Mi, akkori fiatalok Bereczky Albertben nem a politikust, hanem a lelkészt, az egyházközség szeretett vezetőjét, irányítóját láttuk, aki az új templom építkezését szervezte és a legnehezebb években állt gyülekezetünk élén (s mint a függelékben olvasható lelkész-névsorból kitűnik, addig a leghosszabb ideig volt főtisztelendő urunk).
Biztosan sokan ismerik Bereczky Albert HÁLAADÁS című kiskönyvét, melyet a Református Zsinati Iroda 1980-ban jelentetett meg. Ebben a Szerkesztő előszava részt Hajdú Péter volt püspöki titkár írta. Ebből idézünk:
Hadd tudják meg, hogy próféta volt közöttünk. (Ez 2:5)
Egyházunknak a felszabadulást követő időszakát Bereczky Albert neve fémjelzi. Hazánkban találkozott össze lényegileg először a szocialista társadalmi rend a református keresztyénséggel. A második világháborút átélt nemzedék jól tudja, hogy e találkozások vajúdások, szenvedések között mentek végbe. A fasizmussal fertőzött régi társadalmi rend bukása a vele sok tekintetben összeszövődött egyházat is megrengette, de az ítélet tüzében az egyház örök értékei megmaradtak az új társadalmi rend gazdagítására.
Bereczky Albert törékeny életét szánta arra a szolgálatra, hogy az egyház megtalálja a töretlen úton a „keskeny utat”. Az egyház Ura az ő prófétai személyiségén keresztül ébresztgette egyházunkat szégyene fájlalására, és e, kegyelemből kapott új lehetőségek felismerésére és elvállalására. Lelkészkonferenciák izzó légkörében így fogalmazta meg a „grádicsok énekének” elnevezett tételeit:
- Isten ítélete ment végbe rajtunk (a második világháborút követő összeomlásban)
- Isten igazságos ítélete teljesedett be rajtunk.
- Isten igazságos ítélete kollektíve van rajtunk, kollektív bűnökért.
- Az egyház felelős az összeomlásért.
- Az egyház egyetlen magatartása az ítélettel kapcsolatban csak a bűnbánat lehet a közösségi bűnökért.
- Az egyház hálaadással veheti tudomásul, hogy Isten visszatartott kézzel ítélt.
- Isten kegyelme az, hogy az új rendben újrakezdhetjük életünket.
Az ő prófétai szavai nyomán tárult fel előttünk a szolgáló egyház életének a távlata: egyházként élni az ideológiájára nézve a keresztyén hittel ellentétes társadalomban a népünk és a népek javára, azzal a bizonyossággal, hogy az egyháznak van küldetése a szocialista társadalomban.
Úgy volt az egyház prófétája, hogy közben mindvégig a gyülekezet igehirdetője maradt. A Pozsonyi úti gyülekezettel együtt vállalta az egyház őrálló szolgálatát: mindig a gyülekezettől indult, és a gyülekezethez tért vissza. Ezért a legjelentősebb szolgálata mindvégig az igehirdetés maradt: önmaga életében is érvényesítette az általa hirdetett igazságot: az egyház a gyülekezetekben él. (1979. II. 15.)
Gombos Gyula író, a Pozsonyi úton énekkari tag, a második világháború előtt a Pozsonyi úton „nőtt fel”. Templomba járó embernek, jó barátnak ismertük meg. Majd Amerikába került, s 1992-ben a Püski Kiadónál megjelent könyvében Bereczky Albertről is megemlékezik. Gombos Gyula: A történelem balján II.
Szűk esztendők – A magyar kálvinizmus válsága, valamint az Egyházakról (V. rész)
Számomra komoly feladat előtt állok. Az említett első az 1951-es, a második 1968-as keltezésű. Hangulatban és megítélésben változó. Különösen vonatkozik ez a másodikra. Nemcsak azért, mert a kettő megjelenése között 17 év telt el, s látszik benne az egyéni megítélés mellett mások, a Bereczky Albertet ellenzők véleménye is.
