A REFORMÁTUSOK LAPJA 1999. XI. 14-i számában jelent meg dr. Ladányi Sándor történész, egyetemi tanár cikke, melyet a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében tartott. Részleteket közlünk belőle:
A magyar protestantizmus az ellenállásban
1933-ban – a nagy világválság után – Németországban Adolf Hitler és pártja, a Német Nemzetiszocialista Párt került hatalomra, amely tény és körülmény nem maradt hatástalan Magyarországra sem. A nemzeti erők keresik egymást, előre tekintenek. Új küzdelemsorozat bontakozik ki, amelynek egyik színhelye – a „hivatalos egyházi vezetés” tudtával, hallgatólagos beleegyezésével, nem egyszer fedezése mellett – a Magyar Református diákok Soli Deo Gloria Szövetsége (SDG), s azon belül az 1940 óta tevékenykedő „Kabay Márton Kör”. Célja öntudatos és gerinces magyar társadalom nevelése az anyaszentegyház erőteljes missziói lelkületének és munkájának megerősítéséért.
Ravasz László a felsőházban, hogy a Darányi féle ún. „egyensúly-törvény” (1. zsidótörvény) vitájában még elhitte, hogy a cél az antiszemitizmus elkerülése, tiltakozott a törvény, az újabb törvény meghozatala ellen.
Más szinten pedig már korábban folyt a tiltakozás: Bereczky Albert pl. 1938-ban kiadta: „A zsidók titka” c. beszédét, és számos cikket írt a zsidók védelmében és egyéb módon is részt vett az ő mentési munkálatukban. (Pozitív tevékenységéről –ha szintén vázlatosan is – születése centenáriuma alkalmából tartott jubileumi ülésen már volt alkalmam szólni, s e témáról valamivel részletesebben írni „A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen”, 1945-ben megjelent és 1984-ben újranyomtatott füzetében.)
Jött azonban egy még sokkal félelmetesebb, sötétebb korszak: a Szálasi kormány ideje. „A Magyarországi Református Egyház nevében Isten íratlan és írott törvényei, az igazságosság és a nemzet igazi érdekei alapján az utolsó pillanatban tiltakozom a bánásmód ellen” – írta 1944. december 1-jén Ravasz László püspök Szálasi Ferencnek –, „és könyörögve kérem Miniszterelnök Urat, rendelje el az igazságtalan intézkedések hatálytalanítását.”
... 1944-ben számos más protestáns egyházi személy és szerv is a tettek mezejére lépett: egyéni mentesítések kijárása, hamis igazolványok kiállítása, bújtatások - nemcsak zsidók, hanem egyéb üldözöttekért is. Számos helyen: Bethesda Kórház, Pozsonyi úti, Szabadság téri egyházközség, Skót misszió, Pro Christo Diákszövetség, Diákok háza, vidéken is több helyen sikerült mintegy 20 000 embert mentesíteni a sárga csillag viselése alól, és mintegy 60 000 embert megmenteni.
A Pozsonyi úti egyház lelkész vezetője keresztyén szellemben – nemcsak egyházi „kötelező” gondolkodásával, hanem későbbi, felszabadulás (megszabadulás) utáni időkben is eddigi felelős, keresztyén hittel – igyekszik az elesettek, a bátortalanok, az ingadozók megsegítésére.
Erről Hőgye Mihály, volt lelkész, aki két évig Bereczky Albert mellett lelkészi feladatokat látott el, 1989-ben megjelent könyvében az alábbiakban számol be (Püski Kiadó, 1989. 13.6.55-58. oldalakon):
Utolsó csalódás
Két évig segédlelkész (1935-37) voltam a Budapest Külső Lipótvárosi gyülekezetben, amikor még nem a Pozsonyi úton, hanem a Tutaj utcában, s így lett belőle „Tutaj”, s maradt a mai napig számunkra, mindnyájunk számára, akik a szűkebb –lelki értelemben vett – közösségben éltünk, és még élünk. Ez a két év volt teljes idejű lelkészi szolgálatom. Azután voltam a Külügyminisztériummal szerződéses viszonyban az észak-franciaországi szociális misszió vezetője (1938-41), ugyanilyen minőségben a berlini magyar konzulátus beosztottja (1942-44).
