In memoriam Károli Gáspár
Valamennyi lelki ébredés, theológiai megújulás, reform nélkülözhetetlen kelléke, kihagyhatatlan alapja a Biblia, mégpedig a nemzeti anyanyelvű, Isten valóságos Igéjeként értékelt „ zsinórmérték”. Nem szobadísz, családfát tartalmazó ereklye, a téka kiemelt értékű kiállítási példánya – hanem valóban az élet könyve, a Könyvek könyve. A lyoni takács Vald Péter támogatta a francia fordítást, Wycliff kezébe akarta adni népének az angol Bibliát, Husz Jánosnak is vágya volt, hogy az élő Isten cseh nyelven is szóljon tízezrekhez. Ők voltak – sok áldott anonim, névtelen mellett – az ismertebb előreformátorok. A reformáció ikonja Luther Márton német fordítása egységbe kovácsolta országa nyelvjárásait, kibékítette írásmódjait (gót betű), őszinte reformációt generált. Csak a szegény három részre szakadt magyarságnak nem volt anyanyelvű Bibliája. A hivatalos nyelv a latin, túlélési kényszerből jó volt beszélni az osztrák németet, tudni valamennyit törökül. Mi lesz velünk, hová züllik szeretett magyar népem? – tette fel a kor fájó költői
kérdését az Egervölgyi egyházmegye istenes, áldott tudós esperese, a gönci gyülekezet lelkipásztora Károli Gáspár a XVI. század végén. „ Csontba rekesztett tűzként” élt szívében a vágy: a magyar fordítás, de kora, egészségi állapota (sokat volt lázas, köhögött), visszatartotta. Ám győzött benne a magyarság megmaradásáért való, megalkuvás nélküli tenniakarás és 1586. egy csendes hétköznapján „kapitulált” az őt elhívó, éltető Isten előtt. Így ír: „ Meggondolván az Anyaszentegyháznak, az mi nemzetségünk között ez dologban való fogyatkozását, és jövendő épülését, másfelől a mi tisztünket... egynéhány jámbor atyafiakkal, kik nekem a fordításban segítségemre voltak...hozzákezdtem.” Lázas négy év kezdődött el örömök, csüggedések, euforiák, köhögések között. Szinte mindennapos imádságává lett munkája végefelé a következő mondat: „Csak az Isten addig éltessen, amíg a Bibliát kibocsájthassam, kész leszek meghalni és Krisztushoz költözni.” A kor híres nyomdásza Mantskovits Bálint lengyel mester maga hozta el és állíttatta be gépeit Vizsolyban, a kész lapokat kifutófiúként egy ifjú, bizonyos Szenci Molnár Albert hozta - vitte. A nyomdát éjjel-nappal a gyülekezet tagjai felváltva őrizték a császári pribékekkel szemben. 1590-ben a fordítás elkészült, tudósok egybehangzó véleménye szerint drága szép magyar nyelvünk megmenekült. „ Nyelvében él a nemzet” ismert jelmondat. Élt és él is, mert az éltető Úristen erőn felül megáldotta a fordító munkáját. Tartalmat, evangéliumot, nyelvtant, helyesírást, túlélést adott a Biblia a magyarságnak. Így ír munkája végeztével az ősz, tudós prédikátor: „ Az Isten és az én jó lelkiesméretem nékem bizonyságom, hogy nem egyebet, hanem a nagy Istennek tisztességére az Ő házának épülésére néztem ebben a dologban.
Szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drágaköveket, én azt viszem, amit vihetek: magyar nyelven az egész Bibliát.” A XX. század zseniális gondolkodója, írója Németh László írja a magyar Bibliáról: „ A magyar népben épp úgy benne van a Biblia mint a kenyér, amelyet megeszik, a szőlő, amelyet kapál. Ebben mosakodott és ebben ünnepelt.” A reformáció harmadik jelmondata: Sola scriptura - egyedül a Szentírás. Talán banális, de semmiképpen sem felesleges a kérdés: mit jelent, mennyit ér kinek-kinek a Biblia? Állandó szellemi - lelki értékskáláján hol helyezkedik el? Most, reformáció ünnepén ki-ki fogalmazza meg mélyen átgondolt válaszát. Urunk! Add továbbra is kérünk a Te minden kor, változás, eszmeiség, divatokon túl is mindörökre igaz drága szavadat magyar nyelvünkön is. „ Szólj Uram, mert hallja a te szolgád.” (I. Sám 3:10)