2012 húsvét

Részletek

Írta: Mátyás Imre

Beszélgetés Prohászka Zoltán presbiterrel

Családnevetekben is látszódik, hogy cseh származásúak vagytok. Maradt meg más is ebből a hagyományból?

A név apai ágról jön, édesapám Prohászka Ottokár 1929-ben született, amikor a híres püspök élt. Szegény család ötödik gyermeke volt, és a plébános tanácsolta, hogy nevezzék Ottokárnak, mert a levente-egyletbe akkor biztosan könnyebben felvételt nyer. Volt is levente. Katolikus családban született, de később a név a történelmi közeg megváltozása miatt kellemetlenné vált, így élete végéig az Ottó nevet használta. Anyu neve is ugye Prohászka Ottokárné, ezért – a rendszerváltás óta – ahány idősebb katolikus hölggyel találkozik, akár könyvtárban, akár operában, ha megtudják a nevét, mindig könnyekig hatódnak meg. A család apai ágának eredete tehát valóban Boemia, ami Morvaország része, németül Böhmen. Nagyapa még ott született, cseh szülőktől, ő is beszélt csehül, fotósinasnak tanult. Az első világháború előtt Párizsba ment fotósnak tanulni, erről van is egy cseh nyelvű igazolványunk. Utána bekerült a K und K hadseregébe, Magyarországon szerelt le a háború végén. Itt elvette nagyanyánkat, aki Csondrád megyei származású. Budapesten telepedtek le, a második világháborúban kibombázták őket, szükséglakásban éltek. Nagyon korán halt meg a nagymama, nem sokkal később a nagyapa. Édesapám is sajnos korán halt meg, tehát az apai ágon kevés élő hagyományunk maradt. Annál gazdagabb az anyai ág: ők a Csallóközből két helyről jöttek, az egyik Komárom, a Komjáthyak, az anyai nagymamám pedig Somorjáról, Pozsony mellől származik.

Akkor ennek is köszönhető a Felvidékhez való kötődés?

Persze, sokszor jártunk arra, gyermekkoromat ott töltöttem, Csallóközben, a Duna szigetein. Másod unokatestvérek, harmad unokatestvérek vannak ott, most már az új generáció, a mi gyerekeink szintjén is rokonok. Ha a családi kötődést nézzük, akkor ez az erős kapocs, a csallóközi, hiszen a család nagyobbik fele ott van ma is. Az én nagyapám, Komjáthy István, tudatosan választotta a lakosságcserét, és hogy Magyarországra jön, hiszen bölcsészdiplomás magyartanár volt, és gondolta, hogy Szlovákiában nem sokat tudna ezzel kezdeni. Bár sejtette, hogy itt is kevés lehetősége lesz, de az mégiscsak magyarul. Nagyanyámmal Pozsonyban végeztek az egyetemen, nagymama ének-zene tanárként, ő gimnáziumi magyar tanárként. Ahogy összeházasodtak, első frissdiplomás évüket 1941-ben, a visszacsatolás után Besztercén, Erdélyben kezdték meg, ahol akkoriban szívesen várták, fogadták az anyaországi tanárokat, a minisztériumban erre program is volt. Az orosz front elől jöttek haza, visszatértek Somorjára, ott érte őket a háború vége. 1946-ban, lakosságcserével kerültek Debrecenbe.

Dokumentumaitok vannak, hogy ennyire tudsz mindent róluk?

