”És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt voltak.” Apcsel 2,1
Bárki felkaphatja fejét a címet olvasva, hogyan jön össze pünkösd és ádvent? Az egyik koranyári ünnep, a másik december hónap nélkülözhetetlen velejárója. A Szentlélek eljöveteléről, az egyház születéséről szól, ádvent pedig a karácsony előtti koszorús, négy gyertyás gyermeki, boldog ünnepvárás szent feszültségéről. És mégis tartozhat együvé is! Figyeljünk a latin szó jelentésére, advent-eljövetel üzeni, hogy Jézus másodszor is el fog jönni e világba. A mostani világkorszak lezárul és megkezdődik a második, örök Éden. De tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk meg őszintén: valóban erre gondolunk, ezt várjuk ádventkor? Talán nem, sokkal inkább a karácsonyvárás izgalmában élünk. Pünkösd előtt az első alakuló gyülekezet tudatosan figyel a mennyre, koncentráltan várja Jézus ígéretének beteljesülését: „Én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama lelkét...” (János 14, 16-17). Ez a hiteles ádvent, tudatos készen- és ébrenlét. És pünkösd napjára beteljesült az ígéret, ámenné lett a várakozás; többé nem homályos, bizonytalan jövő, hanem megtapasztalt, átélt, drága, mindenkori jelen. Velünk az Isten! A testben közöttünk lakozott Jézus előttünk járt, a Szentlélek által visszavonhatatlanul bennünk él!
Kik azok a mindnyájan, alapigénk szerint? Mintegy százhúsz ember. Jézus elhívottai, kik tanítványokból apostolokká értek, és nem kevés nő, többek között Mária, az Úr anyja is, ki már nem a betlehemi kicsiny, tehetetlen fiára gondol, hanem élete megváltójaként ismerte fel és el Jézust.
Hol vannak? Jeruzsálemben, ahol annyira reszkettek, remegtek nagypéntek után. Szerettek volna elmenekülni, messze, távoli biztonságba kerülni, kiket Jézus mindent legyőző hatalma vezetett ki súlyos klausztrofóbiájukból, depressziójukból. Ott vannak emelt fővel Márk anyja házának felső szobájában, ahol az első úrvacsora, lábmosás történt, és ahová húsvét estéjén belépett Jézus ajtókat, falakat áttörő feltámadt szeretete a rehabilitáló köszöntéssel: „Békesség néktek!”
Hogyan vannak együtt? Egy akarattal. Közös pünkösd előtti ádventi vággyal, türelmes imádsággal, a hű sáfár biztonságot munkáló, aktív készenlétével. Ez csoda: százhúsz ember egy akarattal, mikor oly sokszor két egymást szerető embernek is nehéz közös nevezőt találnia. Ráértek, pedig akkor is kőkemény munkával kellett megkeresni a mindennapra valót. Imádkoznak, lélekben, vágyban eggyé olvadnak, és ebben a csendesítő, felszabadító légkörben föloldódnak súlyosnak gondolt emberi feszültségek, pitiáner, amúgy gorombán megosztó különbségek. Közös a vágy: Jézus öröksége, vígasztaló Szentlélek, jövel!
Mit üzen ma az Ige? Több csendet, tudatos felfelé tekintést, készenléti várakozást, Jézus ígéreteinek komolyan vételét. Két, öt, tíz, százhúsz, százezer ember egyakaratú könyörgését, hálaadását, az elkérhető és megkapható Szentlelket és vele együtt áldott pünkösdi ünnepet, évszakokon túli örök, közös utat az élő Jézus Krisztussal.