János 20,19-23
A magyar ember általában „kívánós” fajta. Mi szeretünk és szoktunk is kívánni. Már a köszönés is egyfajta kívánság napszak szerint: jó reggelt, napot, estét, éjszakát vagy éppen szép napot. Kívánunk örömben és gyászban, hétköznap vagy ünnepen, lakodalomban vagy betegágy mellett sok boldogságot, jó egészséget, őszinte részvétet, stb. A kívánó ember jelzi: adni nem tudok, azért kívánok. Ha adhatnám, adnám és nem kívánnám. Ilyenkor ünnep táján felerősödnek a sztereotip kívánságok, a nagy érzelmű „boldog húsvétot”, a leggyakoribb szekularizált változatú „kellemes húsvétot”, vagy éppen a tartalmat leginkább megragadó „áldott feltámadás ünnepet”.
Alapigénk is kívánság, a feltámadt és élő Jézus Krisztus mondja bénult lelkű tanítványainak az ünnep estéjén: „Békesség nektek!” De más ez, mint az emberi megszólalás, hiszen nem csupán kíván, de ahogy kimondja, már adja is nyugtató, simogató békéjét. Tíz tanítvány van együtt (Júdás már halott, Tamás fájó lelkét valahol másutt gyógyítgatja) Márk anyja Mária házában irtózatos félelemben, feloldhatatlan bezártságban, kínzó kérdések özönében. Mi történt? Mi lesz velünk? Hogyan tovább, egyáltalán lesz még tovább? Üres a sír, hol van a Mester? Csupa költői kérdés, nincs válasz. Ekkor – bár ajtó, ablak meg nem nyílik – megjelenik Jézus, megáll a terem közepén és szól: „Békesség nektek!” Középen áll meg, nem a sarokban, a periférián, mintegy üzenve: életünk középpontja kíván lenni, a legfontosabb, nem a „futottak még” kategória komolytalansága. Azt hoz, ami abban a temetői hangulatban a legnagyobb hiánycikk: békességet. Nem szemrehányást, kioktatást, hanem életet, reményt, folytatást. Így olvasható a huszadik versben: „Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják az Urat!” Régi-új drága húsvéti recept, hogy lehet eljutni fojtogató bezártságból, félelemből őszinte örömbe. Egyértelmű – a feltámadt és élő Jézussal való igaz találkozás által. Az Úr jelenléte jelzi – Ő nincs hozzákötve falakhoz, nyílászárókhoz, nem lehet bezárni kriptákba, templomok misztikus hűvösébe, mert mindenütt jelen van. El lehetett és el lehet temetni (azóta is hány és hány külső és belső nagypéntek történt), de Ő messze felette áll acsarkodó ateizmusoknak, kérész életű ideológiáknak, kiüresedett egyháziaskodásoknak, mert él! Eltemethető, de el nem hallgattatható, ez az örök húsvét „békeüzenete”.
Azóta is számtalan, sok bezártságban élő – börtönben, intenzív osztályon, háborúban, szülőszobán, tehetetlenségben, stb. – tapasztalta meg Jézus minden tiltást, lehetetlenséget áttörő hatalmát, hallhatta éltető kívánság-adományát: „Békesség nektek!” Az erdélyi reformátusok így köszönnek: Békesség Istentől, mi többi magyar reformátusok: Áldás, békesség. Tegyük össze a kettőt, és legyen ez ünnepen számunkra igaz köszöntés: ÁLDÁS, BÉKESSÉG ISTENTŐL!