Szenczi Molnár Albert Énekkar
Az alapító tagok közül (l994-ben bekövetkezett halála előtt) Oláh Elemér beszélt a kezdésről. Előre kell azonban bocsátani, hogy két részre bomlik – a történelmi viszonyoknak megfelelően – az énekkari aktivitás:
- 1935–1944: megalakulás, szervezés
- 1947–1950: újrakezdés és kapcsolatok
A Szenczi Molnár Albert Énekkar 1935-ben alakult.
Alapítói: dr. Bolyó Ferenc, Gombos Béla, Gombos Gyula, Oláh Elemér, Kalmár Ferenc
Karnagy: Arany Sándor
Nők: Bereczky Piroska, Bereczky Mária, Bereczky Erzsébet, Kulcsár Lola, Kulcsár Irma, Tóth Ilona, Tóth Irén
Férfiak: Nagy Károly, Nagy József, Oláh Sándor, Rikacsi István, Oláh Elemér
A megalakulás a Tutaj utcában történt, illetve a Tanoncotthonban. Oláh Elemér számára az éneklésen kívül az egyik legemlékezetesebb monumentum az volt, amikor a háború után Imre Lajos a tiszti legényével együtt lépett be.
Már az első időben gyorsan haladt az énekkar, melynek magam is tagja voltam. Arany Sándor kitűnő érzékkel és – a későbbi időben is – csalhatatlan hallással, kiváló pedagógiai érzékkel, kezdetben hallás után igyekezett mind hamarabb eredményt elérni. Így történt, hogy szinte próbáról próbára gyarapodott a létszám, s Arany Sándor – zeneakadémiai gazdasági igazgatói munkája mellett – az énekkart tanította: hangképzés, formálás, stílusjegyek, bemutatás és a tanulandó darabbal kapcsolatos ismétlés stb. Hamar megismerték őket, amit az is bizonyít, hogy a kórus számára írtak műveket zeneszerzők: Árokháty Béla, Ádám Jenő, Gárdonyi Zoltán, Kenessey Jenő, Dobai Pál, Vasady Balogh Lajos. Kiemelkedő esemény volt a 114. zsoltár előadása, melyet Kodály Zoltán orgonakísérettel komponált az énekkar számára. Két alkalommal is megjelent akkor a próbán, elismerését fejezte ki, akire akkor, egyik próbán úgy mondta Arany Sándor: „Kodály Zoltán ugyan katolikus, de a legnagyobb protestáns zeneszerző.”
Annak is nagyon megörültünk, amikor a Budavári Te Deum bemutatóján, és természetesen a próbákon is ott lehetett énekkarunk. [E sorok írásakor szerettem volna megkeresni könyvtáramban, mikor is énekelhettük pontosan ezt a művet, de eredménytelenül kerestem. A Budavári Te Deum előadásáról elég szép könyvtáramban nem találtam megbízható adatot. 1938-ra emlékeztem, amikor harmadikos prepa voltam – ez biztos! – a Budai Állami Tanítóképző Intézetben. Több helyen csak így szerepelt: Te Deum (Nem Budavári!). És mindenütt csak a 37-es és 36-os évszám szerepelt. Ezt nem akartam elhinni 1999 januárjáig. Nászasszonyomat kérdezve, rögtön rávágta: 1938. augusztus 20-án, az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. De még vártam egy kicsit. Régi cserkész- és énekes társam Farkas Lajos – aki őrsvezetőm is volt – keresett telefonon. Először elmondta, mi történt vele, mióta nem találkoztunk, s aztán feltettem a kérdést: „Lajoskám, mikor és hol énekeltük először Kodály Budavári Te Deumát? Tudod?” Néhány másodperc múlva már mondta is: „1938. augusztus 20-án a Várban, a Mátyás-templom mellett egy emelvényen.” Aztán én folytattam: „Ugye, körülbelül 500 fős énekkar volt: Budai Dalárda, Cecília Kórus, Egyetemi Énekkar (?) és mi, Szenczi Molnárosok, meg vagy 200 tagú zenekar.” „Igazad van, de miért kérdezed?” Elmondtam. A Pozsonyi úti egyház történetét írjuk, s benne az énekkart is említjük. „Még ma is hallom e művet: »Non confundar in aeternum!«. S lemezről vagy koncertteremben akkor is fülembe cseng nemcsak dallam, hanem az ottani felejthetetlen produkció. Ott érzem magam a dobogón. Megfiatalodom. Látod! Ezt teszi a zene!”
