2013 húsvét

Részletek

Írta: Mátyás Imre

„Ember mögött az Istent látni” - Beszélgetés Berkesi Gábor nagytiszteletű úrral szolgálata 20. évfordulóján

Az első kérdés – Te szoktad kérdezni – most mi kérdezzük: hogy vagy?

Amikor kérdezem, közhelynek tűnik, de mindig tartalmaz sok szeretetet és őszinte érdeklődést, ez így van ma is. Köszönöm, érzem az idő múlását, nem is testemben, inkább a gondolkodásomban. Egyre többet foglalkoztat, hogy meddig tovább és meddig még? Hadd mondjam azt, hogy szeretnék még sokáig, ha lehet. Ha nem tehetném hivatásomat, nagyon-nagyon bántana, Isten tudja, meddig engedi még, én még szeretném. Koromhoz képest nagyon jól vagyok, azt tudom mondani, örömöm van a családomban, szolgálatomban itt is, a gimnáziumban is. Legyen ez a pregnáns válasz: jól, Istennek hála érte.

Való igaz, hogy vezető lelkészi beosztásod húsz éve, 1993 tavaszán kezdődött, de te tulajdonképpen hazajöttél, hiszen gyerekkorod óta itt élsz, ahogy egy interjúban mondtad, „Lehel utcai srác” vagy…

…és Pozsonyi úti egyháztag, újszülött korom óta. Itt kaptam a keresztséget, szüleim itt esküdtek ’42 májusában, mind nővérem, mind bátyám itt kereszteltettünk, itt konfirmáltunk. Ezer szállal kötődünk a gyülekezethez. Segédlelkész voltam ’77 szeptember elsejétől ’82 ádventjéig, öt évig. Utána kerültem Budaörsre tíz esztendei szolgálatra – ez volt az első parókus lelkészi helyem, s ezután hívott vissza egyhangúlag a gyülekezet. Amúgy, ha szabad nosztalgiázni, munkámat Nyíregyházán kezdtem, ötödéves teológusként vezényeltek ki kántor-segédlelkésznek, ott voltam két évig 1975-77 között.

Milyen érzés volt visszajönni? Hogyan emlékszel ezekre az időkre?

Annak idején engem itt a Pozsonyi úton nem sokan vártak. Azért jöttem vissza többek között, mert az akkor még nem ismerős Pataky Laci barátom egy szombat este meglátogatott kicsi Bálint fiával és ezt mondta: Én vagyok a bibliai makedón férfi, jövök Pálhoz, jöjjön segíteni nekünk. Nincs gyülekezet, szétment a nyáj, össze kéne fogni „…légy segítségül nékünk!” (Acta 16,9) Így jött a meghívás, és lettem itt lelkipásztor. Az akkori maroknyi csapatban amikor megérkeztem, túl sok ismerősöm nem volt, szinte alig. Utána kaptam, így mondom „kaptam felülről” a sok új arcot, lelki testvért, munkatársat. A gyerekkoromról annyit, hogy kétlaki életet éltem, apám evangélikus presbiter lévén a lakóhelyhez közelebb lévő Kassák Lajos utcai evangélikus templomban nőttem fel. Gyakran odajártunk, ismerőseim is inkább ott voltak. Nem zavart meg ez a kétlakiság, sőt adott egyfajta tágkeblűséget.

Amióta ismerlek, a Baár-Madas a másik otthonod, hivatásod. Néha még vádak is érik a lelkészeket, hogy a gimnáziumból hozzák a híveket. Te hogyan élted meg az ottani éveket?

Naponta adok érte hálát Istennek, hogy itt lehetek a Pozsonyi úton, és ott a Baár-Madasban. Ne legyen senkinek bántó ez a sorrend: Pozsonyi út és a Baár-Madas. Ide se igyekeztem, oda se: meghívást kaptam. Örömmel, szívesen mentem. Való igaz, a Baár-Madasból is kaptam kedves arcokat – többek közt téged is, újságunk szerkesztőjét – gyermekmissziós munkatársat, és lehetne hosszan folytatni a sort, ki mindenkit. Presbitert, tanárt, sok diákot. A tanításban benne van a misszió lehetősége is. Én senkit nem akartam sehonnan „elhappolni”. De aki gyökértelen volt, egyházat kereső élet, ha ide eljött és otthont talált, legyen hála Istennek érte.

Visszajelzésként mondom, ilyenkor eszembe jut a péteri mondat: „kihez mehetnénk”?

