Beszélgetés Hartyányi Judit egyetemi docenssel
Pozsonyi úti esték című sorozatunkban legutóbb Hartyányi Judit tanárnő volt gyülekezetünk vendége, aki zenés est keretében, zenehallgatással és a Hálaadás kamarakórus közreműködésével idézte fel Kodály Zoltán életművének néhány fontos pontját. Ez alkalomból beszélgettünk.
Hálaadás: – Tanárnő, először is nagyon köszönjük az előadását, hiszen mindannyian rácsodálkozhattunk, mennyire sokoldalú volt a kodályi életmű. Idézett egy csodálatos prizma-hasonlatot, miszerint minden ember más és más képet nyújt más-más szemszögből: Ön milyen prizmán át látja a zeneszerzőt? Milyen ember lehetett Kodály Zoltán?
Hartyányi Judit: – Egyrészt, mint gyerek, az ő olvasógyakorlatain tanultuk a szolmizációs neveket, ábécés neveket, egyszólamú, többszólamú gyakorlatokat, feldolgozásokat, amely folyamat elég gyors eredményeként kottaolvasási készségünk egyre biztosabb lett. Örömmel olvastuk a kottafejeket, néha talán folyékonyabban, mint a betűket. Bár Kodály zseniális „módszerén” nőttünk fel, nem a tanárt láttuk benne, hanem a zeneszerzőt. Ahogy kórusműveivel ismerkedtünk gyerekként – már első osztályos koromban néhány osztálytársammal a Pünkösdölő szólóját énekelhettem – fenséges világ nyílt ki előttünk. De ha nagyobbat ugrunk előre időben, a Zeneakadémián Vásárhelyi tanár úr vezetésével megszólaltatott nagy Kodály-művek megrázó élményt jelentettek. A Mátrai képek népdalainak színes életkép füzére, a Székely keserves szívbemarkoló akkordjai közvetítették a népzenekutató tudós előtt megnyílt emberi lelkek mélységét. A Zeneszerzőről alkotott kép egyre gazdagodott a genfi zsoltárok, Balassi Bálint, Ady Endre verseinek megzenésítése által. Ekkor döbbentem rá az Istenhitét sok művében kifejező, nemzetéért felelős Ember nagyságára. Ő mondta: „A tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz – az igaz ember, a „vir justus”. Igaz ember volt, aki mindenben az igazságot kereste. Az utókor számára főleg Visszatekintés című írásgyűjteményéből derülnek ki ezek a örökérvényű hitvalló gondolatai. Egyik híres mondása, hogy „zenészebb magyarokat és magyarabb zenészeket kell nevelni” – itt érhetjük tetten a zeneszerző és a nemzetnevelő önmaga és tanítványai számára kitűzött feladatát. Egy alkalommal a váci Vox Humanával énekeltünk a Mátyás-templomban gregoriánt, aztán a Pange linguát orgona kísérettel. Lehettem én katolikusok vagy protestánsok között, mindig hittel szólt hozzánk. Protestáns zenéjéről saját maga nem vallott. A Visszatekintésben vázlatszerűen ír a református zsoltáréneklésről, ritmizálásról, de nem dolgozta fel eddig részletesen senki.
Hálaadás: – Sokan a szocializmus egyik pozitívumának tekintik, hogy a kodályi életmű ilyen hamar elterjedt gyakorlatban, az ének-zenei vagy zeneiskolákban. Ma amikor viszonylagos szabadságban választhatjuk meg, milyen irányban neveljük gyermekeinket, hol tart Kodály nemzete, miben kellene változnunk?
