Presbiterek az Igéről - Lohr Ferencné

„… én te rólad el nem feledkezem” Ézs 49,15
Kora gyermekkorom óta ez az ige fel-fel bukkan az életemben, úgy is mondhatnám, hogy Isten kegyelméből vezet. Reggelente felébredve, a falon egy ovális alakú, feketére lakkozott fa táblát láttam, abban valamilyen számomra érthetetlen vonalakat, szép, faragott díszítéseket.  A betűkkel való ismerkedés során már el tudtam olvasni. Akár akartam, akár nem, minden napom ezzel a bíztatással kezdődött, mert a látóterembe mindig belekerült a szöveg. A mondatot értettem, de az üzenetet nem.
Sok év telt el az óta, a táblácska eltűnt. Egyszer még egy költözködés kapcsán a csomagok közül előkerült. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, ment a már megunt tárgyak közé. A Kelenföldi református templomban, Sebestyén Bandi bácsi szolgálatait ámulva hallgató kislány lassan eltávolodott a vallásától (nem a hitétől!), egy Szabad Keresztény gyülekezetbe kezdett járni. Istennek hála itt értettem meg, hogy Isten Jézus Krisztust miért küldte el közénk, miért kellett meghalnia és feltámadnia, itt eszméltem arra, hogy az én bűneim is tartószögek voltak Jézus keresztjén, itt törtem össze és kértem bűnbocsánatot, elfogadtam Jézust megváltó Uramnak.
Ebben a gyülekezetben olyan, számomra nem elfogadható dolgok történtek, amelyek meghasonlást okoztak bennem. Viszonylag hosszú idő telt el úgy, hogy gyülekezetbe nem jártam igét nem olvastam, nem hallgattam, de nem váltam Istentagadóvá. Házasságom révén a katolikus vallással is megismerkedtem, gyermekeinket katolikusnak kereszteltettük. Nehéz időszaka volt ez az életemnek, három év alatt született a három gyerekünk, férjemnek sokat kellett külföldre utaznia, az én munkám is teljes embert követelt, itthon sem lazíthattam. Egészségügyi problémák adódtak, sokat keseregtem, lassan depressziós lettem.
Úgy éreztem, nem tudok mindenütt száz százalékosan teljesíteni. A család az első, de az erőm egyre fogy. Beteg lettem, leszázalékoltak. Egy családi összezörrenés után kirohantam a lakásból és rohantam a Pozsonyihoz, ha fogad a lelkész kiöntöm a lelkem, ha nem nyílik az ajtó, a Dunának megyek. Nyílt az ajtó, megszólítani sem tudtam az ajtóban állót, de zokogva kiöntöttem lelkem. Együtt imádkoztunk, megnyugodva tértem haza. Azóta a Pozsonyi úti gyülekezet tagja vagyok.
Megtapasztaltam, megértettem, hogy annak a bizonyos fekete táblácskának mi volt- és mi ma is az üzenete: „én terólad el nem feledkezem”. Köszönöm Uram, bocsásd meg, hogy én viszont ezt gyakran megteszem! Ámen.