„Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” ApCsel 2, 39
Pünkösdöt elsőként a IV. században említik, a zsidó hálaadási ünnepből alakult ki. Pünkösd csodája folytán Jézus tanítványai – Isten megnyilatkozását követően – egyszerre csak megértették egymást. Ez az esemény a bábeli zűrzavar feloldását is jelentette, kinyilatkoztatva, hogy Jézus küldetése nemzetiségektől és nyelvektől függetlenül érvényes. A tanítványok adományként, ajándékként értelmezték a történést, amelyre támaszkodva megkezdték missziós cselekedeteiket. Megalapították az első gyülekezetet, amely szimbolikusan az egyház születésének óráját jelenti (ApCsel 2, 41). Az apostolok ettől kezdve küldetésüknek tekintették, hogy Jézus Krisztus személyiségét, szavát és hatását hirdessék az embereknek. Pünkösd a húsvéti időszak záróakkordja, a Szentlélek ünnepe. A Szentlélek a hálaadási ünnepen töltötte ki az apostolokat, és egyben véget vetett az emberek egymás közötti, valamint Isten és az emberiség között fennálló megértésbeli problémáknak. A kétségbeesetteknek reményt adott, a csüggedőket felvidította, s bizonyságul szolgált arra, hogy csak ott történik pozitív változás, ahol az emberekben jó „szellem”, Isten lelke lakozik. Aki Isten lelkével találkozik, az felébred, megszabadul félelmeitől, meghallgatásra és megértésre talál. Jelenléte bizonyítja, hogy a világban élő különböző nemzetek, nyelvek egyet képeznek, általa vannak összekötve egymással. A Jézus Krisztusba vetett hit feltétele a Szentlélek befogadásának: „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?” 1Kor 6, 19