Azután a Pozsonyi út, a Tutaj történetéhez az első tartozik, míg a második egyháztörténeti színezetű, s ebben már nem a lelkész, hanem mint politikus kerül megítélésre. S amint évek során tapasztalható volt, mennyi bírálat, elmarasztalás ért vezető embereket. Hogy hasonlattal éljek, nem az „uralkodó szél” szerint, hanem a szélcsendben szeretném, ha az elmélkedést, a „történetet” folytatnám. Mert a Püski Kiadónál bizonyára még most is hozzájuthat, aki ezt a könyvet keresi. A közlés alkalmával nem teszek megjegyzést, nem „magyarázom” az említettet, ezt az olvasóra bízom. A közbeszúrt véleményen azért sem közlöm, nem alkalmazom, mert talán részrehajlónak tűnnék fel a „mi történelmünket”nem ismerőnek.
Magam, s mi, akik akkor gyermekek, fiatalok voltunk, valóban Berci bácsi gyermekei voltunk. Ezt a kijelentést megengedhetjük magunknak, mert nála konfirmáltunk, ő esketett bennünket, gyermekeinket ő keresztelte a Tutaj utcában vagy a Pozsonyi úton. Akit nemcsak mi, hanem szüleink is, vagy az ismerős felnőttek „apánk”-nak szólították, szólítottuk magunk között.
Gombos Gyula írja (7. oldal):
1954 nyarán újságíróként tudósítanom kellett az Egyházak Világtanácsa Evanstonban rendezett konferenciájáról. Igyekeztem a nagy fák alatt hazafelé, szállásom felé. Egyszer csak hangosan elkiáltják a nevem, és egy gépkocsi csikorogva megáll, benne Bereczky Albert ... Most mégis fejembe szalasztotta a vért, hogy láttam. Több mint húsz esztendeje ismerem, meleg embersége mindig vonzott.
Apám halálát mentem bejelenteni a Tutaj utcai lelkészi hivatalba, s így ismerkedtünk meg. A rákövetkező két évtized magyar vergődése még sokszor összehozott bennünket. Erényei mellett megismertem gyengéit is, valószínűleg ő is az enyéimet, de ez nem változtatott ragaszkodásomon.
Én itt emigráns vagyok, ő pedig az ország hivatalos képviselője: ezek annyira elütő emberi pozíciók, hogy barátokká nehéz belőlük feszélyezettség nélkül válni. A megtorpant gépkocsi ott állt az úttest közepén, s ablakában Bereczky feszélytelen arca.
– Na, gyere, szállj be! – A kocsiban ketten ültek, a kormánykeréknél egy fiatal pap, Hamza András, aki Bereczky gyülekezetében nőtt fel, később segédlelkészként is mellette volt. Azóta ő is emigráns lett, s most egy magyar gyülekezet papja Amerikában. Bereczky mellette ült. Én mögéjük szálltam be, s a kocsi elindult. Nehezen kapott lábra a beszélgetés.
– Soha sem gondoltam, hogy mi még együtt kocsikázunk.
De jóformán ki sem mondtam, már éreztem, hogy rossz irányba nyitottam a beszélgetést.
– Gondoltam, egy kicsit beszélgetünk, ha már…
– Beszélgetni azt lehet, annak semmi akadálya. Ha kedved van, gyere velem a szállásomra, ott leülünk egy kicsit…
Egy szemernyi ingerültség volt a hangjában, amit jól ismertem. Az előcsarnokból egy társalkodó nyílt. A fal mellett két kényelmes karosszék állt egymás mellett. Oda letelepedtünk.
– Szoktam néha látni édesanyádat a templomban – mondta –, igen jól néz ki!
Én a családjáról érdeklődtem, s ő az unokáiról kezdett beszélgetni. Néha csak be kellett dobni egy-egy nevet, s mint egy kis rakéta, új tájat világított meg, s ő készségesen indult el a maga nyomában felidézvén egy-két arcot, sorsot, a magam említett mellé. Aki nem ismeri őt, azt gondolná, hogy ebben kiszámítottság volt. De egyáltalán nem. Bereczky legnagyobb erőssége dolgozott itt: egyfajta művészet, mellyel embereket és emberi helyzeteket kezelni tudott ... Hangja derűs zöngével alant keringett. Néha megült egy pillanatra, s gazdája, alighogy mozdította volna a fejét, mély szemüregéből oldalvást rám pillantott. Máskor csendesen elnevette magát, a tenyerével könnyedén megcsapkodva a térdemet.
