Advent első vasárnapjára készülve a Pozsonyi úti esték sorozatunk keretében Hartyányi Judit zenepedagógus, karnagy, docens előadását hallgathattuk meg a 130 éve született Kodály Zoltánról. A sok gyönyörű zenemű között felvételről felcsendült az Angyalok és pásztorok című gyermekkari kompozíciója is. Gimnáziumi emlékeimből tudtam, hogy nagyon szép darabról van szó, de hogy ennyire megragadó, arról elfelejtkeztem. Nem csupán fület gyönyörködtető, de komolyan elgondolkodtató is.
A zenemű az angyal kórus és a pásztor kórus felelgetésére épül. Az angyalok a jól ismert latin szöveget éneklik: Gloria in excelsis Deo et in terra pax hominibus bonae voluntatis. A pásztorok pedig magyar népi énekek szövegével válaszolnak. Már a kezdet is üzenet: legelőször csak az angyalok szólalnak meg. A mennyei hang csendül fel, a felülről, Istentől jövő égi hang, amely jelzi az embernek, valami hatalmas dolog történik. Nem az ember kérdez, nem kiabál, kér, könyörög válaszra várva, hanem a mennyei szféra szólít meg. Csendesen, lágyan, de határozottan. Nem véletlen, hogy az emberi hangok elnémulásakor, a csendben hallhatjuk meg az égi zenét. Ekkor jut eszébe az embernek a szép dicséret szövege: Csak légy egy kissé áldott csendben: magadban békességre lelsz (274. dicséret 3. verse).
A pásztorok véve az üzenetet, a mű második szakaszában átveszik a megszólalást, az angyalok elnémulnak. Boldogan hallják meg az üzenetet, lelkesen indulnának megkeresni a megszületett Megváltót, de csak van, ami megtorpantja őket: mit vigyenek magukkal? Hisz nem mehetnek a Messiás elé rongyosan, mezítlábasan. Sokszor mi magunk is meg-megállunk, nem merünk elindulni a hívás felé. Talán úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk méltók Uram, hogy hozzád menjünk. De talán pont akkor leszünk méltók rá, ha magunkat adjuk, ha nem akarunk megfelelve egy görcsös ideának, mindenáron magunkkal vinni valamit. Hanem amint vagyok, úgy fogadj el Jézusom. Meztelen, rongyos, akár lecsupaszított lélekkel. Ajándékként elég magunkkal vinnünk a hálát, köszönetet, őszinte bűnbánatot, legfőképpen pedig hitünket a megváltó Jézus Krisztusban.
A pásztorok elbizonytalanodnak attól is, hogy nem mindig tudják: merre is kell menniük pontosan. De a mű harmadik szakaszában – a pásztorok mellett – ismét megszólalnak az angyalok: Gloria, hangjukkal csillagként mutatva az utat a betlehemi istállóhoz. Van, hogy mi is elindulnánk Isten felé, de aztán elbizonytalanodunk, hogy jó úton járunk? Van, hogy hitünk kis magja lelkesen kihajt, de a gyom és gaz útját állja? Nehéz utat keresni a fény felé? Olyan jó azzal mindig szembesülni, hogy nem vagyunk egyedül a Jézus felé vezető úton. Isten nem hagy minket magunkra, hanem újra és újra felcsendül az égi hang, a lelki csillag. Ő megmutatja merre van a kegyelem, a megváltás, csak meghalljuk-e hangját? Elérünk-e mi is életünk során Betlehembe, majd a keresztfához? Leborulunk-e Jézus elé énekelve: Jövök, semmit nem hozva, keresztedbe fogózva, meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz (458. dicséret 3. verse)?
A pásztorok az angyalok egyre erősebb biztatásának segítségével eljutottak az istállóba. Felemelő része a darabnak, amikor a pásztorkar széles tempóban, egyre erősödő dinamikával énekli: ott fekszik, miközben az angyalok velük együtt harsogják: Gloria. A földi és az égi egymásra talál. Itt már nem felelgetnek, hanem közösen dicsérik és áldják a megszületett gyermeket. A darab negyedik, befejező része erről a közös hangról, összhangról szól. Vajon mi is meghalljuk-e karácsonykor ezt a csodás mennyei hangot, az égi jelzést, útmutatást? Vagy – akár a legjobb szándékkal – csak mondjuk a magunkét, kicsit unva elénekeljük a szokásos énekeket. Kívánom, hogy minden kedves testvérünk élje át karácsony szent ünnepén ezt a csodálatos égi és földi összhangot! Mert ez az ünnep arról szól, hogy az égi lejött közénk, földivé lett, hogy mi láthassuk az Ő dicsőségét. Értünk, miattunk. Ragyogja be minden ház, család ünnepét ez a csodálatos érzés!