1944 januárjában Budapestre érkeztem, akkor, amikor a német megszállás már bizonyos volt. Megérkezésem után haladéktalanul kerestem a találkozást. A Szabadság téren a református lelkészi hivatalban ültünk össze. Már nem emlékszem mindenkire, csak arra, hogy jelen volt Tildy Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre és természetesen Victor János helybeli lelkész, meg Bereczky Albert, akinek segítségével összejöttünk. A miniszterelnöknek, ha előbb nem, hát most, 1944 januárjában – két hónappal március 1-je előtt – feltétlenül tudomása volt a németek részéről megtörtént legfelsőbb döntésről: az ország megszállásáról.
A Lakatos-kormánynak végre sikerült elérnie, hogy a németek a mentelmi joggal rendelkező politikai foglyokat átadják a magyar hatóságnak.
Az átadást követő nap Bereczky Alberttel már meg is látogattuk őket. Baranyai Tibor megpróbálta éppen békíteni az egymással heves vitában álló Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Makkai Jánost. Utána beszélgetés közben Bereczky Albert elmondta, hogy a Szovjetunióval folyamatban vannak a fegyverszüneti tárgyalások, és így remélhetőleg a közeljövőben kiszabadulnak. Ebben a reményben jó hangulatban váltak el egymástól.
Még mielőtt a kiáltvány a rádióban elhangzik, a Pozsonyi úti református lelkészi hivatalban megjelenik valaki ezekkel a szavakkal: „Ne kérdezzétek, ki vagyok, ne kérdezzétek, honnan jöttem, azonnal menjetek a politikai foglyokért.” Az illető Vladár Gábor igazságügyi miniszter embere volt. S ezért nem került a nyilasok kezébe többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre és Nagy Ferenc.
... A gyűjtőből való szabadulás után - talán úgy 7-8 óra tájban - viszem Bereczky Albertet az Alsóerdősor utcába, ahol leánya, Mária lakott. Majd két sikertelen utunkról Tildynek számolunk be Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Dessewffy Gyulával.
Bereczky Albert az emberek megmentésével, az „árvák” felkarolásával, majd – a következőkben is ezt látjuk – mentéssel foglalkozott keresztyén hite szerint, s hangsúlyozzuk ezt azért, mert életével kapcsolatban ebbéli tevékenységéről nemigen hallottunk. Reméljük, hogy a továbbá közlendő részletek segítenek a tárgyilagos eligazításban. Ebbéli tevékenységét ékesen bizonyítja a családjának átadott VILÁG IGAZA kitüntetés.
Komoly gondolatokat tartalmazott és Bereczky Albert részére nehéz feladatokat jelentett Révész Imre püspöknek „Kedves Barátom” címzésű, segítséget kérő levele.
(Révész Imre: Vallomások. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest, 1990. 81. skk. old.)
Levél Bereczky Alberthez
1945. júl. 7.
Kedves Barátom!
Kötelességem és szívem egyaránt diktálja, hogy szüntelenül zörgessek mindenhol, ahol csak egy kis meghallgatást remélek rendőri vagy népbírósági eljárás alá vont lelkésztestvérek érdekében, akiknek száma csak magában a Tiszántúli Egyházkerületben –- bár természetesen folyton fluktuálva – a harminc körüljár. Tenéked természetesen nem mint „zörgető” írok, mert hiszen erre nincs szükséged, hanem azért, hogy egy újabb konkrét, aggasztó jelenségre, azután pedig egy egyetemes szempontra felhívjam figyelmedet, noha lehet, már ezzel is nyitott kaput döngetek.
A konkrétum az, hogy egyre sűrűbb értesüléseim vannak arról – amiről különben eleve, előre lehetett hallani, hogy lelkésztestvérek egy részének egészsége nem bírja a börtönt vagy az internálást. Egy igen derék, bizonyságtévő tanárunk, Falábú Dezső néhány hete halt meg az ottani táborban hasfal átfúródás következtében. Mire kiengedték, már késő volt. Uray Sándort a 68 évével nem szállították ki életveszélyes kétoldali kizárt sérvével az ügyészségi fogházból a klinikára. Dr. Szász Imre esperesünk – 56-57 éves – a berettyóújfalusi internátusból, ahol három hónapja tartják, verték, dolgoztatták, szintén sérvvel került kórházba és operációra. Talán a legsúlyosabb Dancsházy Sándor esete, akiről ékesen beszél a mellékelt tisztiorvosi bizonyítvány, de különösen 1939 óta, ha nem évtizedek óta köztudomású róla, hogy gége- és tüdőtuberkolotikus, öt hete van pincefogdában minden konkrétum nélkül, s a rendőrorvos állítólag kijelentette, hogy majd „ha vért hányt”, kiengedik. Bizonyára vannak még hasonló esetek, vagy nem tudják, vagy nem merik tudomásomra hozni.
