otthon, de sokszor érezték a Tutaj kínjait is. Különösen akkor fájt a szívük, amikor a zsúfolt terem ablakából eltávoztak a kívül maradottak. Érezték, hogy ennek a sok vágyódó szívnek nem szabad kívül maradni.
Kell a templom! Isten dolga, hogy mindezt hogyan fogja megadni. A gyülekezet gondja a kérés és az áldozathozatal. Tagjai állandóan imádkoztak a templom megépüléséért, s komolyan vették saját imádságukat. Megindult az örvendező áldozathozatal.
Angyalarcú pénz
Az adakozás történetének van egy drága előzménye. Még 1927-ben ezen a tájon egy melegszívű holland református lelkész járt. Kakaót és meleg ruhát hozott a szegény külvárosi gyerekeknek. Látta, milyen sok itt a baj meg a gond. Segített. Sápadt magyar gyerekek ezreit vitte ki éveken át Hollandiába. De azt is tudta: "nemcsak kenyérrel él az ember. "Minden építő munkának nagy akadálya, hogy nincs temploma a gyülekezetnek. Letette az első adományt, néhány holland forintot a megépítendő templomra. A templomépítési aranykönyv első lapján olvasható a bejegyzés: Decker holland lelkész adománya 46 pengő. 1931-ben az adakozás nekilendült, s azután éveken át soha el nem apadt. Olyan pénzek jöttek, amelyekről angyalarcok mosolyogtak. Könyvet, nagy könyvet lehetne írni a templomépítésnek erről a fejezetéről. De ízelítőül csak néhány jellegzetes pillanat:
Két házaspár megy be a lelkészi irodába. Szerény jövedelmű, napi kenyerüket Istentől kérő emberek. Azt mondták, hogy a templomért tenni kell. Az egyik házaspár felajánlott 500 pengőt, a másik 300 pengőt.
Jött egy kisfiú, aki inas lett. Az első héten keresett 3 pengőt. Szép fény volt a szemében, amikor letette az asztalra, ezzel: "Az első keresetem elhoztam a templomra."
A posta hozott egy névtelen levelet. Egy szép bibliai kép volt benne, rajta ez az ige: "Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságaitokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. Fil. 4:6" Ötven pengő volt a levélben. Sohasem tudták meg, ki küldte. De amit küldött, valóban olyan volt, mint az aranyalma ezüsttálcán.
Isten arra indította a szíveket, hogy az imádság mellé böjtöt is rendeljenek. A tisztviselőtelepi EMLÉKEZET TEMPLOMÁnak építésénél Fiers Elek kezdeményezte a református böjtöt. Kálvin mondta: "Valahányszor valamely nagy dologért kell Istenhez könyörögni, célszerű böjtöt tartani az imádsággal együtt." Semmiféle babonás elképzeléseket nem fűztek ehhez, s az ilyen böjthöz. A hálásszívű emberek örvendező böjtje volt. És mennyi drága angyalarcú pénz jött össze! 1935 adventjének első hetében tartották az első böjtöt, s azután évenként kettőt. Egyet nagyhéten, egyet advent első hetében. Amikor a Tutaj utcából a Pozsonyi útra költözött a gyülekezet, a reformáció első hetét avatták böjti hétté. Tehették, hiszen akkor böjtöltek, amikor kedvük volt rá.
A böjti héten mindenki feljegyezte, mit tudott "megböjtölni". Ezek a feljegyzések a templomépítés legértékesebb kincstárához tartoznak. A lelkipásztor sokszor úgy érezte, hogy legjobb volna őket teljesen csendben és titokban megőrizni, nehogy a nyilvánosság levegője megártson ezeknek a finom virágoknak. De mégsem lehetett egészen hallgatni róla. Kis polgárista fiúk a böjti héten minden napra beírtak ilyet: "tízórai pénzem 10 fillér". Egy kedves asszony, akinek a férje évekig beteg volt, és abból a kis varrásból éltek, amit az asszony keresett. Megtakarított egy héten 73 fillért. Naptárába feljegyezte: "Napi bevásárlási gondom az volt, hogy tudnék a kevésből egy kicsit megtakarítani templomunk javára."
