2012 húsvét

Részletek

Írta: Lakasz Andrea

Az örök életre vágyakozik az emberiség évezredek óta. Az egyes korokban a tudósok a tudomány aktuális állása szerint meg is tettek mindent annak érdekében, hogy a tehetősek részére csodaszereket ajánljanak az élet meghosszabbítására. (Hiába.) Eleddig nem volt olyan időszak, amelyben annyi ajánlatot, „tuti” tippet zúdítottak volna az emberekre, mint napjainkban. Akár a kozmetikai (szépség) ipart, akár a táplálkozás tudományt tekintjük – a teljesség igénye nélkül említve – megfigyelhetjük, mi mindent adnak el arra való hivatkozással, hogy a termékek használata, illetve fogyasztása az egészségünket, és ennek révén a teljesebb életet, az életminőség javulását szolgálja. Az egészséges életvitelre történő ösztönzés égisze alatt azonban töméntelen mennyiségű haszontalanságot is megvetetnek velünk, amelyek közül sok gyakran többet árt, mint használ, és egy jottányival sem járul hozzá közérzetünk javításához, vagy életünk meghosszabbításához.
Ami elmarad, amiről szinte egyáltalán nem esik szó a fogyasztói társadalom rohanásában, az a fizikai léten, a testi „dimenzión” történő felülemelkedés. Annak tudomásul vétele, hogy az örök életet Jézus Krisztus kereszthalált követő feltámadása hozta el minden földi halandó számára. Isten bárányának ártatlansága és tisztasága az, amelynek befogadásával és vallásával elnyerhetjük a kegyelmet, az Úr örökkévalóságát.
Földi utunk végén a halál vár mindannyiunkra, amelynek bekövetkeztét nem tudjuk megakadályozni annak ellenére, hogy világunkban megannyi lehetőségünk adódik az egészségesebb és teljesebb élet folytatására. Az addig vezető úton szükséges eldönteni, akarjuk-e, vállaljuk-e az örökkévalóságot, azaz befogadjuk-e a bűneinkért ártatlanul meghalt, majd feltámadt Megváltót életünkbe. Jézus Krisztus feltámadása ad egyedüli reményt és bizonyosságot – a halál feletti győzelemre.
„Amikor pedig (…) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött!” (1 Kor 15,54)

Részletek

Írta: Deli Árpád

Ártatlan vádlott imája

Hallgass meg, Uram! vizsgáld meg ügyem!
Ítéld meg igaz számnak szavait!
tégy törvényt rám Te, igaz Bírám,
ki előtt nincs titka szivemnek!

Álom hullt rám szent kamrádban:
megvizsgáltál, megpróbáltál –
s ime tiszta vagyok, nemes érc a szivem,
nem szennyezi semmi hamisság.

Hazugul, gonoszul sose szól ez a nyelv:
nem az emberi csak, mire néz a szavam –
a Te szód figyelem, nyomodat követem
(álút nem is út a szememben!).

Szólítlak, Uram – s Te felém fordulsz,
csodatévő karod óv a veszélyben.
Végy szárnyad alá! védj, mint a szemed
fényét, gonoszok dühe ellen!

Belehájasodott szívük a bűnbe;
fönnhéjázván vesztem lesi mind,
loppal kiszemelt zsákmánya után
lapuló vérszomjas oroszlán.

Kelj harcra, Uram! vond ki a kardod,
szállj szembe a bősz fenevaddal! apaszd
el a gonosz erejét! szabadíts meg, Uram,
a világba tapadt botoroktól!

Élvezzék csak ki fenékig e föld
minden gyönyörét! Töltsd tele hasukat!
s dús kincseiket (tobzódva tovább)
fiak és unokák örököljék! –

Rám virradjon boldog ragyogás,
átjárva egész szivem égi öröm,
hű néped közt, szent színed előtt,
ahogy ébred benned a lelkem!