Ha a gyűlölet és a bosszúvágy nem vakítaná el az elméket, az egyszerű, józan ész diktálná az illetőknek, hogy idáig ne engedjékjutni a dolgokat, hiszen az így bekövetkező halálesetek óriási számban meg fogják növelni a már amúgy is éppen eléggé nagy lelkiforrongást a rendszer ellen... Sürgősen kívánatosnak látnám, hogy ezekről az esetekről mind a belügyi, mind az igazságügyi kormányzat kapna megfelelő, komoly tájékoztatást és intést. Előbb-utóbb nyíltan meg kellene mondanunk, hogy az egyház a bekövetkezőkért minden felelősséget elhárít magáról. A halottak nagyon ékesszólóan tudnak beszélni, ezt még a szovjetnek is be kell látnia az ottani vallásüldözésekkel kapcsolatban.
Az Andó Ferenc csökmői lelkésztársunk esete nem tartozik a fentiek közé, de bemutatom a csatolt írást róla, jellemző volta miatt, milyen hitvány semmiségekért kerülnek be olyan emberek, akik soha semmiféle politikai tevékenységet nem folytattak, de vagy egy-két haragosuk van az illető községben, vagy nincs, de valaki pártérdemeket akar szerezni a meghurcoltatásukkal.
Az egyetemes szempont pedig, amelyre fel szeretném hívni a figyelmedet, a következő: talán már itt volna az ideje elvileg tisztázni azt a kérdést, szabad-é bármelyik református vagy más lelkészt eljárás alá vonni azért, mert a szovjet vallásellenesség ellen beszélt, olyan tények alapján, amelyet maga a szovjet rend sem tagad, legföljebb szépít és magyaráz. Ezeket a tényeket mi, magyar református lelkészek, nem egyoldalú forrásokból merítettük. Akik közülünk az elmúlt 25 esztendőben a nem német nyugaton – olvastak, márpedig ezek száma jóval nagyobb volt, mint az egyoldalú német forrásokból merítőké – angolszász, svájci, holland, francia lapokat olvastak, sem kaptak kedvezőbb képet a szovjet vallás és egyházpolitikai magatartásról. S hát a római atyafiak, akik pápai parancsra kellett, hogy szembehelyezkedjenek nemcsak a kommunizmussal, hanem általában a szociáldemokráciával s a marxizmussal is!?
Mindenünnen azt hallom mégis, hogy közöttük aránytalanul kevesebb az eljárás alá vontak száma. Szerintem itt az ideje, hogy nagyon energikus egyetemes állásfoglalás történjék ebben a kérdésben. Ha mindenki nyilas volt, aki a szovjetet kritizálni merte, akkor pl. mi kellene, hogy Szekfű Gyulával történjék, akit én most is őszintén szeretek és becsülök, de akinek az esete különös élességgel mutatja a nem egyenlő elbánást?
Ha igaz, hogy Ravasz László ellen is akció készül, akkor kinek biztos ma az élete közöttünk? De akkor mondják meg nyíltan, mit akarnak, sakkor vállaljuk azt, amit vállalnunk kell. Azt semmi esetre sem tudjuk tovább vállalni, hogy az egyházi közvéleményt csitítsuk és türelemre intsük. Te ezt bizonyára éppen olyan jól, világosan látod, mint én, de e néhány adattal talán szolgálatot tehetek.
Nem szűnök meg érted nehéznél is nehezebb munkádban imádkozni. A Te egészséged éppen olyan drága nekünk, mint letartóztatott testvéreinké s általános helyzetedben nem sokkal könnyebb.