Egy derék férfi beírta az "egy pohár bort" meg a "dohánypénzből elvont filléreket", s a hét végén odaírta: "Az Úr áldása legyen azon, aki engem erre rávezetett." S azután még a sok példa közül egy asszonyé. Ő ezt írta: "Azt hittem, hogy én csak imádságommal tudom a szent ügyet előbb vinni, és bizony fájó szívvel gondoltam arra, hogy milyen boldogok azok, akik anyagilag is hozzájárulhatnak. De mit tesz Isten? Megnyílik az ég és hull a hó. Az uram elment hómunkára, és abból a kevés keresetből boldog örömmel és hálaadással adom ezt a pár pengőt a templomalaphoz, hogy az Isten megengedte nekem, a nyomorult bűnösnek, hogy én is áldozhassak."
A láthatatlan templom már épült. De hogyan lesz ebből látható templom? Hogyan lesz ezekből a szent fillérekből sok százezer pengő?
Hogyan szoroz az Isten?
Isten megszámolta a gyülekezet pénzét, és kevésnek ugyan, de jónak találta. Neki vannak eszközei arra, hogy minden fillérre, amit imádkozó szívek áldoznak az ő ügyére ezresekben, tízezresekben, sőt százezresekben, ráadást adjon. Ez az Isten "pénzügyeinek" a titka, amit a világ nem ért és nem lát. A világ csak azt látja, hogy ezekből a fillérekből és pengőcskékből évek alatt mindössze 25000 pengő jött össze. (Pedig de sok ez, míg apránként összejön!) Tudták, hogy a többi pénz is megvan valahol, csak meg kell keresni. Keresték is. Három éven át naptárt adtak ki a budapesti reformátusok számára. Néhány tégla ebből is lett a templomépítéshez. Gyűjtőkörutakat szerveztek. Sok drága lelki tapasztalatot és sok, Istennek tetsző kedves áldozatot hoztak ezeken az utakon. De még mindig nagyon messze volt a köddel borított láthatáron a templomhoz szükséges igen sok pénz. Makkai Jenő koronaügyész-helyettes sokat fáradozott a gyűjtésért; körlevelekben, gyűjtőkönyvekkel mozgatták a szíveket.
Csak a nevüket soroljuk fel azoknak a gyülekezeteknek, ahol gyűjtőkörúton jártak és szeretettel fogadták a megbízottakat. A budapesti gyülekezetek közül: a Fasori, a Kálvin téri, a kelenföldi és Szilágyi Dezső téri. A vidéki gyülekezetek közül: Abony, Cegléd, Gödöllő, Kecskemét, Kiskunhalas, Kunszentmiklós, Mezőtúr, Nagykörös, Pesterzsébet, Pestszentimre, Szigetszentmiklós, Tass, Tiszaföldvár.
De tudták, hogy csak az segít, ha Isten valamilyen módon megsokszorozza a pénzüket. Meg is történt. A Budapesti Egyházmegye új templomok építésére a székesfővárosi közgyűlésen Szabó Imre esperes javaslatára évi 125000 pengőt szavazott meg. Ez az összeg különböző okok miatt lecsökkent évi 90000 pengőre. Nekik kétévi részletre volt reménységük. És akkor jött az első meglepetés. A főgondnok. dr. Lázár Ferenc a lelkipásztorral együtt felkereste Szendy Károly polgármestert, s eléje tárta a gyülekezet ügyét. Elmondtak egyet-mást az áldozathozatal eseteiből. A polgármester - nagyon melegszívű ember lévén - amikor a szegényekről, az inasokról és a hólapátoló pengőjéről hallott, fölajánlotta: két év helyett három év segélyét adja.
Ez azt jelentette, hogy a 25000 pengőből egyszerre 300000 pengő lett. Azt is megállapították a küldöttek, hogy erre Fiers Elek ezt írná, ha még élne: amit akkor "Isten pénzügyeiről" írt: "Íme, így szoroz az Isten!"
A templomszentelés előtt kifizettek 500971 pengőt, és a következő napon ez az összeg már 540000 pengő lett.
Isten eszközei
Az akkori világot is nagyon megfertőzte az emberdicsőítés. Isten megőrizte a gyülekezetet attól, hogy ebbe a nyomorúságos kísértésbe essék. Már előre gondoltak erre: a templom homlokzatán a főgondnok javaslatára ragyog az aranybetűs mondás: SOLI DEO GLORIA. 'Egyedül Istené a Dicsőség!'
Ha mindent Istennek tulajdonítunk, és mindent Istennek köszönünk meg, akkor az Ő eszközeit is meg kell köszönni. Az Isten iránti hála azt is magában foglalja, hogy az Istentől adott emberi eszközök iránt is hálásak legyünk.