De van egy másik emlékem is. A próbákat a Cukor utcai iskolában tartották, a tornateremben. 17 éves fővel a koros dalárdások mellett és helyett csak nézegettünk és barátkoztunk a helyzettel. S ahogy ott tébláboltam, egy fehérhajú, pocakos öregúr megkérdezte:
– Minek jöttél, öcsém?
– Énekelni.
– Mit, hol énekelsz?
– A basszusban.
– Jó, akkor gyere, ülj le ide mellém!
Szót fogadtam, s hála képzős énektanárom, Kishonti Barna tanár úr szigorúságának, igyekeztem jól énekelni. A próba végén megszólalt az öreg úr: „Jövő héten gyere ide, és ülj mellém, ahol ma voltál. Találkozunk!”
Hazafelé mentemben ízlelgettem a mondatot. Aztán nemsokára rájöttem. Boldogan, büszkén, örömmel mentem. Elvégre mint fiatal a legnagyobb dicséretet kaptam, hogy a következő alkalommal is mellette a helyem. Meg is tartottam.]
A háború, katonai behívások, vidékre köJtözések, no meg a félelem miatt, meg ki tudja mi még miért – hallgatott az énekkar a Pozsonyi úton. Magam is 1947-ben, közel három évi hadifogság után tértem haza. De még 1947-ben sikerült megmozgatni a kórustagokat, és újjáalakult az énekkar. 1950 augusztusáig csak, mert többen megfigyelés alatt állottak.
Az első közgyűlést 1947. május 3-án tartottuk.
Jelen vannak:
- Bereczky Albert lelkész,
- Arany Sándor karnagy.
- A női szólamokból 15 szoprán és alt,
- a férfi szólamokból 12 tenor és basszus.
A megválasztott tisztikar:
Tiszteletbeli elnök: Bereczky Albert
Elnök karnagy: Arany Sándor
Ügyvezető elnök: Oláh Elemér
Társelnök: Dr. Bolyó Ferenc
Titkár: Reviczky Béla
Háznagy: Pethő Margit
Pénztáros: Oláh Ida
Kottatáros: Nagy Károly
Helyettese: Jezsek Lajos
Választmányi tagok: Bense Imre, Hamza András, Reviczky Béláné, Tóth Irén
Három határozat született:
- Elvben mondatott ki: egyelőre az énekkar csak a Pozsonyi úton énekel.
- Addig nem szerepel az énekkar, amíg a stabil 45-ös létszámot el nem éri.
- Havi tagsági díj gyanánt mindenki 1 Ft-ot fizet. (Új tagoknál a próbaidő két hónap.)
Bereczky Albert nagytiszteletű úr kérése: A gyülekezeti énekreform kérdése, reformja rohamosan halad előre. A következő nyár közepén már meg is jelennek a ritmikus zsoltárok. Kéri az énekkart: erre a gyülekezetet elő kell készíteni – ambicionálja, hogy a gyülekezet megfelelően előkészüljön.
1948. január 8-án rendkívüli közgyűlés
Titkár megnyitója után bejelenti: a ceglédi SZTÁRAI VEGYESKAR jegyzőkönyvi kivonatban értesíti a Szenczi Molnár Énekkart, hogy 1947. XI. 28-i közgyűlésén Arany László elnök indítványára: a Szenczi Molnár Albert Énekkart szeretettel köszönti, reá Isten gazdag áldását kéri, őt testvérénekkarának tekinti, és testvéri szeretettel meghívja egy Cegléden, 1948 februárjában közösen rendezendő hangversenyre. Minderről a Szenczi Molnár Albert Énekkart a jegyzőkönyvi kivonattal értesíti.
A közgyűlés elfogadta a javaslatot, s a titkár indítványozza: az énekórákat pontosan és szorgalmasan látogassák, hiszen az énekkarnak Cegléden jó hírnevéhez méltóan kell szerepelnie.
Március 13-14-én lezajlik a hangverseny. Jelen levők: 11 szoprán, 8 alt, 7 tenor és 7 basszus.
Egyéb szereplések:
Rádiós istentiszteleten énekelnek: 1948-ban 3 alkalommal; 1949-ben 8 alkalommal (ebben a Frangepán utcaiak is csatlakoznak a Szenczi Kórushoz); 1950-ben 4 alkalommal.
