Advent első vasárnapján háztartások millióit díszítik fel adventi koszorúval. A szokás Észak-Németországból indult „világhódító útjára” 1839-ben, amikor Johannes Hinrich Wichern, a hamburgi Belső Misszió alapítója, egy hátrányos szociális helyzetű gyermekeket befogadó otthon imatermében fából készített koszorút akasztott fel 23 gyertyával. 19 kicsi piros gyertya jelképezte a hétköznapokat, és 4 nagy fehér gyertya a vasárnapokat.
Wichern a következőket írta a koszorúhoz: „Az istentisztelet utáni első déli csengetésnél siessetek az adventi áhítatra. […] A koszorún azért ég az első gyertya, mert ma van advent első napja. És amikor holnap jöttök, már kettő, holnapután három, azután mindennap eggyel több gyertya fog égni. És minél több lángocska világít, úgy közeledik a Karácsony, és annál vidámabbak lesznek a kisfiúk és kislányok. Majd amikor már minden gyertya világít a koszorún, akkor érkezik meg Ő, a szent Keresztyén, a maga minden dicsőségében.”
Milyen őszinte, szívből jövő, egyszerű magyarázat!
Az információkkal elárasztott világban Isten emberré válása csak „mellesleg” kerül szóba. Jézus Krisztusnak nagyon szűk hely maradt kétezer év elteltével az emberiség életében, napjainkban az ajándékhegyek eltakarják a jászolt…
Isten Jézus Krisztusban, egyszülött fiában lépett az emberek közé, és advent napjaiban ennek a ténynek a jelentőségét kell hirdetnünk szerte a világon. A gyertyagyújtással, a gyertya fényénél, az abból áradó melegségben hagyjuk, hogy köszönet és öröm áradjon szét bennünk, és emlékezzünk Megváltónk érkezésére; általa tűnik el a sötétség életünkből.
„Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból.” (Lk 1,78)