– Azt hiszem, most már felmegyek, le szeretnék egy kicsit pihenni. Felállt, kezet fogtunk. Puha, erőtlen kézfogása volt, mint mindig. Úgy búcsúzott el, mintha a buszmegállónál botlottunk volna össze.
…Bereczky mindenkiről kedvesen, barátsággal beszélt, ahogy szokott, sőt, gyöngédséggel. De ebben mégis távolság volt…
Bereczky '48 körül magával kezdte elhitetni, hogy a Gondviselés beavatottja, mégpedig történelmi mértékben: kulcsa van a jövendőhöz, ismeri Isten terveit az emberi történet következő felvonására.
De nem lenne helyes könnyedén ítélkezni felette. A mi dolgunk inkább az, hogy magyarázatot keressünk, s tanulságait – ha van – levonjuk. Mert Bereczky nem annyira a szerzői, mint tüneti képződményei közé tartozik mindannak, ami a magyar világgal, s azon belül a kálvinizmussal történt a mögöttünk álló két évtizedben.
A szovjet gyarmatosítók minden döntő ideggócra rátették a kezüket. A három legfontosabb ezek közül: a külügy, a karhatalom és az igazságszolgáltatás volt. Kezdetben a szabadjára hagyott területek között az egyházaké volt a legszabadabb. Ebben az időben a papi reverenda és a lelkészi igazolvány volt a legjobb menlevél. Engedték a templomok megnyitását, és sürgették a rendszeres istentiszteletek megkezdését…Kétségtelen, hogy a protestáns egyházak vezetői nem tartoztak a földreform zászlóvivői közé, de mikor ezt gyors iramban végrehajtották, nem is ellenezték. A reformerek, ébredők és a balszárny sorosabb együttműködésére volt szükség. S ez fokozatosan ki is alakult Bereczky Albert személye körül.
…1948-ban 340 szavazattal 300 ellenében Bereczky Albertet a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé választották. Jobb sorsra érdemes ember volt. Túl érzékeny lélek, hogy egy nép tragédiája elől elbújhasson, de nem elég erős ahhoz, hogy benne mértékként megálljon.
A kiemelés azért is volt, mert elöljáróban beszéltem arról, hogy nem szándékozom magyarázattal élni, de ezt nem tudtam így elfogadni. E mondat második felével, vagy akár az elsővel nem óhajtok vitába szállni, mert mint katona, akkor más világban éltem. De az is igaz, hogy onnan Amerikából könnyebb volt Bereczky Albertet elmarasztalni, mint itthon helytállni. Nem szeretném Ravasz László püspök úr esetét és a vele megtörténteket felemlegetni. És bizonyára többen emlékeznek arra az irtó hadjáratra, amelyben az evangélikus püspöknek, Ordass Lajosnak, vagy Keken András lelkésznek – és másoknak – része volt. És nem menteni akarom a sok-sok meg nem nevezett egyházi személyt, akiknek hasonló esetben része volt. De erre nincs is szükség, mert minden felekezet tudja és tudta, hogy az egyházi vezetőket bátor ki állásuk miatt és tetteikért üldözték; nem kell magyarázni, mert biztos, hogy cselekedeteiket Isten vezérelte.
Horváth Károlyné, szül. Jezsek Ilonával, aki korábban a Gombos Gyula által is említett Hamza András felesége volt, hosszú beszélgetést folytattam arról az emberről, aki ezreket mentett meg, családjával mégis illegalitásba, bujdosni kényszerült.