In specula nostra ad finem usque perstemus ('Őrhelyünkön végig kitartunk') – mondja Kálvin. Van valami olyan reményem, hogy a jövő héten feljutok Budapestre, akkor nagyon fogom keresni a Veled való találkozást, de ezt a levelet addig is el akartam Hozzád juttatni.
Szeretettel tisztelő barátod:
Révész Imre
Révész Imre Bibliájában Kálvinnak halálos ágyán elmondott imája olvasható:
Énnekem sok gyarlóságom volt. Mindaz, amit tettem, semmit sem ér. Ismétlem: mindaz, amit tettem, semmit sem ér, nyomorult teremtmény vagyok, de azt elmondhatom, hogy a szándékom jó volt. Vétkeimben sohasem gyönyörködtem, és hogy az Isten félelmének gyökere megvolt szívemben. Igen, ezt mondhatjátok rólam, hogy a szándékom jó volt.
Igen, úgy gondoljuk és állíthatjuk, Révész Imre és Bereczky Albert püspökök is elmondhatták ezt magukról.
Református Nőszövetség (Dizseri Eszter: Zsindelyné Tüdős Klára. Kálvin János Kiadó, Budapest, 1994)
1943-ban alakult meg a Nőszövetség. 1945 decemberében újjáalakult. Nemcsak Budapest, nemcsak az otthonok hevertek romokban, hanem a lelkek, népünk életkedve, hite, ereje. De minden, ami hovatartozásukat is jelentette. Nem tudta senki, hol folytassa. A Nőszövetség tagjai nekiláttak egy eszeveszett munkának, a romtalanításnak. Hogy közös imatermük legyen, Bereczky Albert odaadta nekik a Pozsonyi úti parókia összes földszinti helyiségeit, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni – az egyház –, olyan romosak voltak. Nekiláttak és ezer meg ezer vödör szemetet, maltert, romtörmeléket hordtak ki a szobákból. Amikor előtűnt a parkett, térden állva kaparták ki a rászakadt rengeteg föld és törmelék alól, úgy kapartak maguknak fészket, mint az állatok: foggal és körömmel.
1945 decemberében avatták fel toldott, foldott, de nekik gyönyörű új szövetségi központjukat. Voltak, akik kettő vagy három órakor indultak el a Pozsonyi útra kis csapatokban, hogy reggelre odaérjenek. Büszkék voltak, hogy fűtött teremben, forró planta teával várhatták az érkezőket. De bizony hozzá csak azt haraphatott ki-ki, amit magával hozott. Jaj, szerették egymást! Zsúfolásig megtelt a terem, s reggel kilenc órakor megcsendült a zsoltár: TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA. Az asszonyok lelkesedtek, de bölcs öreg papjuk, Bereczky Albert leintette őket. Abban a rom világban, ahol fenekestül felfordult minden, azt hitték, nemcsak új társadalmat, de új egyházi társadalmat is lehet és kell építeni.
A Pozsonyi úti nyomortanya igazán olyan volt, mint egy éjjeli menedékhely. Naponta mások és mások szorultak otthálásra. Az asszonyok jöttek és kiöntötték szívüket, együtt imádkoztak s megbékélve mentek haza szinte kibírhatatlan életükbe.
Aki manapság is él és emlékezik azokra a sanyarú esztendőkre – vagy szüleitől, nagyszüleitől hallotta –, tudja, mennyit éhezett, fázott azon a télen Budapest.
A Pozsonyi úton az alagsorban olyan népkonyhafélét állítottak fel belső és külső munkatársaik számára, hol élelmiszerjegyeket cseréltek papírosért, a legjobb íróknak pedig cikkekért liszttel, zsírral, papírral fizettek.
A Pozsonyi úti gyülekezetnek volt egy ifjúsági gárdája. Ezek 5-ös, 6-os csoportokba osztódva fiúk és lányok vegyes en. Feladatuk volt a védett házak, vagyis a központ és Zsindelyné között az összeköttetés tartása. Reggel hozták a napi élelmet, este pedig jöttek tájékozódni, hogy nincs-e valami baj. Végzett munkájukról- KALÁKÁ-nak nevezték őket. Az egyik ma is élő atyánkfia tevékenységükről így számol be:
Visszatekintés a Pozsonyi úti református gyülekezet ifjúságának életére, tevékenységére: 1940-1944
Visszaemlékezésem 50-60 év távlatában nem lesz teljes körű. Mégis remélem, hogy nem hasztalan, ha azokat az éveket, ifjúságunk tetteit, igyekezetét az utókor számára megörökítjük.
