„…de ha nem tenné is…” Dániel 3,17-18
Három fiúról szól ez a történet, három olyan ifjú életről, kik egy adott pillanatban – mindenféle előzetes rákészülés nélkül – hősökké nemesültek. A hűség, a hit hőseivé. Valaki egyszer úgy fogalmazott: ha választanom kellene a Bibliából reformációi modellszemélyt, akkor feltétlen őket választanám. Méltán lehetnének – ha akkor már lett volna – a „nyakas kálvinizmus” hiteles megtestesítői.
Kik ők? Hazájuktól több ezer kilométerre deportált foglyok, kik szabadon járkálhattak, nem is akárhol, hanem a tömérdek rablott kincsből elképesztően fényűző babilóni királyi udvarban. A kor uralkodója emelte ki őket megnyerő, férfias küllemük, imponáló szellemi képességeik alapján azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ország-világ értesüljön róla; az ő gazdagságának, az udvar csillogó ragyogásának senki sem tud ellenállni. Aki ott él, előbb-utóbb elhagyja népét, hitét, kultúráját, és asszimilálódik a „felsőbbrendű” káldeusok közé. Tévedett, de nagyot, mert bár e nevezett három ifjú kaphatott idegen nevet, élhetett szabadon pompában, nem felejtette el népét, Ábrahám, Izsák, Jákob elhívó és megtartó Istenét, kultúráját. Identitásuk nem hogy megtört, hanem megerősödött. Egy napon a babilóniai diktátor színaranyból készült óriási emlékművet állíttatott. Tipikus alkotás, a gyenge, alkalmatlan uralkodó giccses nagyzolása, belemenekülése a megalomániába. Ellentmondást nem tűrő parancs: mindenkinek kivétel nélkül imádni kell e gyártott, szekuláris faragott képet. Aki nem teszi, kivégezteti.
A három fiú nem hajol meg, nem tiszteli. Nem ifjúi forrófejű hevületből, a „csak azért is” kamikaze önpusztításból, hanem azért, mert életükben legelső az elhívó, gondviselő Úr. Ilyen drámai helyzetben csak Ő tud adni ilyen egyértelmű helytállást.
A király tajtékzik: mentek a tüzes kemencébe és onnan még az Isten sem tud kihozni. Hangzik a csendes, biztonságot üzenő válasz: Igenis ki tud menteni, de ha nem tenné is, mi akkor is Őt és csak Őt imádjuk, más előtt nem hajtunk fejet. „Ha nem tenné is” – nem érdekből, nem hívő jólneveltségből, imádságos stréberségből, hanem odaadó őszinteséggel hisszük Őt és csak Őt.
De sok neves, névtelen református előttünk járt testvérünk szembesült ilyen konkrét választást, döntést követelő helyzetekkel. Írd alá és megmenekülsz, tagadd meg és szabadon engedünk, gondolj gyermekeid jövőjére és állj át hozzánk, nekünk dolgozz és fényes karriert futsz majd be, stb… Mennyi, de mennyi „nyakas kálvinista” döntött úgy: történjék bármi, én az Urat, Megváltómat el nem hagyom. Legyen áldott emlékük.
Ha meg akar újulni egyházunk, gyülekezetünk, egyéni életünk, ez a bibliai történet örök, hathatós, kipróbált és bevált gyógyszer: hűség és ragaszkodás a hozzánk töretlenül hű Jézus Krisztushoz. Uralkodók, izmusok, divatteóriák, épületek, emlékművek, szobrok, jelvények jönnek-mennek, épülnek, elporladnak, de hitünk fundamentuma Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. (Zsid 13,8)
A benne megtalált élet az igazi reformáció.