Az ún. „felszabadulás” után Bereczky Albert és családja nem tudtak lakásukba, a Pozsonyi útra visszamenni, mert az épület részben romokban hevert (lásd Zsindelyné Tüdős Klára visszaemlékezéseit és a Nőszövetség Pozsonyi úti elhelyezéséről írottakat). Részben azért sem, mert például az altemplomban lovakat tartottak, így Bereczky Albertnek és családjának illegalitásba kellett vonulnia. Kénytelen volt a Budapesti Skót Misszió segítségét elfogadni. Addig azonban, amíg részben a romokat eltakarították, és a lelkészi lakást is lakhatóvá tették, átmenetileg elfogadták Jezsek Ilona szüleinek lakásában az egyik szobát. És az egyik lakás egyik szobája lett a lelkészi hivatal. Rövid idő múlva Hamza András és felesége kislányukkal együtt átköltöztek a feleség szüleinek lakásába, és az ő lakásukat átengedték a Bereczky családnak. Mindez legalább egy évig tartott. A két lakás közelsége miatt Jezsek Ilonáéknak módjuk volt megismerni a Bereczky családot, és csak csodálták hányan keresték fel őket, köztük ismert személyek is. Különösen emlékezetes számára az, amikor a „két Latabár” jött köszönetét kifejezni, és elmondták nekik is, hogy édesanyjukat Bereczky Albert hogyan mentette meg.
Bereczky Noémi Amikor Isten ítél c. tanulmányának (1998) a témához kapcsolódó kivonata:
Manapság sokan értetlenül tekintenek Bereczky Albert 1945 utáni tevékenységére. Még többen vannak talán, akik vádolják. Vádolják, hogy egyezményt munkált a fennálló demokratikus és ateista rendszerrel. Vádolják, hogy sok mindenben engedett az idegen hatalmat képviselő állami vezetők nyomásának és kívánságainak. Vádolják, hogy beleegyezett az egyesületi tevékenység megszüntetésébe. Vádolják, hogy átadta a még megmaradt iskolák nagy részét is.
Úgy látszik, az események még túl frissek ahhoz, hogy a higgadt utókor szemével tudják vizsgálni, mint történelmi múltat. De hasonló dolgok történtek már korábban is. Van a magyar történelemben egy személy, akinek ismerete közelebb vihet minket Bereczky Albert megértéséhez: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Bethlen Gábor nevéhez fűződik Erdély aranykora ....
Kevesen tudják, hogy amikor az erdélyi rendek 1613-ban a török porta óhajára fejedelemmé választották, a nyomaték kedvéért mintegy 80000 török katona tartózkodott a kis Erdély-országban. A választás tehát semmiképpen nem minősülhetett „szabadnak”. Nem csoda, hogy a korabeli Európa nem akarta elismerni törvényes uralkodónak a „törökös” Bethlent.
Bethlen Gábor volt Bereczky Albert szerint az a politikus, akitől a második világháború utáni helyzetben tanulhattak volna a magyarok. Az Oszmán Birodalom és a kis Erdély – a Szovjetunió és a kis Magyarország mennyire hasonló viszony! 1938-ban írja Bereczky Albert: „Az Igéből annyit megtanultam, hogy az antiszemitizmus bűne milyen rettentő méreg, és a nálunk is mind erősebb antiszemitizmus sok aggodalmat váltott ki bennem.” Bereczky Albertnek azt kellett megállapítania 1940-ben, hogy” ez a húsz évelmúlt: jól-rosszul, dologgal és dologtalanul, reformokkal és reformok nélkül, csak az a mély porbaroskadás, az Isten hatalmas keze alatt a magyar szívekben eláradó bűnbánat – elmaradt.”
Az antiszemitizmustólelsősorban nem a zsidókat féltette, hanem a magyarokat. Mert tudta, hogy Isten népét senki sem bántalmazhatja büntetlenül, és mert tudta, hogy a „legrosszabb esetben” – sajnos ez bekövetkezett – a zsidóknak csak a testét ölhetik meg, de az antiszemita a saját lelkét öli meg.
Magyarország belépett a háborúba Hitler oldalán, majd pár év múlva „megbízhatatlannak” minősítve német megszállás alá került. Megkezdődött Isten kiválasztott népének deportálása a haláltáborokba, végül pedig esztelen gyilkolása a főváros utcáin. ... Az ítélet elérkezett egyrészt: a front átvonulása hazánkon, iszonyatos pusztítást, vért és keserűséget hagyva maga után, másrészt: az ország szovjet katonai megszállás alá került, s a szovjet bábáskodás mellett új államrendszer született Magyarországon .
…A magyarországi egyházak igen nehéz helyzetbe kerültek: az új rendszer ideológiája éles ellentétben állt a keresztyénséggel.