Amikor a templom megépüléséről beszámolnak, bizonyságot tesznek arról, hogy soha ezt a szép telket nem kaphatták volna meg, és olyan nagy támogatásban nem részesülhettek volna, ha két évtizedes önzetlen közéleti szolgálatát bele nem veti a mérlegbe a főgondnok, dr. Lázár Ferenc. Amikor erről bizonyságot tettek, azzal is tisztában voltak, hogy amit tett, Isten dicsségére tette. Jutalma Istennél van.
A ködben úszó álomtemplom a valóság világába lépett. A templomért való adakozás reménysége nem volt álom. Templomot építenek. Olyat, amilyet terveztek. Ehhez a gyülekezet nagy és évekig tartó erőfeszítése is kellett. Nem volt hiány ebben.
A vasárnapi istentiszteleteken hétről hétre olvasták fel az adakozók hosszú sorát. Minden héten több száz pengő folyt be, s így a gyülekezet áldozatkézsége nemcsak a lelki szépségben, de anyagi tekintetben is erőteljes volt.
Megkezdődik végre
Azért ne siessünk. Az első kapavágásig még göröngyös volt az út. 1935 decemberében írták ki a Hálaadás templomának és a hozzátartozó egyházi épületeknek a tervpályázatát.
Azután következett a tervpályázat értékelése. Kiváló építészmérnökök szép tervei alapján a bírálóbizottság úgy döntött, hogy az első díjat Tóth Imre, a másodikat Halászi Jenő építészmérnök kapja. Az egyház presbitériuma a két kiváló építészmérnököt bízta meg a végleges terv elkészítésével.
Aztán végre megindult az építés. Rajzok százain megvolt minden apró részlet. 1936 novemberében megkezdődött a munka. A munka fő részére egy svájci származású mérnök, Wanner Henrik építési vállalkozó kapott megbízást. December 6-án a munka megkezdése alkalmával a Pozsonyi úti telken hálaadó istentiszteletet, ünnepséget tartottak. A gyülekezet énekelt, a lelkipásztor imádkozott, s a főgondok meghatott hangon hívta a gyülekezet minden tagját a templomért való szolgálatra.
A templom építésére felhasznált fontosabb anyagok mennyisége: 900000 tégla, 328180 kg cement, 60000 kg vas, 1184 mázsa kavics, 1000000 m3 homok, 13 tonna mész, 15500 kg gipsz.
Az alapkőletétel
A téli hideg miatt a következő év tavaszán rendezték az alapkőletételi ünnepélyt. 1937. április 25-én a Tutaj utcában megtartották az istentiszteletet, utána átvonult a gyülekezet a már emelkedő falak közé, az alapkőletételi ünnepélyre. Felejthetetlen marad ez a nap mindazoknak, akik részt vehettek ezen az ünnepélyen. Borús, esős idő volt, de az ünnepélyre felragyogott a nap. Ravasz László püspök a 118, zsoltárt olvasta fel és imádkozott. A főgondnok a templomépítés nagy mondatáról, a SOLI DEO GLORIA-ról szólt, hogy ezen a fejlődő városrészen templomát a gyülekezet megépítheti. Az alapító okmány ünnepélyes hitvalló bevezetését Bereczky Albert olvasta fel. Majd az alapkőre egy-egy mondattal kalapácsütést tettek: Ravasz László püspök, Darányi Kálmán miniszterelnök, Szendy Károly polgármester, Bessenyei Zénó, a Közmunkatanács elnöke, Bernát Géza, a vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselője, az evangélikus, az unitárius egyházak képviselői és a budapesti református lelkipásztorok.
Ravasz László imádsága
Örökkévaló Istenünk, Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által! Áldunk Téged, hogy ezen a helyen a Te Gyülekezetedet letelepítetted, áldunk Téged, hogy itt a Te Igédet hirdettetted és a Te Lelked által egybegyűjtötted a Te kiválasztottaidat.
Köszönjük neked mindazt a kegyelmet, amit eddig megmutattál nekünk. Láttuk a Te kezed erejét, örök szerelmed mélységeit és kegyelmednek el nem apadó forrásait.
Áldunk Téged, hogy megengedted, hogy itt a Te neved dicsőítésére hajlékot építhessünk. Legyen áldott minden szolgálat és minden fáradság, amely felajánltatott a Te dicsőségedre. Légy áldott örökkévaló Istenünk, hogy itt felgyújtottad a Te világosságodat, annak felette magas gyertyatartóba tetted. Hajlékot építeni engedsz a Te híveidnek seregében és betöltöd azt a Te világosságoddal és igazságoddal. Könyörgünk Hozzád, segítsd meg az építők fáradozásait! Ha Te nem építed a házat, hiába építik azt az építők. Ha Te nem őrzöd a várost, hiába őrzik azt az őrizők.
