Életünk állomásain útitervet készítünk: mit és hogyan szeretnénk elérni. A jövőbeni célokkal nincs is semmi baj, sőt jó, ha nem a semmibe tart életünk. A célok hasznosak, fontosak, nagyon is kellenek. Ne csupán az általunk megtervezett életút, és annak állomásai lebegjenek szemünk előtt. Mert ilyenkor törvény lesz a közhely: ember tervez, Isten végez. És ez így is van helyesen. Érezhetjük úgy, hogy valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Vagy életünk egy-egy állomása nem az általunk vágyott módon alakul. Ekkor értetlenül kérdezgetjük: miért? Mi miért nem kaphatjuk meg úgy, ahogy szeretnénk, mások meg miért igen? Miért büntet bennünket az Isten? Miért vesz el tőlünk valamit, ami számunkra annyira fontos? Miért nem élhetjük meg úgy, ahogy mi elterveztük?
Az ember számtalanszor érzi, hogy nem ő, hanem egy Feljebbvaló irányítja az életét. A gyeplő kiesik a kezünkből. De baj ez? Isten nem azért avatkozik bele az életünkbe, mert rosszat akar, hanem mert jót. Lehet, hogy a vágyott célunk érdekében egy-egy állomás nem úgy alakul, mint ahogy mi szeretnénk. De nem azért, hogy nekünk rossz legyen, hanem hogy megkaphassuk, amire vágyunk. Elképzelhető, hogy ha azon az úton mennénk tovább, amit mi elterveztünk, akkor életünk teljesen vakvágányra kerülne. Nem tudhatjuk mindig, hogy milyen út van számunkra kijelölve. Isten tudja a vágyainkat, és sokszor azért avatkozik közbe, hogy segítsen minket a céljaink elérésében. Nem hátráltatni akar, nem elvenni. Ha bele is avatkozik, csakis azért, hogy ráállítson bennünket a helyes irányra. Lehet, hogy többre hív el minket, mint amit mi gondolunk. Ne a büntető, hanem a segítő, szerető Istent lássuk. Néha nehéz ezt rögtön megélni, megérteni. Sokszor idő kell az elfogadáshoz. Visszanézve azonban láthatjuk: Isten mindent olyan szépen intézett.
Ott van azonban a mi részünk is. Vajon mereven ragaszkodunk az általunk megalkotott úthoz, vagy kérjük Isten segítségét, hogy mutassa meg az Ő útját? Kérjük az Ő útmutatását, vagy csak arra utasítjuk, hogy teljesítse a mi akaratunkat? Tudjuk-e azt mondani valóban őszintén: legyen meg a Te akaratod? Nagy reformátoraink, Luther Márton és Kálvin János sem feltétlenül azt az életet tervezték maguknak, mint amit kaptak. Luther nem is szerzetesként akarta leélni az életét, de a vihar után lépett be az egyház kötelékébe. Fogalma sem volt a római útja céljáról, végül pedig ott értette meg a búcsúcédula használatának helytelenségét. Gondolom Luther nem állandó harcok, üldöztetések, küzdelmek és életveszély által szerette volna lelkészi hivatását betölteni. Mégis élete, megtérése, kiállása a mai napig gyümölcsöző áldás. Biztos volt, amikor Ő is elbizonytalanodott, de ráhagyta Istenre útját, bízott Benne. Kálvin Jánosnak más országba kellett mennie egy idegen városba, ahonnan először el is utasították. Mégis egy nagy kanyart téve, ott alkotta meg a mai európai értékek mintáját. Isten áldássá tette az ő életét is.
A reformáció, a hősies kiállások, emlékezések hónapjában hajoljunk meg mi Isten előtt. Kívánom, hogy imádságos szívvel, őszintén éljük meg az alábbi igéket: „Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt 37,5) „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem.” (Zsolt 25,4)