Igen, megvannak a papírok .Többször lerajzoltam már a családfát, ez engem mindig érdekelt. 1946-tól ’51-ig nagyapa gimnáziumi tanár volt Debrecenben, ami egy hallatlanul inspiratív, termékeny időszaka volt. Akkoriban Karácsony Sándor református pedagógus a Kossuth Lajos tudományegyetem pedagógia tanszékének vezetője volt, körülötte egy szellemi műhelymunka alakult ki. Műveiben a református iskolákban való tanítással foglalkozik. Ma is van Karácsony Sándor-kör, előadássorozatokat tartanak, édesanyám szokott is járni. Akkor, ott Debrecenben, a Karácsony Sándor körüli tanárok, művészek újságot is alapítottak, megalapították a román-magyar baráti társaságot, ennek irodalmi működését nagyapa szervezte. Román népballadákat fordítottak magyarra, illetve magyar népköltészetet románra – ebből kétnyelvű kötetek meg is vannak még.
Ahogy nagyi elmesélte, irodalmi délutánokat tartottak gimnazistákkal és egyetemistákkal, egy élő együttbeszélgetés, gondolkodás alakult ki, 1946-tól a bizakodás, később a kiábrándulás légkörében. Karácsony Sándort elmozdították a tanszékről, és a nagyapa is ellehetetlenült, nem tudott tanítani tovább. Ekkor jöttek fel Pestre, az akkori Ifjúsági Könyvkiadónak lett irodalmi szerkesztője, és később egyik vezetője is. Eközben írta meg a Mondák könyvét, melynek fő anyaggyűjtését a harmincas-negyvenes években csinálta, a Csallóközben. A munkamódszere az volt, hogy fogott néhány gyereket, és azt kérte, írják le a meséket, amiket otthon a nagyszülék mesélnek nekik. Attila hunjaitól kezdve bizánci és magyar forrásokból és sok saját, tudatos gyűjtésből jött össze a kötet. Ezt először ötvenháromban adta a ki az Ifjúsági Könyvkiadó, azóta pedig a Móra, és megélt tizenegynéhány kiadást. Tiszta néphagyomány, tiszta mondavilág, teljesen hiteles népi motívumkinccsel, ami Lükő Gábor néprajztudós gyűjtését dicséri. Lükő Gábor a hun eredetet feldolgozó népművészeti motívumok gyűjtésében legalább akkora alak volt, mint nagyapa a mondott-írott anyagok feldolgozásában, vagy Kodály a zenei anyag összegyűjtésében. Lükő Gábor, Koczogh Ákos, Mata János és Karácsony Sándor voltak azok négyen, akik a népművészetet, az irodalmat a pedagógiát ötvözték Debrecenben, ebből született meg a Mondák könyve. A probléma az volt, hogy nagyapa ’56-ban nem maradt csendben, hanem megjelentette az „Én újságom” című művet, nevezhetjük szamizdatnak is. Ebben akkori rendszerellenes dolgok voltak, emiatt utána többet nem lehetett igazgató, egy ideig taníthatott, majd szinte száműzték. 1962-ben pedagógus napon, egy újabb méltánytalanság hírére kapott egy agyérgörcsöt, amiből többé nem épült fel. Negyvenhat éves volt. Nagyon sok műve kéziratban maradt. Azt sajnálom a legjobban, hogy őt nem ismerhettem, nem beszélhettem vele. Ha akkor az ölébe vesz, és elmesél egy pár történetet, akkor lehet hogy ma nem orvos lennék. Végülis az írás érdekel, tudományos írással foglalkozom. Ez is egyfajta önkifejezés.

Hogyan jöttetek a Pozsonyi útra?

Amikor ’51-ben Debrecenből el kellett jönniük, akkor a Váci út - Csanády utca sarkán lévő volt Kreuer-házban kaptak lakást. Kézenfekvő volt, hogy a legközelebbi református templomba, a Pozsonyi útra járjanak. Azóta jár a család ide. Anyuék is, mi is amióta megszülettünk, ide jártunk. Itt konfirmáltam, nagytiszteletű urat segédlelkész kora óta ismerem: ő tartotta az ifióránkat. Utána következett a Huszti-időszak. Aztán innen mentem a kántorképzőre. Még amikor Budára költöztünk, akkor is idejöttünk templomba.

Idestova két ciklus óta vagy presbiter. Mi az, amit a legfontosabbnak tartasz a presbitériumban?

Igen, egy pótpresbiteri ciklus után ez a második teljes presbiteri időszakom. Emellett még fiatalnak érzem magam a presbitériumon belül, ezért ismerkedem a légkörrel és elfogadom a döntéseket. Úgy érzem a presbitériumnak legtöbbször a támogatás a feladata. A stílust, az irányt a lelkész adja, a fontos döntések pedig a gyülekezet gondnokai, néhány vezetője között dőlnek el. Szerencsére a Pozsonyi úton nagy az egyetértés, és úgy érzem, nincsenek klikkesedések.

Hogyan lettél orvos? Volt a családban ennek előzménye?

Nem, érdekes módon ennek pont nem volt. Ahogyan emlékszem, még általános iskolában egyszer kezünkbe adtak valami munkalapot, és a”Mi akarsz lenni?” kérdésre én azonnal azt írtam, hogy „orvos”. Annyira természetesen jött mindez, hogy – bár gimnázium első két osztályában rossz tanuló voltam – a felvételiig összekaptam magam, a fizikát meg bemagoltam, mert kellett az orvosihoz.

És miért éppen a haematológia, illetve az immunológia?