Óh, légy velünk és mutasd meg a Te csodáidat, a marék liszt és az el nem fogyható olaj csodáját, mely megújul, míg nem áll itt a templom a Te nagy neved dicsőítésére, dicsőségére, földi másául és zálogául annak a templomnak, amely örökkévaló dicsőségedben a mennyei Jeruzsálem közepén áll, vár mindnyájunkat, mint földi vándorokat, s egykor befogad az Ő dicsőségébe.
A mi Urunk, a Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgasd meg a mi imádságunkat!
Ámen.
Búcsú a Tutajtól
Közel tizenkét esztendőt töltött el a gyülekezet a Tutaj utcai imateremben. Nagyon a szívükhöz nőtt és sokáig a szívükben élt ennek a kis hajléknak a képe, kitörölhetetlenül. Pedig kezdetben lázadoztak az utca neve ellen. Majdnem kérvényt szerkesztettek, hogy változtassák meg a nevet. Erősen külvárosi íze volt a névnek. Aztán kezdték felidézni a név szépségét. Milyen nagy dolog a fuldoklónak belekapaszkodni a tutajba! Reményik Sándor drága szép versében eltalálta a szíveket ez a néhány sor:
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad,
A kéz legyek, mely váltig simogat.
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok...
Sok lélek alatt legyek tutaj.
Akárhogy szerették a szerény kis otthont, nevelt már a Tutaj a gyülekezeten annyit, hogy ne magára gondoljon, hanem arra a sok ezer lélekre, akiknek mégsem tud helyet adni a kicsi imaház.
1937. október 31-én, öt évvel az első kis harang megkondulása után és éppen tíz évvel az után, hogy Decker Vilmos holland lelkész az első adományt letette a templomépítésre, elbúcsúzott a gyülekezet a Tutaj utcától. Felejthetetlen volt a búcsú-istentisztelet, s benne különösen az Ige szavai: "Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, és kezdenek kívül állani és az ajtót zörgetni, mondván: 'Uram, Uram! Nyisd meg nekünk!' És ő felelvén ezt mondja: 'Nem tudom, honnan valók vagytok ti.'" Felejthetetlen volt az átköltözés maga is. Közel ezer egyháztag szorongott nemcsak a Tutaj utcai imateremben, hanem udvarán is, és boldog volt, aki kaphatott egy széket, hogy vigye az új hajlékba. Sok könny hullott a kedves "Tutajért", ahol a gyülekezet kicsiny magjának mennyi áldott órát adott Isten. Az átköltözés jelképes volt: a gyülekezet tagjai vitték a székeket, s így kifejezésre jutott, amit főgondnokunk a gyülekezeti termet megnyitó beszédében mondott: "Azt a tiszta, serény, alázatos, igazi keresztyéni szellemet ültetjük át a pompázatosabb hajlékba is, amit a régi egyszerű hajlékban ápoltunk." A Tutaj utcai otthonban a tanoncotthon lakói ne feledkezzenek meg arról, amiről ott a kövek beszélnek.
Gyógyforrás a torony alatt
Az építkezés 1936. november végétől 1937. október 31-ig erőteljesen folyt. Legnagyobb gondot az alapozás munkáira kellett fordítani. Évszázados szolgálatra épülő templomnál nagyon komoly felelősség van az építők vállán. A feltöltött talaj lehetetlenné tette, hogy azt az óriási földmennyiséget - 6-11 méter mélységig - kiemeljék. Ezért az egész templom és az egyházi épület cölöpalapozással készült. Több mint 300 cölöpöt vert le a "modem technika vívmánya: a Zsigmond-féle cölöpözőgép". Bár előzetes próbafúrásokat végeztek, mégis kellemetlen meglepetésben volt részük. A legnagyobb terhelést jelentő épületrésznél, a toronynál kénes víz tört fel. A kén tudvalevőleg gyógyhatású, és kedves tréfálkozók ajánlották, nyissanak a toronyban gyógyfürdőt. Sajnos, a felfedezés a valóságban azt jelentette, hogy sok ezer pengővel növekedett a kiadás.