Részletek

Írta: KBA

„Elvégeztetett!...
Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.
Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön... Aztán csendes lett minden.” (Ady Endre)
Mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznünk a halállal és az ettől való félelmünkkel. Nehéz elfogadni, ha egy szerettünk elmegy közülünk. Először tagadunk: velünk ez nem történhet meg, meggyógyul és minden a régi kerékvágásban megy majd tovább. Aztán összeroppanunk és kérdéseket teszünk fel: miért velünk történik mindez, miért most. Esetleg elkezdünk Istennel egyezkedni: Uram, add, hogy ezt és ezt még megélhesse, hogy még velünk lehessen eddig és eddig. A végén pedig elfogadjuk, hogy drága szerettünk visszaadja lelkét a Teremtőnek. Ekkor melléülünk, megfogjuk a kezét, és minden pillanatot kihasználva elbúcsúzunk tőle.
Nehéz a veszteséget feldolgozni ma is, nehéz lehetett a tanítványoknak is ott a keresztfa alatt. Mégis a nagypénteki kereszten maga Jézus mutatja az utat, a reménységet. Segít, hogy szembeforduljunk félelmeinkkel, bánatunkkal és ne görgessük magunk előtt, hanem legyőzzük őket. Isten Fia is átélte a szenvedést, Ő is félt, verejtékezett attól, ami Rá várt. Mégis szembenézett vele, legyőzte, hogy nekünk könnyebb legyen. Mert tudta, hogy az embernek ez már sok lenne.
Elvégeztetett, azaz elrendeztetett. Vissza tudunk-e nézni úgy szerettünk elmenetelére, hogy meglátjuk benne Isten vezető kezét? Hogyan lehet, hogy Isten elég erőt adott az ápoláshoz, a nehéz helyzet elviseléséhez? Nem szenvedett sokat szerettünk, el tudta rendezni az ügyeit, mindannyian el tudtunk búcsúzni tőle, szerető és gondoskodó család vette körül az utolsó perceiben is. Észrevesszük ezeket is a nagy fájdalom közepette? Ilyenkor válik oly igazzá, hogy „Istent nem valami hegycsúcson, gyönyörű naplementében lehet látni, hanem nagy mélységekben, birkózások közepett.” (Gyökössy Endre).
„Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jő!!...
Feltámadunk!!!” (Ady Endre)
Csodálatos dolog megtapasztalni mindennapjainkban, hogy a nagypénteki gyász után jön a húsvét feltámadása, az új élet születése. Pár héttel azután, hogy elvesztettünk valakit, új családtag érkezett közénk. Nem lehet szavakkal leírni azt a csodát, amelyet egy kis élet megszületése jelent. Nincs annál szebb érzés, amikor meghalljuk gyermekünk vékony kis hangját felsírni, amikor először magunkhoz öleljük. Akkor az ember mindent elfelejt és átadja magát a csodának, a határtalan örömnek. Igen, nagypéntek gyásza után a húsvéti élet diadala jön.
Vajon tudunk-e így örülni az életnek, az újnak, a feltámadásnak, a húsvétnak? Hiszen Jézus legyőzte a halált, diadalt aratott. Vegyük észre az apró csodákat egy új élet születésében, egy mosolyban, egy ölelésben, egy jó szóban, a tavaszi kikeletben, a gyógyulásban. Nem utolsó sorban pedig hitünkben. Mert az maga a felette nagy titok, hogy hitünk és a Szentlélek segítségével mi mindenre vagyunk képesek. Hogy honnan tudunk felállni, megújulni, újat kezdeni, újjászületni. Igen, borzasztó nehéz a halállal való szembenézés, a veszteség feldolgozása, és mindig lesznek elviselhetetlenül nehéz pillanatai az életünknek. De ekkor is próbáljunk feltekinteni a keresztre, és meglátni, megérezni az üzenetet: harmadnap feltámadott. Kívánom húsvét szent ünnepén, hogy mindannyian éljük át az élet diadalát, a feltámadás és az újjászületés örömét!
„A hit ad célt az embernek, cél nélkül nincs élet, csak tengődés és vegetáció.
Nem hat már az emberre semmi, csak a halál példája. Mert a haláltól mindig rettegett és mindig rettegni fog az ember.
Fél a haláltól. Ez is öntudatlan nála. Mert ha ereje volna a halállal leszámolni, hinne a feltámadásban is!...
Feltámadás... Ma a feltámadást ünnepeljük.
A hit ünnepe lenne a mai nap!...
...És én hiszek. Az én szívem átfogja a nagy ünnep varázsa, s megtelik hittel, reménnyel, büszkeséggel.
A megváltás pedig feltámadást jelent!...” (Ady Endre)