Orgonaavató hangverseny: 1950. május 29.
Műsor: Harmat: 150. zsoltár; Gárdonyi: Mondjatok dicséretet; Kodály: 114. zsoltár; Liszt: Szívünkbe árad; File József: Hálaének
Vezényel: Arany Sándor
Orgonánál: Gergely Ferenc, Gyülvészy Barna, File József
Kisegítők: Murányi Róbertné, Várhelyi Erzsébet, Nagy Ildikó, Gyülvészy Barna
Kodály Zoltán egyik alkalommal a következőket említette, amikor a próbán Emma asszonnyal megjelent: „1 Korinthus 13. A szeretet soha el nem fogy. Az Önök éneke elérte azt a nívót, amit el lehet érni. Itt vannak sokan házastársak, tudom, így értesültem. Megtanulása a műnek sikeres volt, sok munkával, de sikerült. Új hangszín lenne, ha a gyerekek, az Önök gyermekei is bekapcsolódnának. Nekik már könnyebb lenne.”
Egy régi énekkari tag megjegyzése: „Arany Sándor nemcsak énekre tanított. Gondja volt a tiszta, szép éneklésre, s a harmóniák összecsengését is figyeltette és átéreztette. Sokszor megtörtént: kijelölés vagy önkéntes jelentkezés alapján a szólamszámnak megfelelően – 3-4 énekes bemutatott egy-egy nehezebb részt.”
Még valamit. Oláh Elemér utolsó megbeszélésünkkor a következőket mondotta:
„A Mátrai képeket, ezt a csodás művet évekig tanulgattuk, ízlelgettük. Ennek minden szépségét kiemelte Sándor. A próbákat Csapó bácsi, a lelkészi hivatal írnoka – aki ott is lakott –, s nekünk gyönyörű kottákat írt, másolt, mert kottára nem volt pénzünk. Egyszer megkérdeztem tőle, mi, melyik ének volt reá a legnagyobb hatással. Így válaszolt: A jó Atyánknak kánon: Különösen ott, ahol ez hangzott: »Fel dalra hát, Fe-el dalra hát!«”
Még valamit szeretnék megemlíteni az énekkarral kapcsolatban: az énekkar próba előtt vagy próba után őszinte imaperceket tartott. Együtt. Nem szégyelltük. Imádkozni mertünk.
Kérdésem a fiatalokhoz, a most induló, szép reményeket tápláló kórushoz: vajon ki írja most az énekkar krónikáját? Utódaink, mai ifjúság, gyermekeink és unokáink – rajtatok múlik. Várjuk tőletek, hogy több évtized után ti is hasonlóképpen számot tudjatok adni a HÁLAADÁS énekkarról.
Leánykör
1937 és 1947 között működött. (A beszámolót Nagy Lőrincné, Ibrányi Erzsébet készítette.)
A leánykör 1937-től a Pozsonyi úti templom építésének befejezéséig a Tutaj utcában működött. A kört a gyülekezet diakonissza testvére, Gombos Piroska vezette. A megjelentek létszáma mindig 20-30 körül mozgott, az életkor pedig 15 évtől általában a 30 éves korig terjedt.
Amikor a Pozsonyi úti templom elkészült, nagy kíváncsisággal és örömmel mentünk, mert itt Piroska testvér garzonlakása mellett a leánykörnek is kedves otthona lett. Örültünk annak, hogy ez a helyiség csak a miénk volt, s így valóban otthonunk lett. Ebből adódott, hogy létszámunk is egyre gyarapodott. A bibliakör vezetésében a tiszteletes úr leánya, Bereczky Piroska is segített, aki a teológia hallgatója volt.
Hetenként egyszer mindenki élénk érdeklődésévei zajlott le a bibliaóra. Az összeforrottságból adódott aztán, hogy megismertük egymást, a gondokat, az örömöket, a kételyeket. Élénk érdeklődés mellett ezen problémák megoldásában, s különösen Piroska testvér volt az, akinek segítségére, meggondoltságára, helyes irányba terelésére mindig számíthattunk, s aki ezt szívesen, örömmel, jó emberi érzékkel tette. Legnagyobb hálával tartozunk neki azért, hogy abban is segített, hogy egymásnak miben és miképpen legyünk társai. Ez természetesen élő imaközösséggé is alakította a leánykört.