Örömöm a Baár-Madasban a nem kevés pozitív visszajelzés. Volt, aki elment a gimnáziumból kis kajla fiatalként, a hittan órákon ásított, unta az egészet(bizonyára nem minden alap nélkül?!), majd jött vissza mint férfiember, és kért, hogy eskessem meg. Pont ő, a nem várt?!  

Nagyon sok minden történt ez elmúlt húsz év alatt, nem tudjuk felsorolni. Néhány dolog, csak amire magam emlékszem: a Vivaldi Gloria, a nagypénteki tévés istentisztelet, megannyi Pozsonyi úti este. Volt olyan katartikus pillanat, amire mindig szívesen emlékszel? Amiből erőt merítesz?

Nagyon sok, és nem is mindig a nagyszabású események. Egy-egy beszélgetés bennem maradt nagyon. Valaki jött éjszaka fél tizenkettőkor, közeli valaki, hogy SOS, mert nagy baj van. Kiöntötte fájó lelkét. Ezt nem vette a tévé, nem publikus, de óriási élményem volt. Kis alkalmak, kis bibliaórák… Ha valamit kihagynék, igazságtalan lennék. Hála a húsz esztendőért, hála a kicsi alkalmakért. Hála a telt templomért, a kamerákért és hála a meghittségért. Hála a mosolygós arcokért és meleg kézszorításokért. Mondjam tovább? Romantikus alkat vagyok, köztudott. Az, hogy drága arcok már nincsenek közöttünk, de jönnek helyette újabbak: ez az, ami élteti az embert és vigasztalja. Átvettem annak idején egy nem könnyű helyzetet, de legyen hála érte, hogy mindig is csapatban dolgozhattam. Ez a munka szólóban nem menne, képtelenség. Ma is nagyszerű csapatban „állunk fel”. bármelyik szolgálati ágban. Bajnok csapat ez. Ami örömteli: soha a húsz év alatt a testületünkben nem volt klikkesedés, a presbitériumban háttér susmus, széthúzás. Hála, hogy nem voltak nagy konfliktusok. Ha voltak is, azt mindig tudtuk csendben tisztázni szembe nézve. Az alkalmak közül mit emeljek ki? Mit ne hagyjak ki? A beiktatás különösképpen nagy élmény volt: szándékosan  tettük arra a napra, ami számomra a legnagyobb állami ünnep: október 23-ára. Majd jöttek vendégek, kórusok, küldöttségek, ismert és ismeretlen személyek Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, Hollandidából, de még Dél-Kóreából és az USA-ból is. Szinte már haza jár hozzánk Jan Bouma kampeni lelkész, igét hírdetett Horkay László kárpátaljai püspök, megismertük Antal Géza farcádi lelkipásztort, akin keresztül lett testvérgyülekezetünk e székelyföldi gyülekezet. A felsorolás korántsem teljes, hiszen ha minden itt szolgált előadót(lásd Pozsonyi úti esték), zenészt, igehírdetőt csak megemlítenénk, két Hálaadás lapszám is megtelne. Nincs  arról szó, hogy kényelmesen hátradőlnék a székemben és megelégednék önmagammal. De ha nem adnék hálát mindezekért, nagyon rossz úton járó Absolon lennék.

Húsz év elteltével hogy látod, más a gyülekezet, másak  az emberek?

„Gyülekezet” – végtelen sok rétegű kifejezés. Van egy listánk azokról, akikről valamit is  Ezerötszáz felett van ez a szám. Ezer fölött van, aki támogat is minket, vagyis legalább évente egyszer ad valami adományt. Harmadik: benne van a szóban, a gyülekezetet  azok alkotják, akik összegyülekeznek, eljönnek alkalmainkra. Ha mindenki eljönne egyszer egy időben istentiszteletre azok közül, aki járni szokott, hatszáz felett lennénk a templomban. Budapesti létünk egyik sajátossága, hogy nem ismerünk mindenkit. Van aki feltűnik egy időre, majd sokáig nem látjuk, van, aki helyet keres. Másik jelenség, hogy látunk valakit hitre jutni, megtérni és mire összemelegednénk, elköltöznek. Persze az is megtörténik, hogy valaki hűségesen visszajár hozzánk. Megfigyelhető az is, hogy valaki „papír miatt”, muszájból akar keresztelkedni pl. esküvő kapcsán, és néhány beszálgetés után önként gyülekezetünk húséges tagja lesz. Hogy más-e az ember? Talán igen. Úgy érzem, nagyobb az egészséges kegyességi igény, „krisztocentrikusabb” a gondolkodás a gyülekezetben. Jó dolog az ember mögött Istent meglátni, és az emberré lett, emberpárti Istent felismerni, róla beszélni, Őt hallani – ez a mai régi-új igény. Modell előttünk Ő: mit jelent embernek lenni.