Rendkívül nehéz műszaki problémát jelentett az úgynevezett agresszív víz, mert ebben a rendes cementet használni nem lehet. A normális betonkeverék úgy elolvad benne, mint a vaj. Kénytelenek voltak a biztonság kedvéért az egész alapozási tervet megváltoztatni. Bauxit cementtel az aránylag kis alapterületű torony alapozásánál 96 betoncölöpöt vertek le, ami olyan mértékű talajsűrítést jelentett, hogy a cölöpöző gép az utolsó cölöp leverésénél tíztonnás gőzkalapáccsal csak centiméterenként tudta a cölöpöt a földbe leverni, s maga a gép a 96 cölöp leverése után kb. 1 méterrel magasabb szinten volt, mint kezdetben. Az egész sűrű cölöpépítményre 1 méter vastagságú vasbeton lepényt kellett szerelni, s ezen emelkedtek aztán a falak.
Amikor 1937. október 31-én az új épületbe áttelepedett a gyülekezet, a következő helyiségek álltak készen: az egész templom alatt az alagsori gyülekezeti terem, az egyház lelkészi és gazdasági hivatala, szegénygondozó helyiségei, tanácsterem, a cserkészek három helyiségből, az ifjúsági egyesület három helyiségből, a leánykör egy helyiségből álló otthona, a lelkész, a segédlelkész, a diakonissza, az egyházi alkalmazott és az egyházfi lakása.
A templom alagsorában
1937. október 31-én csendült fel először a 90. zsoltár a gyülekezet ajkán. Megterítették az Úr asztalát, s csöndes áhítatban köszönték meg Istennek, hogy oly igen jó volt hozzájuk.
Már a Tutajban is megvolt az új gyülekezeti terem szószéke mögött, és itt is elhelyezték azt a furcsa órát, amely az adakozásokat mérte. Mutatója csak az erőszaknak engedett. 50 pengő volt a legkisebb összeg, amivel egy perccel előbbre lépett. De azért haladt az óra, és haladt az építkezés is. Lassan haladt mindkettő, a pénz nem volt elég. A tervekből lefaragni nem akartak. Inkább tovább tartson, de a jövőnek épüljön! Az alagsori teremben - mely kétszer akkora volt, mint a Tutaj utcai terem - hamarosan sűrű lett az élet. Mégis hálásak voltak Istennek, hogy nem költözhettek egyenesen a templomba. A meleg, családias érzésű gyülekezetnek túlságosan nagy lépés lett volna egyszerre abba a szép nagy templomba költözni. Oda, az alagsorba viszont átvitték lélekben a "Tutajt". Fejük felett pedig ott épült a várva várt templom. Sokszor gondolhattak rá: milyen szép az a szeretet, amit a Tutaj utcában Isten ajándékaként ápolhattak.
Az építkezés 1937 végén elakadt. A templomot tető alá hozták, az egész egyházi épület így lakhatóvá lett. De a torony csonkán maradt, a templom belül befejezetlen. És szállt az ének, folyt az adakozás, az imádság, és vártak 1940 pünkösdjéig. Mégis elindult újra a félbemaradt építkezés. Sok nehézséget kellett leküzdeni. Kölcsön után néztek. Nem kaptak. A bankok a nehéz helyzetre hivatkoztak, háborús fedezet sem volt. V égre az egyik presbiter felesége édesapja halála után felajánlotta fedezetül a földbirtokát. V égre sikerült a Budapesti Kisipari Intézettől (a Református Konvent Elnökségének segítségével) az Országos Közalaptól előnyös törlesztésű kölcsönt kapniuk.
Az áremelkedések azonban gondot okoztak, és a presbitérium úgy döntött: a gyülekezethez fordul, úgynevezett belső kölcsönért. Isten megszégyenített minden kishitűséget: befolyt 28000 pengő, mely biztosította a sikeres befejezést.
Persze nagyon hiányzott még a hangszerek királynője, az orgona, és a kicsi harang is árván csendült a hatalmas toronyból.
Amint látható és érzékelhető: a befejező szakasz nehezebb volt, mint az ötször akkora méretű kezdő szakasz. Anyagbeszerzési gondok, katonai behívások nem egyszer azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy újra meg kell a munkának állni. Istennek hála, erre nem került sor. A templom elkészült, az ajtók megnyíltak, és 1940 adventjének második vasárnapján fölzendült az ének:
Ím, béjöttünk nagy örömmel,
Felséges Isten,
A Te szentidnek gyülekezetibe,
A Te templomodba,
Felséges Atya Isten!