Bereczky Albert lelkipásztorunk többször megjelent összejöveteleinken, és megszervezte a bibliaismeretek fejlesztésére a „Bibliai szemináriumot”. A szeminárium előadói Budapest jeles lelkészei voltak, s ezeken több leány is részt vett.
A leánykör tagjai közül sokan a Vasárnapi Iskolában is tevékeny szerepet töltöttek be, amit a környező elemi iskolákban tartottak.
A leánykör tagjai közül többen tagjai voltak az akkor már tevékenységében elismert Szenczi Molnár Albert énekkarnak. De voltak más ifjúsági körnek is látogatói. Ez az összefonódás a leánykör munkája mellett sokat segített a más Pozsonyi úti egyházi csoportokban.
Sok és szinte állandó segítséget nyújtottunk a diakonissza testvérnek a „Napsugár kör” munkájában, ahol 10-14 éves leánygyennekek tevékenykedtek.
De szinte minden alkalommal jelen voltunk az ifjúsági KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) által rendezett kirándulásokon. Általában nyitottak, érdeklődők voltunk, és voltak az egyház által rendezett irodalmi, társadalomtudományi, zenei alkalmakon, s érdeklődési körüknek megfelelően ezekkel a csoportokkal is jó kapcsolat alakult ki.
A háború előtt a gyülekezet ifjai és leányai részvételével megalakult a „KALÁKA”. (Erről egy más vonatkozásban már szólottunk.) Ez a munka lehetővé tette a fasizmus elleni tevékenységet.
A háború alatt a pilisi falvakban vasárnap délután a gyermekeknek tartottunk úgynevezett „játékos” előadásokat, és éneket is tanítottunk.
A háború alatt, akinek módjában állott, segített a rászorultakon. Igen élő maradt az imaközösség, még a pincében is meghatározott időben ki-ki maga imádkozott, s így ennek eredményeként sok meghallgatott imáról számolhattak be tagjai a háború után.
A leánykör emellett (és mindazokon kívül, amit felsoroltam) gyakorlati munkát tanult. Zsindelyné Tüdős Klára, aki ekkor már mint a Református Nőszövetség elnöke előadásokat tartott, előadásai nyomán szövőtanfolyam is indult. Ebben a munkában is többen vettek részt, me ly azután később, a nyomorúságos időben haszonnal járt.
423. számú Gróf Tisza István Cserkészcsapat
A cserkészcsapat a legmozgalmasabb életet folytató és legtöbb tagot számláló ifjúsági szervezet volt. Korosztályaik a 6. évtől kiscserkészek, apródok (6-10 év), cserkészek (12-18), öregcserkészek (18 évtől) voltak, akik nemcsak létszámban, foglalkozásokban is a legszínesebb aktív, egymást szerető, s a vezetők az általuk kineveltek, a tevékenységben bizonyító őrsvezetők, rajvezetők, parancsnokhelyettesek lehettek. A szervezetnek megfelelően különböző tisztségeket érhettek el – természetesen a megfelelő osztályú PRÓBÁK után.
A csapat – hivatalosan – 1931-ben alakult, és 1932 őszén taglétszámuk már 42-re emelkedett. A szervezőtestület elnöke Bereczky Albert volt, a csapat parancsnoka pedig Gesztessy Gyula.
Gyors fejlődésüket, valamint a létszám további emelkedését mutatja, hogy 1933-ban a Gödöllői JAMBOREE-n két őrsben, 18-an vettek részt.
A csapat tagjai az ott felállított országzászlónál is szolgálatot adtak, őrséget. Azon a napon, amikor őrséget adtak, jelen sorok írója is ott vendégeskedett, de még mint új jelölt, ifjú, még nem felavatott cserkész. Az őrséget Knopp István, a csapat egyik legöregebb cserkésze, öregcserkésze adta. Mellette természetesen a csapat másik, fiatalabb cserkésze. Ezt az őrséget mindenki, akit megbíztak, örömmel állta, és megtiszteltetésnek vette. A csapat tábora közel volt az országzászlóhoz. Így észrevették, hogy Pista valószínűleg rosszul van. Keménykötésű fiú volt, de a nagy, tűző meleget nem bírta. Nem kellett távcső, úgyis jól látszott: Pista rosszul van. Nem bírta a tűző napot. Sőt biztosan kivehető volt: a cserkészbotra támaszkodik. Gyors segítségre volt szükség, s menteni kellett a csapat becsületét. Magam vállaltam a feladatot: leváltottam Knopp Pistát, aki nehezen vánszorgott le a zászló mellől, s csak akaratereje, hite és embersége vitte a nem is olyan messze lévő csapattábor kapujához, ahol összeesett. A leváltás sikerült, bonyodalom nélkül. Itt is igazolódott a 3. cserkésztörvény: „A CSERKÉSZ AHOL TUD, SEGÍT!”