…Összeomlás után tehát Bereczky Albert elsődleges felelősségének tartotta „prédikálni a megmaradt népnek az Isten megérdemelt ítéletét és soha meg nem érdemelhető és meg nem hálálható kegyelmét.” Természetesen sok fül számára kellemetlenül csengett a bűnbánatra hívó szó. Akadtak szép számmal hamis próféták, akik azt hirdették, hogy a megszállás és az a rendszer nem tarthat sokáig. (Guggolva is kibírjuk! – hangzott a jelszó.) Új változásokról beszéltek: „jönnek”.
…Különösen lelkészkonferenciák szenvedélyes vitáiban sokszor elhangzott az ábrándok ellen: Hosszú lesz az út!
Bereczky Albert elismerte az új magyar államrendet és vezetőit Istentől elrendelt felsőbbségnek – ez nem politikai döntés volt, hanem hitbéli. Mert mit is üzent az Úr Jeremiáson keresztül a kis népeknek még Nabukodonozor érkezése előtt? „Azt a nemzetet, azt az országot, amely nem szolgál neki és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába: fegyverrel, éhséggel és döghalállal verem meg. Azt a nemzetet pedig, mely nyakára veszi a babiloni király jármát és szolgál néki, az ő földjében hagyom, és műveli azt és lakozik benne. És szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesbedjetek.”
A háború után bizony kevés ember látott olyan tisztán, mint ő. Nem tudták, mi várható, hogyan viszonyuljanak az „újdonságokhoz”. Kevesen tudták az egyházban merre kell keresni az Isten szerint való utat.
Amikor püspökválasztásra került a sor, a Dunamelléki egyházkerület Bereczky Albertet találta a legalkalmasabbnak erre a posztra. (Ő nem akart püspök lenni.)
Bereczky Albert úgy vélte: a kísértés ellen leginkább úgy védekezhet az egyház, ha megmarad Istentől kijelölt területén, s ha teljes odaadással elmerül a saját, Isten által éppen reá szabott feladatában.
…„Meggyőződésem – fogalmazta meg püspöki székfoglaló beszédében –, hogy az ítéletes romok helyén megindult új magyar életben, a Magyar Köztársaságban Isten adott új magyar életlehetőséget és nagyon megbecsülni való szolgálati alkalmat egyházunknak.”
Célja püspökként mindig az volt, hogy Bereczky Albert nem hogy épségben mentse át az egyházat a következő korszakra, hanem nyíltan kimondta, hogy a világi felsőbbség iránti kötelesség és engedelmesség „nem korlátlan és nem határtalan”…
1998-ban a magyarok „babiloni” fogságának már vége. Istenünk elhozta a szabadulást. Ma már megint egy új világból tekintünk vissza Bereczky Albert munkájára.
Korunk általános élű kritikájának bizony áldozatul látszanak esni az elmúlt rendszer sötét foltjaival együtt a tiszta értékek is. Így Bereczky Albert munkája is.
Pedig, ha elgondolkozunk azon, amit a közölt sorok röviden összefoglalnak, s ha őszinték vagyunk magunkhoz és a külvilághoz, hasonlóképpen fogunk vélekedni ezen útról, amint ő maga, Bereczky Albert is említ, mondja és hirdette: „Senki sem állítja, hogy ez az út tévedésmentes volt. Azt sem, hogy könnyű volt. De azt igen, hogy egyetlen járható út volt az egyház számára itt és most: a hitben való engedelmesség keskeny útja.”
A 2000 karácsonyán megjelent Hálaadás gyülekezeti újságból pedig Nagy Kázmér presbitertársunk visszaemlékezéséből idézünk:
Gyermekkoromból természetesen elsősorban nem a gyülekezet életéről vannak emlékeim bár azok is akadnak, hanem néhány, számomra is oly kedves emberről, akik szeretetének melegét még ma is magamon érzem. Akikről most emlékezni szeretnék, mindnyájan templomunkhoz tartoztak. Nagyapám, Bereczky Albert gyűjtögette maga mellé ezeket a drága „lelki rokonokat” még a gyülekezet építése során.