Részletek

Írta: Kövespataki László

Tudomány és hit kapcsolata J. C. Lennox könyve alapján

1Móz 1,1

Az előző számban már említettem, hogy a materialista álláspontból indul ki, hogy az anyag (matéria) öröktől fogva létezik. Az ilyen tudomány – írja Lennox – „hasonlít a hithez annyiban, hogy hitvallásszerű előfelvetésen nyugszik.” Ez az „előfelvetés” azonban igencsak megingott, hogy ne mondjam összeomlott korunkban. A tudomány ma már eljutott odáig, hogy a hatalmas univerzumnak, amelyben élünk, megállapíthatóan volt egy kezdete, egy bizonyos ún. ősrobbanás. Az általunk ismert világegyetem e szerint egy elképzelhetetlen sűrűségű anyagmag szétrobbanásából és azt követő, s azóta is tartó szétszóródásból származik s egyesek szerint már 20 milliárd év óta, mások szerint 13 milliárd év óta egyre tágul.

Tehát ma már ott tartunk, hogy e tudomány bebizonyítja a Biblia állítását, hogy volt „kezdet”! Így ír erről szerzőnk: a sors iróniája, hogy a XVI. században sokan azért ellenezték a tudomány haladását, mert az fenyegetni látszott az Istenben való hitet, míg a XX. században már azért ellenezték a tudományos gondolatokat, mert azzal fenyegették, hogy növelik az Istenben való hit plauzibilitását (elfogadhatóságát). A korábbi századokban ui. azt bizonygatták az ateisták, hogy az istenhivők a meg nem magyarázható dolgok megmagyarázására „találták ki” Istent, vagy éppen isteneket. Pedig ez akkor sem volt igaz lényegében – legfeljebb a pogány politeizmusra lehet érvényes. A Biblia tanítása már Mózestől kezdve az, hogy a természet, és annak minden jelensége Isten teremtése, Isten nem a természetben van jelen, hanem annak fölötte áll! Amikor az ember megismerkedik az anyagi világ törvényszerűségeivel, akkor azt ismeri meg, amit a Teremtő neki adott, vagy helyesebben rábízott.

Miután Lennox kimerítően foglalkozott az univerzum létrejöttének ateista és teista (= istenhívő) értelmezésével, rátér az élet, illetve a különböző élőlények létrejöttének kérdésére.

Ez az a terület, amelyet a darwinizmus urai kisajátítanak, s az istentelenség alátámasztására felhasználnak. Lennox először rávilágít, hogy Darwinnál az evolúció csak az élőlények kiválasztódással és mutációval való fejlődését jelentette, az élettelen anyag élőlénnyé válásáról nála még nem is volt szó. Az evolúció mai – az ateizmus iránt elkötelezett – hirdetői azonban ez utóbbit is vitathatatlan ténynek tartják, annak ellenére, hogy ezt semmivel sem tudják bizonyítani. A valóság az, hogy az élővilágon belül kisebb változásokra (mikroevolúció) viszont sosem alapvető változásokra. „A nyulak más, egy kicsit eltérő nyulaktól származnak, de nem az őslevestől, vagy burgonyától”- idéz egy biológust. Ha ugyanis alapvető változások mentek volna végbe természetes kiválasztódással az élőlények világában, akkor átmeneti lények nyomaira kellett volna bukkanni a sok millió éves földrétegeket kutató paleontológusoknak. A fosszilis leletek híján azonban csak azt tudják megállapítani, hogy a következő rétegben megjelenik a „fejlettebb élőlény”…

Lennox rámutat: az ateista-materialista – az ő megfogalmazásában „naturalista” filozófiának szüksége van arra, „hogy az élet keletkezésére és létezésére valamilyen evolucionista magyarázat legyen, függetlenül minden bizonyítéktól, amely esetleg alátámasztaná.” Ui. ha anyagon, energián, és fizikai erőn kívül semmi sem létezik, akkor csak egy lehetőség van – az anyag, energia a természet erőivel együtt létrehozta az életet, vagyis az evolúciót.” Számunkra tehát „filozófiai szükségszerűség” az evolúció. Amihez foggal-körömmel ragaszkodnak… Mi keresztények pedig ezek után elcsodálkozunk, hogy a tudományos életben egyfolytában az ő szavukat hallani!

(folytatása következik)