S ha már erről szó esett, álljon itt a 10 törvény:
- A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond.
- A cserkész híven teljesíti kötelességét.
- A cserkész ahol tud, segít.
- A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.
- A cserkész másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú.
- A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényzetet.
- A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.
- A cserkész vidám és meggondolt.
- A cserkész takarékos.
- A cserkész testben és lélekben tiszta.
A cserkészotthon a Tutajban lévő kis épületben volt. Két termében tartottuk az összejöveteleket, meg a játékokat, mikor melyikre volt engedélyünk. Mert gondosan beosztották az egyes őrsöknek, raj oknak. Az épülethez tartozó kis lakásban volt Márkus Bálintnak (Bálint bának) a lakása. Ö civilben tűzoltó volt. A csapat egyik rajának a felelőse és a parancsnokság egyik tagja. Általában az újonc rajnak volt a vezetője.
De nézzük csak tovább a táborokat!
- 1934. Pálfa – 30fő
- 1935. Bogyiszló – 26 fő. E két táborban tették, tettük le a II. osztályú cserkészpróbát, melyhez hozzátartozott a főzés is. Gyakorlat, kötelező próba volt, de azért mindenki egészségesen érkezett haza.
- 1936-tól 1942-ig minden évben egyre nagyobb létszámmal indult a csapat, és Pálfa óta kétevezős csapatcsónakunkra is büszkék voltunk: NYU-NYU-ra. Miért neveztük így? Nem mi, csapatparancsnokunk, Gesztessy Gyula keresztelte így, gyermekkori becenevére.
- 1943 nyarán nem akármilyen vállalkozásba kezdtek Reviczky Béla segédtiszt vezetésével: erdélyi túra. Vonattal: Budapest – Zilah. Aztán kerékpáron: Zilah – Csákigorbó. Jódtelep – Ratosnya. Szeretfalva – Déda – Maroshévíz. Gyergyószentmiklós – Gyilkos-tó. Szováta – Marosvásárhely. Kolozsvár – Bánffyhunyad. Rév Nagyvárad, és onnan vonattal haza.
A csoport kimagasló teljesítményéről a Magyar Út c. lapban részletesen beszámoltak, mert nem csak a jelzett falvak, városok nevezetességeit, szépségeit tekintették meg, hanem előadásokat tartottak, gyerekekkel gyakran foglalkozásokat is, és sokat regöltek.
A kerékpártúra résztvevői: Balogh István, Dér Márton, Istvánffy István, Márkus Miklós, Reviczky Béla, Reviczky László, Somogyi András, Takács Gyula.
A háborúig a csapat vezetői voltak:
Parancsnok: Gesztessy Gyula, Papp Imre
Vezetők: rajparancsnokok és helyettesek: Császár József, Farkas Lajos, Joó Endre, Kalmár István, Márkus Bálint, Péter Miklós, Szűcs István, Szűcs Zoltán.
A protestáns cserkészcsapatoknál minden pünkösdkor táborba mentek a csapatok. Mi volt és mi az ICHTHYS? Az egyik alapító tag, Csider János beszámolója szerint:
1919-ben a vesztett háború és forradalom után gyűlt össze először az Ichthys jegyében néhány csapat, közös táborra a Hosszúerdő hegyre. Nem hivatalos felszólítás hozta őket össze. Közös lelki szükséglet és a közösség ereje utáni vágy indította útra valamennyit. Könnyítette a közeledést az, hogy valamennyi csapat mögött valamilyen evangéliumi munkájú egyesület állt.