Szalai Gyula és felesége: Szali bácsi, Szali néni. Mindenki így hívta őket. Mi is. A bácsi felvidéki, igaz magyar ember és bizonyságtévő lélek volt. 6 bizony nem szégyellte megkérdezni sorbanállás (akkoriban sok ilyen volt) közben: „Mondja kedvesem, magának milyen a vallása? Aztán szokott-e templomba járni?” Ha igen, ha nem, volt mindjárt alkalom egy kis evangelizációra. Élete végéig presbitere volt egyházközségünknek. Szali néni csavaros eszű székely asszony volt. Született intelligencia, derű és nagy-nagy szeretet. Senki nem tudott úgy kelt tésztát sütni, mint Ő. Bizony sok asszonyt megbántottam később butaságomban Szalika tudományának emlegetésével... Ahogy tudom, míg a templom épületben laktak ők is és mi is, az Úr asztalára a kenyeret mindig a mi kedves Szali nénink sütötte.
Tildy Jolánka néni szellemi képességeit tekintve lángelme volt. Verseket, idegen nyelveket nem is kellett neki tanulnia, ezek egyszerűen „ráragadtak”. Mi, gyerekek, de sokszor éltünk az iskolában az ő nyelvi- és irodalmi tudományából! Mégis mindmáig legnagyobb élményem az, mikor nekünk, kisiskolás nebulóknak bibliai történeteket mesélt a vasárnapi iskolában, és a „mulasztóknak” otthon bepótolta a hiányzást. Ittuk minden szavát, olyan képszerűen beszélt. Az egészen rendkívüli egyéniségű Jolánka néni sok-sok egyéb szolgálata mellett nagyapámnak hűséges munkatársa volt.
Piroska testvér (Gombos Piroska) nekem most is úgy jelenik meg, mint egy angyal. Bocsánat a túlzó hasonlatért, de ez inkább megszemélyesítés szeretne lenni! Olyan csodálatos lénye volt, akit minden hitetlennek és hívőnek meg kellene ismernie. A hitetlennek azért, hogy lássa, miért érdemes hívő embernek lennie; aki pedig hívőnek vallja magát, azért kellene ismernie, hogy feltehesse magának a kérdést: vajon tudnék-e én is ilyen alázatos szívű, szelíd és szeretetteljes lenni? Bűnbánattal adhatunk választ…
Sok áldott emlékem közül hadd említsek meg egyet! Kb. 13-14 éves kiskamasz lehettem, és gyakran elájultam. Ez történt a Mátraházi Református Üdülőben is egy istentisztelet alatt. Mikor eszméletemet visszanyertem, Piroska testvér ágyán feküdtem, ő egyik kezével fogta a csuklómat, a másikat pedig a homlokomra tette. Az első pillanatban azt sem tudtam vajon „itt” vagyok-e még, vagy már „ott”? Mindegy – gondoltam, ha Piri néni velem van, nekem csak jó lehet.
Később már felnőtt fejjel, ha Isten országáról hallok prédikációt, mindig eszembe jutnak ezek a drága emberek: bennük biztosan itt volt velük annak a csodálatos országnak egy darabkája.
Az orgonáról, annak viszontagságairól
A hangszerek „királynőjének” is fontos szerepet szántak a Pozsonyi úti templomban. A fontosságot az is jellemzi, hogy az orgona megépítését, tervezését Gergely Ferenc főiskolai tanárra, orgonaművészre bízták. Gergely Ferenc tervei alapján 1942-ben a Rieger-utód Gondáéktól 60 000 aranypengőért megrendelték az orgonát.
A tervezet – és a remény – szerint 1944 (l) végére tettek ígéretet a szállításra.
Csak arra nem gondoltak, hogy Budapestet is eléri a háború. A templommal egybeépült épületrész lakásaiba, irodáiba, gyülekezeti termeibe, ifjúsági foglalkoztatóiba (KIE, leánykör, cserkészek) orosz katonákat szállásoltak el. Ők a drága fasípokat, állványokat, a gondosan megművelt szélládákat tüzelőnek használták fel.
A nagyobb, úgynevezett principál sípok végét levágva kályhacsőnek vitték, sőt a kisebb és drága kisebb sípokat az utcára szórták, azokat megszólaltatták, fújdogálták, s ha elromlott, tönkrement – mert nem szólt –, eldobták. Végezetül még az alagsort is megnyitották, oda bárki mehetett, s vitték az értékes részeket: a sípokat, főleg az úgynevezett nyelvsípokat, de az orosz katonákon kívül voltak még magyar „szakértők”, akik tudták, hogy mit cselekszenek, és később, a háború után bizonyára fel is használták a maguk hangszeréhez, vagy a „piacon” adták vagy cserélték el.