A gyülekezet fiataljainak mintegy 50-60 fős (fiúk, lányok) közössége a rendszeres heti bibliaórák tanulságai után úgy érezték, hogy tenni kell valamit az Erdélyben élő szórvány reformátusságnak támogatására. Ennek gyakorlati megvalósítása érdekében alakítottuk meg a „Szórványkaláka Szolgálat”-ot. A lehetőséget az adta meg, hogy Erdély egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Ezekre a területekre küldtünk – először csak a református gyülekezetek címére – zsoltárt, Bibliát. Később a lelkészektől kapott, szórványban élők címére a magyar irodalom klasszikusait és a népi írók könyveit. A könyveket iratterjesztésünk szerezte be, majd közös munkával csomagoltuk és küldtük el.
Több száz címet kaptunk erdélyi lelkészektől, s felhasználva azokat, postáztuk szórványban élő magyar reformátusok részére, címére.
Kapcsolatban álltunk a Szabadság téri és a Zuglói gyülekezetek ifjúsági csoportjainak vezetőivel is. Tájékoztattuk őket tevékenységünkről.
Részt vettünk az egyetemi ifjúsági ellenállási mozgalom tevékenységében. Háborúellenes plakátragasztási akciót szerveztünk, és náciellenes röplapokat szórtunk a környező utcákban. Vezetőink javát a nyilasok elfogták és letartóztatták (Kiss Sándor, B. Rácz István, Imre Lajos, dr. Vatai László).
Bereczky Albert lelkipásztor tudott tevékenységünkről és azt támogatta is. Ő az üldözöttek mentésével szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Az elfogott Pozsonyi úti fiatalok kálváriája volt: a nyilasok a Parlament pincéjébe vitték őket, majd az SS alakulatok fogságába kerültek. Szenvedéseik és megpróbáltatásaik csak a háború után, a ,,felszabadulással” értek véget. Tény viszont, hogy az ifjúsági csoport a nemzeti ellenállás egyik jelentős góca volt.
Eszembe jut még, hogy egy, a Podmaniczky utcában lévő kollégiumban bújtatott zsidó gyerekek – akiknek szüleit már elhurcolták – felől kaptunk hírt, hogy hamarosan jönnek értük a nyilasok. Zsindelyné Tüdős Klára asszony kocsijával értük mentünk és a Városligetben lévő zárdába menekítettük a 10-12 gyermeket.
Végül: a Szórványkalákások adták ki 1944. III. és IV. negyedévében a Budapesti RKJE Vezetők Értesítője című kis folyóiratot. Az értesítőben szerepel Kiss Sándor írása: dr. Németh Kálmán bácsjózseffalvi plébános a Kalákában címmel.
A Szórványkaláka Szolgálat vezérigéje volt:
„Légy erős, sőt legyetek bátrak mindnyájan a mi népünkért, és a mi Istenünk városaiért. Az Úr pedig cselekedje azt, ami Néki tetszik.”
Imre Lajos, 1999. március 29.
Amint látható, nem volt könnyű feladatuk a „Kalákások”-nak. De a ma még élők szeretettel, egy jól végzett munka érzésével, mondjam így: nem titkolt büszkeséggel emlékeznek, nemcsak mint a történelem tanúi, hanem mint formálói. Volt, amikor nem elismerés, nem köszönet illette tevékenységüket, mert pl. egy alkalommal nyilas katonák jelentek meg, s durva szavakkal hordták le a vezetőt – Zsindelynét –, hogy ilyen aljasságra vetemedett, zsidó gyerekek őrzését, mentését vállalta akkor, amikor a magyar gyerekek még nagyobb veszélyben voltak. Akkor, „melegében” közölték is a vezetővel, hogy másnap délig adnak időt arra, hogy a gyerekeket elszállíttassa. Ha másnapra akár egy is marad, akkor a vezetőt viszik el.
