Szokás, hagyomány vagy képmutatás?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert kisgyermekként szüleimtől megtanulhattam mindazokat az évszázadok alatt kialakult, szokássá, majd hagyománnyá vált viselkedési formákat, amelyeket a család- és gyülekezeti élet mindennapjaiban velük együtt megélhettem, közösen gyakorolhattunk, és most közülük egy-két dolgot tovább is adhatok. A mindennapjainkat átszőtte, az ”Imádkozz és dolgozz!” vezérlő gondolata. Édesanyám ezt gyakorta kibővítette azzal a mondásával, hogy: „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, és úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál”. Esetleges restségünkre pedig olykor megjegyezte: „Az is bűn, ha bármely jó cselekedetünket megtehetnénk, de nem tesszük meg”. Boldogság tölt el, mert szüleim olyan példamutató, szeretettel telitett és a jó irány felé mutató magatartással élték mindennapjaikat, hogy ezt mi, gyermekek is természetesnek, elfogadhatónak, és boldogan követhetőnek éreztük. Példamutatásukkal megtanították, hogy mindennek elrendelt ideje van, és rávezettek bennünket, hogy a mindenkori dolgainkat hogyan kell végeznünk. Közülük is a legfontosabbat, hogy miként kell felkészülnünk és elmennünk az istentiszteletre. Az istentiszteletre való felkészülésünk a templomból való távozással kezdődik, ettől a pillanattól kell elkezdenünk felkészülésünket a legközelebbi találkozásunkra. Igyekeznünk kell korábbi bűneinktől megtisztított szívünket, lelkünket megtartanunk. Óvakodjunk az újabb bűnök magunkra vételétől, hogy legközebb kevésbé bűnnel terhelten léphessünk be az Isten házába. Soha nem úgy mentünk az istentiszteletre, hogy csak úgy eszünkbe jutott, hogy most van egy kis időm, hát elmegyünk. Nem. Az Isten házába belépésünkkor, a Vele való találkozásra késznek kell lennünk, erre folyamatosan készülnünk kell. Dolgainkat előre úgy kell rendeznünk, hogy a templomba indulásunk előtt, sietség nélkül legyen időnk a felkészülésre. Ezt a készülési időt már csak a szívünk, lelkünk  megtisztításával töltsük. Hagyjuk el rossz gondolatainkat, mert az Isten szent házába egy nagy ünnepségre megyünk, az Istennel való találkozásra. A szülőföldemen és környékén, évszázadokra visszamenőleg szokás volt, hogy a templomi padba lépésünkkor megállva, összekulcsolt kézzel és meghajtott fejjel elmondtuk halk szóval, vagy gondolatban az alábbi imát. „Szent házadba beléptem Jó Atyám, adj tiszta szívet, hogy nagy nevedet dicsérhessem. Ámen.” Az Istentisztelet végén, szintén állva, meghajtott fejjel, összekulcsolt kézzel, mi magunk is személyesen elkértük az Isten áldását az alábbi Ima elmondásával. „Kísérjen Atyám áldásod, kegyelmed, az élet útjain. Ámen.” Ha az Istentől indíttatva felkészültünk az Ő tiszteletére, és már beléptünk szent házába, legyünk vele végig együtt a belépési személyes imánktól a záró imánkig. A szent együttléttől semmi ne terelje el figyelmünket, – különösen az áldás előtti – pakolás és a táskák zárainak kattogtatása, húzása. Minderre van idő az istentisztelet legvégén. Mindnyájunk számára szívből és szeretettel ajánlom e régi szép hagyományokat.