A legnagyobb baj az lett, hogy a lelkészek haza vagy a skót misszióba költöztek – így a templom gazda nélkül maradt, de mit is lehetett tenni azokban a zűrzavaros időkben, amikor a legfontosabb az életük megmentése volt. Utólag természetesen könnyű vádaskodni, s amit akkor jómagam az orosz síkságon tapasztaltam, amit akkor az újságok is írtak, bizony igaz volt, s az élet megőrzése, megmaradása látszott a legfontosabbnak.
Aztán később, 1948-ban, amikor újra indult az élet, a roncs orgona újra terítékre került. Gondáék rövid idő alatt egy nyolc regiszteres kis orgonát állítottak össze.
Arany Sándor abban az időben – aki az énekkarnak vezetője volt, és egyben a Zeneakadémia gazdasági igazgatója – arra kérte Kodály Zoltánt, hogy írjon a Szenczi Molnár Albert Énekkar részére egy kórusművet. Kodály Zoltán örömmel tett eleget ennek a felkérésnek, és igen hamar elkészült a mű.
Gergely Ferenc tervezése: 54 regiszteres, 3 manuálos orgona. 1948-ban Gondáék a roncs orgona maradványaiból egy nyolc regiszteres kisorgonát állítottak össze.
Közben Kodály Zoltán a 114. zsoltárt dolgozta fel: „Hogy Izráel kijött Egyiptomból”. Komoly, de nehéz mű lett belőle, melynek nehéz pedálszólama miatt még Gergely Ferencnek is küzdenie kellett. Hiszen ez a nyolc regiszteres orgona nem volt ilyesmire alkalmas. Kodály biztosan valamilyen jobb instrumentumra gondolt, és az első bemutatón személyes en is megjelent.
A Pozsonyi úti gyülekezet irattárában olvasható, hogy amikor a gyülekezet lelkipásztora püspök lett, a megszűnt helyőrségi templom (Vas utca) új orgonáját ingyen felajánlották Bereczky Albertnek, de nem fogadta el; pénze pedig az egyházközségnek nem volt.
Később Adorján József lelkészsége idején, 1970-ben újra felvetődött az orgona eredeti helyére felépítése, de amire megvalósulhatott volna, nevezett lelkészt esperesnek nevezték ki, s a Pozsonyi úti „utód” elutasította a gyár felajánlását. A gyár vezetője sajnálattal közölte a Pozsonyi úti kántorral: a lelkipásztor nem igényli az orgonát. Sajnálta a kivitelező, mert amint mondta: „Minden rendelést mellőztek volna, mert egy ilyen orgona megépítése a gyárnak is jó reklám lett volna.”
Érdekes, hogy ezután is jött több ajánlat. Albert Péter miskolci építő például 600 000 Ft-ért egy jó digitális orgonát ajánlott. Ezt is elutasították. A meglévő nyolc regiszteres orgonán többen dolgoztak a 70-es években, de állapotán nem javítottak.
Végül Kneipfel nyugdíjas orgonaépítő mester épített be öt regisztert, majd egy év múlva még néhányat. Így jelenleg a Pozsonyi úti Református Templom orgonája 19 regiszteres, a gyülekezeti éneklés vezetésére, kíséretére alkalmas, de komoly orgonajátékra nem.
A templomi orgonán kívül a gyülekezeti teremben harmónium van, mely a hétfő és szerda esti egyházi alkalmakkor és esetenként más gyülekezeti alkalmakkor a gyülekezeti éneklést vezeti. Ifjúsági órákon néha harmónium vagy gitár vezeti az éneklést, gazdagabbá és hangulatosabbá téve azt.
De mi lenne, ha belevágnánk: ÉPÜLJÖN MEG AZ ÚJ ORGONA A POZSONYI ÚTON!!!
Ennek kidolgozása, valóra váltása lehetne a gyülekezet és a presbitérium közös ügye.