Ebben is a Kalákások nyújtottak segítséget. Megüzenték összekötőjüknek, „Klára néninek”, hogy mi történt és kérték intézkedését. Kérték, de azzal nem számoltak az intézkedő, parancsot adó nyilasok, hogyan tudják megoldani, vagy nyilván nem is akartak tudni róla, mert sötétedés után kijárási tilalom volt. Másnap reggel viszont a svéd követség nagy, fekete kocsija megállt a ház előtt. 35-40 gyermek lehetett ott. Pont tizenkettőre végeztek az utolsó gyermek átirányításával is. A végén kérdezte Zsindelynét a sofőr: „Önt hova vigyem?” Zsindelyné most is a helyén maradt.
Akkor már, ahogy Zsindelyné leírta: „Budapesten bekerítették a gettókat.
A Pozsonyi úton egy sor házat kijelöltek svéd és máltai menlevéllel rendelkező, kivételezett zsidók számára, ahová egy csarnoki zöldséges kocsin áttolták Somos Margitnak, volt titkárnőjének édesanyját és nyomorékfivérét.”
Az egyik reggel három óra után, ahogy világosodni kezdett, lakásuk kis verandáján férje már kint volt. Férje testvérével, Lászlóval kimentek, és a rendőrökkel kezdtek el tárgyalni. De mivel nem volt világos előtte a kialakult helyzet, megkérdezte őket:
– Mit akarnak, mi az, amiről beszélgettek?
– Kitelepítési parancs! – felelte röviden a rendőr.
– Mennyi időnk van?
– Három nap! – felelte.
Zsindelyné nagyot lélegzett, mert ezt jó hírnek tartotta, s már kezdte is a csomagolást, a költözést. Három mázsa vihető minden ember részére, de ebben nemcsak a ruha, hanem a bútor és más egyéb is beleszámít.
Reggel 9 órára megjött Bereczky Albert. Kérésükre azt felelte, hogy megkísérel alkut a belügyminiszterrel azon az alapon, hogy a nagy házról – mely telekkönyvileg az egyház tulajdona – lemond a Belügyminisztérium javára, aminekfejében adjanak Zsindelyéknek szabad elköltözést. Délután megkapták az engedélyt! Kikötésként: öt napon belül szabadon elköltözhetnek, a maguk költségére vihetik holmijukat.
Zsindelyné magához vette édesanyját, aki már egy szélütésen túl volt.
Egyszer, szilveszter éjszakáján édesanyja azzal a meglepő kéréssel állt elő, hogy templomba szeretne menni. Egy darabig tanácstalan volt, aztán eszébe jutott: Ignácz Rózsa, az ismert előadó-művésznő beszélt neki valakiről, aki lelki válsága idején segített rajta. Aki igazán PAP volt! Bereczky Albertről, a Pozsonyi úti gyülekezet lelkészéről volt szó. Elővette a telefonkönyvet és feltárcsázta a lelkészi hivatalt. Éppen Bereczky vette fel a kagylót, elmondta neki, hogy beteg édesanyja templomba vágyik, de nem lehet elvinni, és vajon ő nem jönne el hozzájuk. A lelkész igennel válaszolt.
Jött is. Közben az ápolónő felkészítette édesanyját, és négyen énekelték a SZÍVEMET HOZZÁDEMELEM kezdetű zsoltárt. Úgy érezték mindnyájan: ez így is van, és nagyon meghitt hangulat alakult ki. Bereczky elolvasta az igét, közel hajolva édesanyjához a KINCSről beszélt, mely igen kicsiny cserépedényben van. Édesanyja olyan elsöprő örömmel volt, hogy az leányára is átragadt. VALAKI csendben oda telepedett közéjük, és a pap szava az Ő szava lett. A keze, mellyel béna anyja kezét fogta, az Ő keze lett, s a szívében édesanyjának egy zár felpattant.
Kikísérte azután a lelkészt, aki ezt mondta búcsúzóul: „Minden vasárnap várom önöket a Pozsonyi úti templomban.” Édesanyja nem járt ki, de Zsindelyné a következő vasárnap és azon túl minden vasárnap ott ült a templomban és várta, mit mond neki az ige. Ebben a templomban Isten szólt hozzá Bereczkyn keresztül. A Biblia azt mondja – említette egyszer Zsindelyné – „A szelíd szó csontot tör!”. Azokon a vasárnapokon recsegtek, ropogtak a csontjai a Pozsonyi úton, és lenyelt, letagadott könnyeinek egész seregét sírta el a kis barna thonet széken a baloldali bejárat mellett.