Már az egyetemi idő alatt elkezdtem kutatással foglalkozni, majd a Karolina útra kerültem az akkori Haematológiai Intézetbe. Akkor még egyben volt a vérellátóval, amit aztán sajnos a kilencvenes években szétszerveztek. Mentorom, aki végigkísérte ezt az időszakot, akkor magával vitt a SOTE-re, és itt ragadtam.
Időközben sokat dolgoztam betegosztályon is. Ugyanazon a helyen dolgozom kezdettől fogva, váltogatva kutatólaborban, betegosztályon, majd megint laborban. Nagyon szerettem a betegellátást, de annyira kiszámíthatatlanok a körülmények! Nem tudod megtervezni, nincs munkatársad, akire nyugodtan rábízhatod a dolgokat. Nem tudtam közben a kutatással foglalkozni. Ha valami történt, a te felelősséged volt, azt csinálni kellett. Ugyanakkor ha kilépsz a betegellátásból, oda tizenöten szívesen mennek a helyedre, ha viszont kilépek a kutatólaborból, oda senki nem jön a helyemre, akkor megállnak a kutatások. Ezért inkább visszamentem a laborba, és egyáltalán nem bántam meg, mert az a klinikai gyakorlat hallatlanul jó: mindenkit ismerek, mindenki ismer engem. A másik pedig, hogy a gyakorlati betegellátásban szerzett tapasztalat az hatalmas kincs, hogy jól tudjad, mire van szüksége egy klinikusnak, vagy mit ért meg abból amit mondasz.

Mire használják azt, amit csináltok?

Egyszerűen: a betegek hatékony kezelésére. A betegnek csak tünetei vannak, de attól még a pontos kórok nem ismert. Ha a betegség mögötti ok bonyolult vagy csak ritkán találkozik vele a gyakorló orvos, akkor az ismeretlenül hat, segíteni kell az eligazodást. Sőt, a laborosnak kell megkérdezni, hogy az adott betegnek még milyen tünetei, eltérései vannak, és közösen kell megállapítani a klinikussal a diagnózist és eltervezni a várhatóan leghatékonyabb kezelést.. Ebben az a szép, hogy minden beteg más, és emiatt ez a munka olyan, mint egy nyomozás. Mi egy ilyen speciális, csupán néhány betegség hátterében álló rendszerrel foglalkozunk, és ennek a részterületnek vagyunk a specialistái Magyarországon.

Gondolom, hogy ti több kórházból is kaptok adatokat?

Igen, egész Magyarországról. Sőt, most már kapunk külföldről is, amire büszkék is lehetünk, mert nálunk fejlettebb országból is jönnek kérések, mint például Ausztria. Ennek azért örülök, mert ez a tudatos építkezésünk eredménye. Eljárunk konferenciákra, elmondjuk, hogy kik vagyunk. És bizony olyan eljárásokkal dolgozunk, amit Európában is csak kevés helyen tudnak.

A másik hivatásod az apaság egy ideje…

No igen, kétféle dolog van az életemben: a munka, meg a család, más már nem fér bele. Szokták mondani, hogy a nagycsalád az nem a probléma, hanem a megoldás. Nos, ha a nemzetgazdasági célokat nézzük, akkor ez tényleg így van, de azért sok problémával és energiával jár. Különösen a második és harmadik gyermek vállalása között volt nagy különbség, a három, amikor nagycsaláddá válsz, az óhatatlanul megosztja a szülőket. Ez egy családszerkezeti váltás, amikor már másképp kezdesz gondolkodni. Ráadásul a gyerekek egymással – bármilyen felállásban – szövetséget kötnek, ha valamit el akarnak érni, és így már a szülőket is „überelik”.

S ha maradna időd, mire fordítanád?

Minden kóruspróbán ott lennék..! A zenének sokat köszönhetek egyébként, anyai nagymamám zongoratanár volt. Az ő inspirálására kezdtem el zongorázni tanulni, ami nyomán kántorképzőre jártam, annak folyománya volt a Goudimel zsoltárkórus a Szabadság téren, és ’88-ban abból alakult ki a Soli Deo Gloria kamarakórus. Mi ebben a kórusban énekeltünk együtt feleségemmel, Ildivel. Úgyhogy őt is az egyházzenének köszönhetem. Előadhattuk Händel: Messiás oratóriumát először magyarul a Kálvin téren, vagy a Mendelssohn: Illés oratóriumot. Utána már sajnos a gyerekek miatta nem tudtunk tovább járni, ez valamennyire ma is a problémám. Nem tudok minden próbán ott lenni.

Húsvétot hogyan szoktátok ünnepelni?

A húsvét nálunk érdekesen alakult, mert apu katolikus volt, így gyerekkori élményeimből leginkább a húsvéti körmenet maradt meg. Oda mindig elmentünk, a Duna-parti szerb templomhoz, és bátyámmal gyerekkorunkban az ottani római romokon szaladgáltunk. Ez szombaton volt mindig, és mi valamiért így szombat délután tartottuk a sonkauzsonnát, ami abszolút eltér a református gyakorlattól. Ez jelenleg is így maradt a családban. Egyébként nem kerítünk nagy feneket az ünnepnek, például locsolkodás sose volt a családban, vagy nagy eszem-iszom, inkább a templomba menés a jellemző. A család persze ilyenkor összejön – úgy mondjuk bátyámmal, „ortodox rend szerint”. Ez évtizedek óta változatlan.

