Gyülekezeti terem, bibliák. Egy dobogó, amin a hangszerek állnak, a billentyűs gyakorolja az egyházi énekeket, az új dalokat. Megérkeznek a hívek, leülnek, tele a terem. Elkezdődik az alkalom, bizonyságtételek, énekszó, Ige, igehirdetés. A lelkésznő tömör, tartalomdús beszédet mond. Végül imaközösséggel fejeződik be az együttlét. Teljesen „szokványos” bibliakör. Valami azért mégis más: rajtam kívül minden résztvevő férfi. És mind ugyanolyan ingben ülnek a székeiken. A helyszín: Váci Fegyház.
Bármikor betekinthetünk egy gyülekezet életébe, részt vehetünk egy körmeneten, s megsaccolhatjuk, hogy egy belvárosi templom nagyjából hány hívet tudhat magáénak istentiszteletenként. De léteznek olyan közösségek, melyeknek világáról nem tudunk, nem is nagyon tudhatunk semmit, hiszen a külvilágtól hermetikusan el vannak zárva. Ezen közösségek egyikét megismerhettem.
Az ember nem tudja, hogy miként viselkedjen egy extrém szituációban. Például egy fegyházban, ahol bűnözők veszik körül. Előítéletekkel, félelemmel vagyunk tele, és elzárkózunk. Mikor jött az ötlet, hogy én ebben a közösségben szeretnék eltölteni egy kis időt, megismerni a hitéletet, rengeteg negatív és elutasító véleményt kaptam. S ez mind megerősített abban, hogy oda kell mennem, s nem hiába tettem…
Beszélgethettem Csuka Tamásné, Margit nénivel, aki a börtön lelkésze, s aki immár huszadik éve tesz hivatásának eleget szívvel, lélekkel. Megdöbbentő volt hallgatni, hiszen szavaiban a bizonytalanság egy szikrája sem mutatkozott, a hite sziklaszilárd volt. Csuka Tamásné férjével a váci gyülekezet lelkipásztorai voltak, nap mint nap elhaladtak a börtön kapuja előtt. Megfogant bennük az ötlet, jó lenne a falakon belül is hirdetni Isten igéjét. Akkoriban ez lehetetlen volt, de a rendszerváltás után megnyíltak előttük a kapuk. Hivatalosan kilenc éve létezik a börtönlelkész státusz, amit Margit néni tölt be, s megalapította gyülekezetét, amire joggal büszke.
Mondhatom, hogy joggal, hiszen a beszélgetést követően egy három órás alkalmon vehettem részt. A terem viszonylag tágas, sokan elférnek benne. Baloldalon civil ruhában ülnek. Az előzetesben lévők el vannak választva a többiektől.
A Bibliakör énekléssel kezdődött, ami jó hangulatú volt. Mindenki énekelt. A billentyűknél ülő férfi még az alkalom előtt mesélt nekem magáról egy picit. Lajos 25 év fegyházbüntetést kapott. Elmesélte, hogy torz istenképe volt, nem érdekelte a sok „fekete ruhába öltözött idős asszony”. Majd egy fogvatartott társa bizonyságot tett, egy olyan helyen, ahol szemét, piszok és büdös van. Isten még egy „ilyen” helyen is jelen volt. Itt kezdődött… Meglátta Istent, meglátta saját magát és a következő héten bent ült az istentiszteleten. „Akkor kezdtem el Bibliát olvasni, ösztönösen kerestem a hívő, vallásos emberek társaságát. Akkoriban még nem volt olyan lelki élet, mint most. Kötekedő formában álltam Istenhez. Egy éven keresztül dilemma volt, hogy meg vagyok-e térve vagy nem. Jelet kértem Istentől, s ahogy növekedett bennem a Biblia ismerete, úgy jelentette ki Isten, hogy az övé vagyok. Isten nem jelet adott, hanem jellé tett.”
Ezek a szavak indították a gyülekezetben töltött óráimat. Ami ezt követte, az döbbenetes volt.
A lelkészasszony megkezdte az alkalmat (farmernadrágot és farmer mellényt viselt). Bizonyságtételek következtek. Hogy nekem volt-e köszönhető, hogy olyan sokan álltak ki egymás után vagy mindig így van ez, nem tudom, de Istent ott volt, ezt laikus is érezhette.
Egymást váltották a bizonyságtevők. Egy férfi saját feljegyzett gondolatait olvasta fel. Egy másik Isten szolgáinak üldözéséről beszélt. Csodálatos volt. Külön-külön mindenki köszöntött engem, s megköszönték, hogy eljöttem hozzájuk. Érdeklődtek, hogy a kinti világban mit tudnak arról a hitéletről, ami a börtön falain belül zajlik.
Az alkalom végén imaközösségre került sor. Egymás után hangzottak el a fohászok. Ki a közösségért, ki beteg testvéréért, családért imádkozott. 13-ig számoltam a megszólalókat.
A bent levők részéről már az a puszta tény, hogy alkalmanként Bibliát ragadva mennek végig a folyosón is hatalmas bizonyságtétel. Míg a mi világunkban bármikor vállalhatom a hitemet, addig bent bántják, olykor leköpik, megütik azokat, akik nyíltan Isten mellett voksolnak. Sokkal nehezebb hát nekik ebben a környezetben az Úr elé menni, de megteszik. Vállalnak minden vele járó kellemetlenséget. Ehhez önmagában hatalmas hitre van szükség. Ilyen megpróbáltatáson, megaláztatáson a falakon kívül nem megy át az ember.
Ahol ők vannak, az a tékozló fiú moslékos vályúja. Innen ha valaki feláll, azt hívjuk megtérésnek – meséli Margit néni –, látom az eredményt és ez nem az én munkám, hanem az Ő lelkéé.
Csuka Tamásné napi 8-10 órát tölt bent a börtönben. Továbbá foglalkozik azokkal is, akik már kint vannak, szoktak „régi csibészek” találkozót szervezni, s közülük sok már családos, dolgozó, gyülekezetbe járó, akár egyetemista, ami egyfajta visszaigazolás Istentől.
A börtönökben a visszaesők száma 60-70%, míg a bibliakörösöknél ez 25-30%.
Érdekes élmény volt, megrendítő, kellemes, szomorú, vidám. S fülembe cseng Margit néni utolsó mondata: „Akit a Fiú megszabadított, az valósággal szabad.”
(kép: bortonkorus.jpg; aláírás: A Váci Fegyház börtönkórusának szolgálata a Csillagpont találkozón)
(tördelési kérés: első bekezdés kiemelve vagy szóközzel elválasztva a többitől)