Élet és halál

„Elvégeztetett!...
Meggörnyedt vállal nem cipelte sokáig a keresztet. A Golgota sem hallotta sóhajtásait sokáig. Elvégeztetett, meghalt.
Egy percre mintha elsötétült volna a világ, mintha megreszketett volna a mindenség, mintha az Élet önlángját akarta volna kioltani a földön... Aztán csendes lett minden.” (Ady Endre)
Mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznünk a halállal és az ettől való félelmünkkel. Nehéz elfogadni, ha egy szerettünk elmegy közülünk. Először tagadunk: velünk ez nem történhet meg, meggyógyul és minden a régi kerékvágásban megy majd tovább. Aztán összeroppanunk és kérdéseket teszünk fel: miért velünk történik mindez, miért most. Esetleg elkezdünk Istennel egyezkedni: Uram, add, hogy ezt és ezt még megélhesse, hogy még velünk lehessen eddig és eddig. A végén pedig elfogadjuk, hogy drága szerettünk visszaadja lelkét a Teremtőnek. Ekkor melléülünk, megfogjuk a kezét, és minden pillanatot kihasználva elbúcsúzunk tőle.
Nehéz a veszteséget feldolgozni ma is, nehéz lehetett a tanítványoknak is ott a keresztfa alatt. Mégis a nagypénteki kereszten maga Jézus mutatja az utat, a reménységet. Segít, hogy szembeforduljunk félelmeinkkel, bánatunkkal és ne görgessük magunk előtt, hanem legyőzzük őket. Isten Fia is átélte a szenvedést, Ő is félt, verejtékezett attól, ami Rá várt. Mégis szembenézett vele, legyőzte, hogy nekünk könnyebb legyen. Mert tudta, hogy az embernek ez már sok lenne.
Elvégeztetett, azaz elrendeztetett. Vissza tudunk-e nézni úgy szerettünk elmenetelére, hogy meglátjuk benne Isten vezető kezét? Hogyan lehet, hogy Isten elég erőt adott az ápoláshoz, a nehéz helyzet elviseléséhez? Nem szenvedett sokat szerettünk, el tudta rendezni az ügyeit, mindannyian el tudtunk búcsúzni tőle, szerető és gondoskodó család vette körül az utolsó perceiben is. Észrevesszük ezeket is a nagy fájdalom közepette? Ilyenkor válik oly igazzá, hogy „Istent nem valami hegycsúcson, gyönyörű naplementében lehet látni, hanem nagy mélységekben, birkózások közepett.” (Gyökössy Endre).
„Bízzunk a keresztben, bízzunk a szenvedésben. Az Élet és Halál harca nincs még eldöntve, s a nagypéntek után húsvét jő!!...
Feltámadunk!!!” (Ady Endre)
Csodálatos dolog megtapasztalni mindennapjainkban, hogy a nagypénteki gyász után jön a húsvét feltámadása, az új élet születése. Pár héttel azután, hogy elvesztettünk valakit, új családtag érkezett közénk. Nem lehet szavakkal leírni azt a csodát, amelyet egy kis élet megszületése jelent. Nincs annál szebb érzés, amikor meghalljuk gyermekünk vékony kis hangját felsírni, amikor először magunkhoz öleljük. Akkor az ember mindent elfelejt és átadja magát a csodának, a határtalan örömnek. Igen, nagypéntek gyásza után a húsvéti élet diadala jön.
Vajon tudunk-e így örülni az életnek, az újnak, a feltámadásnak, a húsvétnak? Hiszen Jézus legyőzte a halált, diadalt aratott. Vegyük észre az apró csodákat egy új élet születésében, egy mosolyban, egy ölelésben, egy jó szóban, a tavaszi kikeletben, a gyógyulásban. Nem utolsó sorban pedig hitünkben. Mert az maga a felette nagy titok, hogy hitünk és a Szentlélek segítségével mi mindenre vagyunk képesek. Hogy honnan tudunk felállni, megújulni, újat kezdeni, újjászületni. Igen, borzasztó nehéz a halállal való szembenézés, a veszteség feldolgozása, és mindig lesznek elviselhetetlenül nehéz pillanatai az életünknek. De ekkor is próbáljunk feltekinteni a keresztre, és meglátni, megérezni az üzenetet: harmadnap feltámadott. Kívánom húsvét szent ünnepén, hogy mindannyian éljük át az élet diadalát, a feltámadás és az újjászületés örömét!
„A hit ad célt az embernek, cél nélkül nincs élet, csak tengődés és vegetáció.
Nem hat már az emberre semmi, csak a halál példája. Mert a haláltól mindig rettegett és mindig rettegni fog az ember.
Fél a haláltól. Ez is öntudatlan nála. Mert ha ereje volna a halállal leszámolni, hinne a feltámadásban is!...
Feltámadás... Ma a feltámadást ünnepeljük.
A hit ünnepe lenne a mai nap!...
...És én hiszek. Az én szívem átfogja a nagy ünnep varázsa, s megtelik hittel, reménnyel, büszkeséggel.
A megváltás pedig feltámadást jelent!...” (Ady Endre)