Nem mindig voltál lelkész. Sőt, úgy is volt, hogy neked teljesen más hivatásod lesz, a zene. Mi volt az, ami a lelkészség mellett döntött? Volt-e valamilyen pont, amikor megszólítottá váltál, és úgy érezted, hogy jönnöd kell?

Középiskolás koromban bennem volt a vágy, hogy én is, mint a bátyám, zenész legyek. Szívemből szerettem volna én is, mint ő: kiállni egy kórus vagy egy zenekar elé, hangot adni, és vezényelni. Ám Isten megadta, hogy lehetett kórusom, a Ráday kórus, kilenc évig Pesten. A helyi teológia énekkara kiegészülve a debreceni Kántus Pesten tanult tagjaival. Hogyan lettem lelkész? Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt távoli, hogy teológiára menjek. Benne volt a levegőben. Ugyan apám féltett a lelkipásztorságtól, a Kádár-rendszer idején akkor nem tudhattuk, hogy lesz, mint lesz a megélhetés, meg kéne gondolni. Bátyám hívott Debrecenbe. Kezdő tanár volt, szólt, hogy gyere a teológiára. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Volt egy nagyon-nagyon látens gondolatom, a sportújságírás, de gyorsan elvetettem, beláttam, hogy nem nekem való. Hogy lelkész lettem, a hegedű az oka. Kilenc évig hegedültem, és nagyon nem szerettem. Nyűg volt. Ha billentyűs hangszeren játszom,  akkor lehet, hogy most nem ülünk itt egymással szemben. Summa summarum, a harmadévet elvégeztem a gimnáziumban. Mi lesz velem? Fogalmam sincs. Bátyám ekkor szólt, hogy gyere Debrecenbe, lesz egy kántorképző. Gyere, nézz körül. Lementem, és egy ragyogó tanfolyamon vettem részt. Mind emberileg, mind zeneileg egy ragyogó tanfolyam volt. Ez lökést adott. Azon a nyáron kimentünk Tahiba, zenei hétre. Újabb terelést kaptam a teológia felé, de ez még mindig nem volt kellő. Már rég leérettségiztem, kezemben a bizonyítvány. A következő nyári kántorképzőn történt egy napzáró esti áhítaton: hogy ki és mit prédikált, már nem tudom, de felhangzott a drága ének: „már keresztem vállra vettem, s érted mindent elhagyok” (426.dicséret). Ezt akkor még nem ismertem, ez nekem szólt. Mennyei elhívó üzenet. Felpattantam az ének után, rohantam a postára. Táviratoztam szüleimnek: azonnal kérek minden papírt, érettségit, keresztelési emléklapot, lelkészi ajánlást, mindent. Péntek délben zár a dékáni hivatal, addig tessék mindent megküldeni. Pénteken hozták a postát, apám gyöngybetűivel. Ha a kezem néha viszket is, úgy muzsikálnék, azért nem bántam meg, jól van ez így. Ami a sportújságírást illeti, íme ebben is kaptam egy mennyei rehabilitációt: Judit lányom a Digi televíziónál szerkesztő-riporter, élő adásban, kamerák előtt. Könnyekig meghatódom mindig, hogy ezt is megadta az Úr.

Lányaid révén sok új szerepet kellett megtanulnod. Mostanság nagyapai szerepet. Van-e valami, amit szeretnél nekik elmondani, átadni?

Mintha ma a szavak ereje kicsit devalválódna, úgy érzem. Szeretnék inkább úgy élni… Nagyon szeretnék úgy nagypapa maradni és megöregedni, hogy soha ne legyek teher senkinek. Ne legyek ilyen nehezen kezelhető morgó medve vénember. Azt szeretném átadni az unokáimnak: élj úgy, hogy az életed üzenjen. Ma a szavak mintha kicsit gyengültek volna. Nem a nagy mondatok, testamentumok korszakát éljük. Gyökössy Bandi bácsi szavaival élve: egy tanítvány nem attól tanítvány, hogy sokat kérdez, hanem úgy él, hogy őt kérdezzék. Nem ő kérdez állandóan, hanem őt kérdezik. Ezt szeretném átadni. Legyek átlátható, hihető. Lehessek csendesen Jézusi értelemben só, vagy mint a napsugár az almában nem látszik, de ott van, érződik.

Köszönöm a beszélgetést!