Megszámláltattunk

Idén nagycsütörtökön tették közzé a 2011-es népszámlálás adatait. A számok elgondolkodtatóak és figyelemfelkeltőek: 2011-ben 1 153 442 ember vallotta magát reformátusnak Magyarországon, a teljes lakosságon belül 11,6 volt a reformátusok aránya. Ezzel szemben 2001-ben, tíz évvel korábban 1 662 796 reformátust tartottak számon, ez a teljes lakosság 15,9 százalékát tette ki. Összehasonlítva a két adatot, 28,8 százalékos csökkenés történt a tíz év alatt. A többi történelmi keresztény egyház is hasonló tendenciától szenved. Igazán érdekes az, hogy nem a magukat ateistáknak vallók száma növekedett, hanem a válaszolni nem akarók, a felekezethez nem tartozók aránya (16,3 százalékról 22,9 százalékra). Nem váltunk hitetlen országgá, de az mindenképpen elmondható, hogy a történelmi egyházak iránti lelkesedés megcsappant.
Az okokat sokan keresték, sokan sokféle választ adtak rá. Szociológusok rámutattak arra, hogy a megváltozott kérdésfeltevés is okozhatta az eltéréseket. Míg 2001-ben a kérdőívben ennyi szerepelt: „Vallása, felekezete.”, addig 2011-ben a „Mely vallási felekezethez tartozónak érzi magát?” kérdésre kellett felelni. Ez utóbbi sokkal inkább kötődésre, érzelmi viszony meglétére kérdez rá. Az is igaz, hogy vannak bővölködő, vannak szűkölködő esztendők. Lehet, hogy tíz év múlva a pozitív adatokon fogunk meglepődni. A kérdéssel való foglalkozást azonban nem spórolhatják meg az egyházak.
Mit üzen ez most nekünk, református egyháztagoknak? Pünkösd ünnepén mi is elgondolkozhatunk azon, hogy miért nem találják sokan vonzónak a keresztyén egyházakat? Mit tehetünk mi, hogy az egyes emberek újra templomainkban találjanak otthonra? Pont most itt az alkalom: kérjük a Szentlelket, hogy töltse be újra élettel szívünket, közösségeinket, gyülekezeteinket. Nem az a mi feladatunk, hogy számolgassuk, hány embert térítettünk meg életünk során. Ez Isten munkája. De az mindenképp a felelősségünk, hogy elmondjuk-e, éljük-e azt, ami ránk bízatott? Kiállunk-e úgy, mint Péter Pünkösdkor és vallást teszünk-e hitünkről? Vagy vasárnap eljárunk templomba, hétköznap meg egy másik életet élünk, vizet prédikálunk? Az egyházak legfőbb ellensége tagjainak, képviselőinek emberi gyarlósága.
Mi hogyan képviseljük életünkben a reformátusságunkat? Látszik-e rajtunk, hogy jó dolog reformátusnak lenni? Öröm, békesség van-e gyülekezetünkben? A szerető Istenről van szó az igehirdetés alatt, vagy dorgálást kap a hallgató? Befogadjuk-e a keresőket, a nehéz sorsú embereket? Segítünk-e azoknak, akiknek nem úgy alakult az élete, ahogy kellett volna, vagy ítélkezünk felettük? Szomorú, mogorva arccal megyünk be a templomba vagy örömmel, sugárzó tekintettel?
Nyílván nem másoknak, nem a külvilágnak kell megfelelni, hanem egyedül Krisztusnak és a Szentírásnak. Csak ez lehet számunkra egyedüli mérce, amelyből nem engedhetünk. De az isteni szeretet mindenképp arra késztet minket, hogy szeressük felebarátunk, segítsünk, ha szükséges. És egyetlen percig sem szabad hinni a szekularizálódó világ nyomásának, hogy a vallásosság avítt, unalmas dolog, amelyet csak tudatlan, naiv emberek művelnek. A nyugati világban ma a legtöbb hátrányos megkülönböztetést elszenvedő vallás a keresztyénség. Ennek ellenére is higgyük el, jó dolog Jézus követőjének, reformátusnak lenni. Igenis boldogabb, teljesebb lehet ettől az életünk.
Cserhalmi György színművész így válaszolt a reformatus.hu honlapnak „Mi hiányzik neked a református egyházból?” kérdésére: „Az hiányzik, hogy az evangéliumot hirdessék. Az örömhírt. Ez lenne a hivatása. Nyilván van egy csomó közéleti probléma, amibe alanyi jogon bele is szólhatna, de ezt csak kritikus időszakokban kéne tenni, és nem a választások környékén. Emellett állandóan magasztos dolgokról van szó, miközben az embereknek hétköznapi gondjaik vannak. És nem mindnek futja méregdrága pszichológusra, elég gondjuk, hogy hogyan tudják túlélni a következő hetet vagy a következő napot. Ezért az az igényük, amivel elmennek a templomba, nem fog kielégülni.” Nyilván sok igazság rejlik a színművész szavaiban. Valóban először a lelkészeink felelősségét, munkavégzését kell megvizsgálni. Majd az egyháztagokét. De könnyű csupán kritizálni, számonkérni. Tegyük fel mi is pünkösdkor inkább azt a kérdést: mit tudnánk mi tenni az egyházért, a reformátusság jobb megítéléséért. A mai ember problémája, hogy akkor jó neki az Isten, egyház, ha kap. Persze azt, amit ő szeretne. Mi inkább adjunk tovább egy picit abból az ajándékból, amit kaphattunk: az atyai szeretetből, a jézusi megváltásból, a Szentlélek biztató, erőt adó sugárzásából.
Emellett ne feledjük azt, hogy a Lélek ma is működik. Vannak gyümölcshozó, élő, befogadó, lelkes gyülekezetek. Vannak lelkipásztorok, akik örömhírt mondanak vasárnaponként. Köszönet érte! Vannak olyan rendezvényeink, pl. a Csillagpont, amelyek magas színvonalon szólítják meg a fiatalokat. Megjelennek olyan kommunikációs eszközök, amelyek felkeltik a nem vallásos emberek figyelmét is pl. A fiú című kisfilm. Vannak olyan hitvalló életek, akik minden élethelyzetben hűen és szilárdan hirdetik Isten igéjét. Vannak oktatási és szeretetintézményeink, misszióink, amelyek sokak életét változtatják meg.
Adja Isten Szentlelkét e Pünkösd ünnepén, hogy ne csupán sok kis szeletét, hanem teljes református egyházunkat járja át a hit, a lendület, a láng.