A magyar gályarab protestáns mártírok emlékezete
„Református hitedet semmi pénzért oda ne add!” (Bethlen Gábor)
Adott egy mondás a 16. század második feléből: „A református a magyar vallás.” Nincs ebben semmi kivagyiság, felekezeti sovinizmus, ez tény. A magyar kálvinizmus nem függött senkitől, csak Jézus Krisztus evangéliuma és a nemzet sorsa volt mindenek fölötti örök cél. A katolikus egyházat mind Bécs, mind Róma szorongatta, kiszolgálni, feltétel nélkül engedelmeskedni hitbeli súlyos kötelezettséggé tétetett. Az eszement, vérgőzös ellenreformáció egyik múlttá silányított következménye volt a gyászévtized. Mi is történt?
Lipót császár uralkodása idején Kollonich Lipót érsek megfogalmazta ars poeticáját: „Magyarországot először rabbá, azután koldussá, majd katolikussá teszem.” Ennek jegyében összehívta Pozsonyba a vésztörvényszéket és oda beidézte az ország összes protestáns prédikátorát és rektorát. A tiszántúliak és az önálló tartományt képező erdélyiek nem mentek el, a hódoltsági területekről a török nem engedte elmenni a lelkészeket (így lettek prédikátoraink életmentőivé), de a Dunántúlról és az északi országrészből így is vagy 400 beidézett jelent meg. Napokon át várakoztatták őket, enni-inni nem kaptak, még leülniük sem volt hol. Bent a tárgyalóteremben elképesztő vádakat vágtak fejükhöz. Végül mindegyikük elé külön-külön odalöktek egy lapot rajta három pont:
1. feltétel nélkül áttérnek a katolikus vallásra
2. ha nem, lemondanak hivatalukról, vagyonukról és elhagyják az országot
3. ha ez sem, életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltetnek
Félelmükben sokan aláírták az első, de főképpen a második pontot (családos, sokgyermekes életek, érthető), de negyvenen nem írták alá egyiket sem. A büntetés örökös gályarabság. Bécsújhelytől gyalogosan, megbilincselve át az Alpokon Nápolyig. Irtózatos szenvedések után harmincan érkeztek meg lesoványodva, végelgyengülve. Gályarabságra akkor csak köztörvényes bűnözőket vittek. 14-16 órát eveztek állva, egy szál ágyékkötőben, latrina nem volt, tisztálkodni nem lehetett. Ez időben is újabb lelkipásztorok haltak meg. Több mint egy év elteltével lassan, de megmozdult Európa közvéleménye. Michiel de Ruyter holland admirális hajóhadát a Nápolyi-öbölbe vezényelte, az ágyúkat a városra irányította, ultimátumot küldött az alkirálynak, amennyiben záros határidőn belül nem adja ki a prédikátorokat, szétlövi a várost. A maradék túlélők így menekültek meg.
Van egy festmény a Debreceni Református Kollégiumban, azt a pillanatot ábrázolja, amikor a megszabadult foglyok tetvesen, büdösen felszédelegnek a fedélzetre, és ott a tisztek, matrózok feszes vigyázzállásban köszöntik őket. „Köszönjük” – mondta Harsányi István rimaszécsi lelkész az admirálisnak. „Nekünk van köszönnivalónk” – felelte ő, majd így folytatta: „hiszen Jézus Krisztus iránti hűségetekkel nagyon nagy példát adtatok nekünk is.”
Felmerülhet a kérdés, nevezett reformátorok áldott, nyakas kálvinisták miért vállalták, hogy bírták ezt az ember feletti szenvedést? Legyen erre hiteles válasz egyikük, a mártír Huszti Mihály keszi lelkész haldokoltában elmondott imája: „Uram ne emlékezzél meg az én bűnösségemről, hanem jöjj kegyelmeddel a segítségemre, szenteld meg borzasztó fájdalmaimat, hogy a te szándékodnak megfelelően arra törekedjem, ami a te dicsőségedre, nekem megnyugvásomra, e világon élő szentjeidnek pedig a hasznára szolgál. Töltsd be lelkemet azzal a készséggel, hogy bármely pillanatban távozhassam e test börtönéből, s hogy itt és az örökkévalóságban és mindenben a te dicsőségedre törekedjem. Ámen.”
„Az igazak emlékezete legyen áldott.” (Péld 10:7)
Berkesi Gábor