Isten a cserkészmunkának is Ura! Ez a gondolat irányította ezeknek a csapatoknak a munkáját, ez kovácsolta őket úgynevezett munkaközösséggé, az lchthys-csapatok munkaközösségébe. Az első tábor után immár 24 esztendő óta – írta 1943 februárjában Csider János – minden esztendőben összegyűltek ezek a csapatok, vagy azóta már helyükbe nőtt fiatalok, hogy a Szentlélek kitöltésének ünnepén ebben a nagy közösségben kérjék és várják az erőt az elkövetkezendő év munkájára.
A táborok gondját minden évben más csapat vállalta, mint megtiszteltetést, az előző évben végzett jó munkájának elismeréseképpen és buzdításul. A táborokban a legnagyszerűbb gyakorlati és elméleti cserkészprogramokon kívül nagyszerű alkalmakat szerveztek arra, hogy a vezetők és a fiúk külön-külön csoportokban és együtt is lelki közösségben élhessenek. Az Ichthys-munka szinte megindulása után ellátta a belmissziós és egyéb ifjúsági egyesületeinket vezetőkkel és hívő életű munkásokkal.
Az Ichthys nem kézzelfogható egyesület, nem adminisztrációs szövetsége a munkában résztvevő csapatoknak. Egyszerűen az ebben a szellemben dolgozó – és lelkiségben – a csapatok saját keretein belül végzett jó munkája, nevelése, hite, mely minden esztendőben a legláthatóbban és állandóan visszatérve a pünkösdi Ichthys-táborban jelentkezik.
Szükség volt erre a munkára? Valóban nyertek-e erőt közös táborozásaikon a munkaközösség csapatai? Erre vonatkozóan az alábbiak mondhatók el:
Ennek a munkaközösségnek a tagjai indították meg a húszas évek elején a regős munkát. Ezért nem véletlen, hogy a regős munka kifejlesztésében és végzésében mind a mai napig csaknem kizárólag ennek a munkaközösségnek a csapatai vesznek részt.
Ugyanennek a munkának egyik ága a szórványgondozás, mely olyan nagy jelentőségű, hogy a legmagasabb fórumok is foglalkoztak vele, s ezt kizárólag a mi csapataink végzik, megfelelő irányítással. Azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar cserkész tekintetét a falu felé az Jchthys munkaközösségben dolgozó csapatoknak élete és munkája eredményeképpen fordította. Ha helyes lehet ez a kifejezés: a mélyebb magyar gondolat ebben az ifjúságban vert legerősebben gyökeret.
1943-ban pedig nagy kitüntetésnek vettük, amikor az éves rendezésre a mi csapatunk kapott megbízást. Ezt velünk az egyik szervező, Juló bá (Jánossy Sándor) közölte. A tábort június 13-14-én rendeztük a megyeri dombokon.
Bár a külföldi csapatok csaknem minden országban külön szövetséget alkottak, Magyarországon az ICHTHYS sohasem vált külön szövetséggé, hanem megmaradt a Cserkész Szövetség keretein belül. Annak jóváhagyásával és jóindulatú pártfogásával végezte mindenkor az itt vázolt munkáját.
1945-ben lassan-lassan éled a csapat, a harctérről majd hadifogságból jönnek, és keresik a kapcsolatot a csapattal, a régi cserkésztestvérekkel.
1945-ben Papp Imre és Szántay Ede segédlelkész is csatasorba áll.
1947-ben új szervezés, és a csapat új nevet kap: Gyulai Gál. Nem sokáig lelkesednek és lelkesedhetünk, mert 1948-ban a hatalomra jutott kommunisták egy tollvonással betiltják a cserkészmozgalmat.
A csapatzászló is eltűnik, vagy eltüntetik. 1976-ban a Bocskai raj zászlója kerül Berkesi Gábor nagytiszteletű úrhoz további őrzésre. A zászló készítője Somogyi Mária volt.
Még egy utolsó emlék 1948-ból. Gyalogtúrára vállalkozik Farkas Lajos, Orosz Sándor, Reviczky Béla, Verőczi Béla.
A jelen ilyen irányú munkájáról nem tudunk. A 90-es években új csapatok kezdték a munkát. Buda-hegyvidéken meg is alakult a csapat, a mi csapatunk egyik volt vezetője, Farkas Lajos irányításával, és melléje segítőként önként jelentkezőkkel működik a cserkészcsapat. S miután megszervezte és elindította Lajos bá a mozgalmat, átadta a helyét az utána következő nemzedéknek.