HJ: – Egy pillanatra térjünk vissza a kérdés első felére! A szocializmusban gyorsan terjedt ez a módszernek nevezett koncepció vagy filozófia. Ez azonban részben az ő személyes kisugárzása, párt és állami vezetőkkel való beszélni tudásának érdeme! Mert a baj akkor már elkezdődött, amikor ő meghalt. Hiába voltak akkor még nagy tiszteletnek örvendő, tudós emberek. Azt a presztízst, amit az ő életében képviselt, azt el is vesztette ez az iskolatípus. A szocializmus belekapaszkodott abba, hogy a „Zene mindenkié”. Felemelni a munkás-paraszt gyereket is – ez egy jó szándékú kihasználása volt az ő nevelői elképzelésének. Megadták a magas óraszámot, a nagyszerű könyveket és nagyszerű pedagógusokat. Enélkül a Kodály-módszer nem tudott volna működni. A dolog nem elsősorban módszerről szól, hanem emögött emberek vannak, pedagógiai tudás, elhivatottság, ízlés. És a tanítás számára értékes zenei anyag. Tehát nem való Schneider Fáni a gyerekeknek, ez is szöget ütött Kodály fejébe, amikor a budai hegyekben kiránduló lányokat hallott énekelni. Milyen tanító lesz azokból, akik ilyen sekélyes zenét énekelnek? És az óraszám. Rendszeres foglalkozás nélkül nem érhető el zenei műveltség. Napjainkra elfogyott az óraszám, a tanítóképzőben nincs felvételi énekből, zenéből. Minden csak egy kicsit változott, meg még egy kicsit… S eltűnt, elolvadt ez a nagy kincs. Ugyanakkor külföldön mindez él és virul. Amerikában a Kodály-tanárok szövetsége minden évben konferenciát tart, mindig más állam fővárosában, ahol több százan vesznek részt. Többször voltam én is előadóként, tapasztaltam, hogy bemutató tanítások, koncertek, hangversenyek adják három nap gazdag programját. Ennek a zárása egy koncert, ahol három válogatott kórus lép fel. 2010-ben ilyen alkalommal egy vegyeskart vezényelhettem, száznál több középiskolást, akik harmincöt államból jöttek. Rendkívüli élmény volt tudásuk, akaratuk, figyelmük, szeretetük. Hogy Amerikából a harmincöt államból ott van négy-négy gyerek, és olyan műsort énekel, amely nemcsak zongora kíséretes, egyszólamú, hanem európai, a mi ízlésünk szerint való értékes, klasszikus repertoárt képvisel. Ez a „vitamin injekció” nagy sikert aratott. Kodálynak köszönhetően!
Hálaadás: – Ha már itt tartunk: Tanárnő a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke is. Mi a társaság célja?
HJ: – Kodály művészetének az éltetése és terjesztése. Összefogja a tanárokat, zeneszerzőket és hangszeres művészeket, akik Kodály művészetével foglalkoznak. Az elnökségben nyolc nemzet képviselői vannak: az elnök a tavalyi évig Gilbert De Greeve belga zongoraművész volt, az antwerpeni egyetem professzora, most pedig a görög Michalis Patseas, aki egyébként itt tanult a Kodály Intézetben. A Társaságnak egy külföldi (az ausztrál James Cuskelly) és személyemben egy magyar alelnöke van. Én a második négy éves ciklust töltöm éppen ebben a pozícióban. Az elnökség tagjai az említetteken kívül amerikai, francia, angol, kanadai kollégák.
Hálaadás: – Érezhető, hogy hol erősebb éppen Kodály hatása a világban?
HJ: – Érezhető, mert minden évben van egy elnökségi ülés, s erre minden nemzeti Kodály-társaság elküldi éves beszámolóját, vagy személyesen képviselteti magát. Kétévente szimpóziumot rendezünk: az előző 2011-ben az ausztráliai Brisbane-ben volt, a következő 2013-ban Kecskeméten lesz, 2015-ben pedig lehet, hogy Kína vállalja a szervezést.
Hálaadás: – Térjünk vissza a hazai dolgokhoz. Egy másik nagy kórust is vezényelt mostanában, méghozzá a Református Énekek fesztiválon. Mi a véleménye a sorozatról? Lehet-e ez előremutató dolog?
HJ: – Az első koncert óta lelkes résztvevője vagyok ennek a páratlan eseménynek. Már az első alkalom hatalmas élményt jelentett. Közösen énekelt imádságok egy hatalmas gyülekezetben – ilyen felemelő élményt máshol és máskor nem lehet átélni. Egy világi koncertteremben, amikor egyetlen gyülekezetté válik az énekkar és a hallgatóság, éneke egyedülálló szépségével és erejével ragad meg mindenkit, aki részese. Kell, hogy sokáig éljen Isten dicsőségére ez a nagyszerű hagyomány! Köszönet Böszörményi Gergelynek, hogy fesztivált is szervezett a Református Énekek mellé, amellyel sok fiatalt is meg tudott szólítani. Ezek a nemes alkalmak Isten és egymás szeretetére nevelnek a legjobb eszközzel – közös énekléssel.
Hálaadás: – Mi a véleménye tanárnőnek a Pozsonyi úti kórusról, az itt folyó munkáról?
HJ: – Sajnos nem sokszor hallottam még a kórust. Berkesi Boglárka a Zeneakadémia igen tehetséges hallgatója volt, aki azóta édesapjával – Berkesi Sándorral – és az ő kórusaival világot járt, vezényelve ezeket a kiemelkedő színvonalú együtteseket is. Tehetsége, tudása, gyarapodó tapasztalata biztosítéka a Hálaadás Kórus további fejlődésének. Ma este a kórus nagyszerűen, szép hangon és muzikálisan énekelt. A kis létszámú együttes dús hangzása meggyőző kórusélményt adott. Isten adjon lélekben és muzsikában gazdag további éveket az egyházi szolgálatban!
Hálaadás: – Köszönjük a dicséretet! És köszönöm a beszélgetést.