1946-ban újjáalakult a Református Nőszövetség. Első konferenciáját a Dunamelléki Egyházkerület asszonyai számára tartották. Megnyitotta: Ravasz László püspök. Előadók: Makkay Sándor, Karácsony Sándor, Fónyad Dezső, Pilder Mária és Bereczky Albert.
Arany Bálint: Koronatanú. Püski Könyvkiadó, 1990. 15. old.
Amikor már javában folytak az átigazolások, felvetettem a pártvezetőség (Kisgazda…) előtt, meg kellene ejteni a pártadminisztrátorok igazolását. Köztük elsősorban az enyémet, ki a párt nevében már több száz igazolóbizottsági tagot küldtem és küldök ezután is. A dolog határozatba ment: összeült az Igazoló Bizottság. Elnöke a kisgazdapárti Bereczky Albert volt.”
A Parasztpártot Erdei Ferenc, az akkori külügyminiszter képviselte, és a szabályzatnak megfelelően még négyen voltak, hogy kik, arra sajnos nem emlékezett.
A Tutaj újraéled!
A háború után szomorúan kellett tapasztalnunk annak rombolását és pusztító hatását. A Pozsonyi úti egység mellett a Tutaj is sokat szenvedett, áldatlan és néha meghökkentő eseményeknek, látni valóknak lehetett tanúja az arra járó ember. Többek között az egyik visszaemlékező ismertette, amikor keresztelőre vitte gyermekét, az altemplomból a szovjet hadsereg katonáinak lovai tekintgettek az utcára, igen rendezetlen körülmények között. Hasonlóképpen ilyen látvány fogadta az első látogatókat a Tutajban is. De nem volt erő, és nem volt kezdeményezés, mely 1945-ben életre hívta volna lakóit, illetve nem folytathatták a tanoncok istápolását.
Végre 1946 nyarán hírül kapta a gyülekezet: várhatóan, rövid időn belül felszabadul a Tutaj – az ideiglenesen közcélból igénybe vett épület. Erről Farkas Lajos az alábbiakban számolt be:
1946 őszén megkaptuk a lehetőséget és megkezdődhetett a „visszafoglalás”, a vidéki tanoncokkal való benépesítés. Bereczky Albert nagytiszteletű úr telefonon, a már kiépített kapcsolatokon keresztül a következőket tette lehetővé:
– Az építésügyi miniszter segítségével – aki a Pasaréti úti egyházközség presbitere volt – az újjáépítéshez szükséges anyagokat sikerült megszereznünk, de az épület belső állapota siralmas volt.
– Tildy Zoltánné, a köztársasági elnök felesége révén a felszerelést tudtuk biztosítani.
Szinte ezekkel együtt megkezdődtek a helyreállítási munkák. Azután rövidesen, 1947 tavaszán benépesült a várva várt tanoncotthon. 1rányításával engem, a cserkészcsapat egyik vezetőjét bízott meg az egyházközség vezetősége.
Csakhamar 50 fiatal lakott az otthonban, akik csak lelkipásztoruk ajánlásával –hovatartozásuknak megfelelően – kerülhettek be. Gondnoka az intézménynek a Szűcs házaspár lett, akik szintén több éve már az egyházközség hűséges tagjai voltak. A bekerült lakókból a jászkisériek csoportja tűnt ki. Innen hat fiatal érkezett. A feladatokat rendszeresen jól teljesítették, mely egyben azt is jelentette, hogy elmélyült lelki kapcsolat alakult ki.
Gondot okozott a napi ellátás nyersanyagának beszerzése. Még nehezebb volt a fűtőanyag biztosítása, mert az egyházközség nem tudott hozzá anyagi támogatást nyújtani. Reggelit és vacsorát az otthonban kaptak.
Sajnos súlyosan, hosszabb időre beteg lettem, s így utánam Nagy Károly tanár, régi barátunk folytatta az otthon vezetését. Sajnos, nem sokáig, mert 1948-ban az államosítás lehetőségét kihasználva – az otthon állami kezelésbe került, mint ahogy több magán és vallási felekezeti intézmény is erre a sorsra jutott.