Köszönöm a beszélgetést!

Részletek

Írta: Vajda Eszter

Feltámadás ünnepéhez közeledvén nyitva álltak templomunk kapui a gyermekek számára is. Március 31-én, szombaton idén is megszervezték számunkra a kézműves húsvéti készülődést. Amikor nagyjából mindenki megérkezett, egy virágvasárnapi énekkel kezdtük az együttlétet, majd folytattuk az éneklést még sok szép húsvéti dicsérettel. Megnéztünk egy rövid filmrészletet Jézus Jeruzsálembe való bevonulásától, egészen a feltámadásáig. Ezután átrendeztük a termet: öt asztalnál lehetett különböző kézműves technikákkal ajándékokat készíteni. Az elsőnél báránykészítés folyt gyapjúból-kartonból, a másodiknál kosárka és kakasbáb készítés, a harmadiknál kereszt- és koszorúhajtogatás, a negyediknél tojást díszíthettünk apró textildarabkákkal, és az ötödik asztalnál készültek az íróka-méhviasz technikával festett tojások, amelyek már csak a locsolókra várnak. A délután minden programja nagyon izgalmas volt, nagyon nagy örömöt szerzett kisebbeknek és nagyoknak egyaránt. Ahogy elnéztem, a felnőttek is jól szórakoztak, ők is serényen alkottak, vagy gyermekeiknek (unokáiknak) segítettek. Minden jónak egyszer vége szakad, úgy ahogyan ennek a foglalkozásnak is, de vigaszként finomabbnál finomabb sütik, pogácsák kerültek az asztalra „kicsik és nagyok örömére”. És mivel igen sokan voltunk, résen kellett lennünk, hogy elegendő pogihoz juthassunk.

Vajda Eszter, 8. osztályos tanuló

Részletek

Írta: Lakasz Andrea

Kedves Gyerekek!

A mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadása két évezreddel korábban megváltoztatta a világot. Ártatlanul halt meg, magára vállalva minden földi halandó bűnét, majd a halál felett győzedelmeskedve támadt fel.

Habár a Húsvét legelterjedtebb szimbóluma a tojás és a nyuszi, mi, keresztyének tudjuk, a bárány a Jézus Krisztus általi életet, az ártatlanságot és a tisztaságot jelképezi.

Részletek

Írta: Magyar Református Szeretetszolgálat

A Magyarországi Református Egyház (MRE) és a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány (MRSZ) 2011. december 6-án elindította a Mentőöv programot. A program célja, hogy egy albérlet-támogatási rendszer beindításával átmeneti segítséget nyújtson a hitelük törlesztésére képtelenné vált, kilakoltatott családokon. A támogatottak a lakhatás megoldása mellett kiegészítő szolgáltatásként szociális munkások bevonásával mentálhigiénés és életvezetési segítséghez is juthatnak.
A Mentőöv program olyan családokon kíván és tud segíteni, akikben megvan az akarat és az erő ahhoz, hogy megküzdjenek a kiköltöztetés által rájuk nehezedő kihívással. A családok a támogatási kérelmük benyújtása után egy átvizsgálási folyamaton esnek át, melyben az alapítvány megvizsgálja, hogy a család a hitel felvételének időpontjában megalapozott, felelős döntést hozott-e, illetve, hogy a fizetésképtelenség valóban gazdasági- vagy élethelyzet-változás eredményeként lépett-e fel, továbbá, hogy a család megtett-e minden lépést annak érdekében, hogy a hitelezővel rendezze a kialakult helyzetet? Amennyiben a család megfelel a kritériumoknak, az MRSZ megnyitja számukra a lehetőséget, hogy belépjenek a programba.
A Magyarországi Református Egyház és a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány közös felhívásban fordul minden társadalmi szereplőhöz a Mentőöv program támogatása érdekében. Adjunk mentőövet a kiköltöztetett családoknak! A szolidaritásnak két eszköze is lehetséges: az ingatlanbérlést lehetővé tevő pénzbeli támogatás mellett szívesen fogadjuk azok jelentkezését, akik inaktív ingatlanjaikat méltányos feltételek mellett a program rendelkezésére bocsátanák.
Támogatási lehetőségek: megélhetési támogatás, rezsi hozzájárulás, lakhatási támogatás.További információ: http://jobbadni.hu