Presbiterek az igéről: Koronka Lajos

Napi csendességemnek része az igeolvasás. Ez nem rituális kötelesség, hanem lelki és intellektuális „kaland”. A Biblián belül, mindannyian – önkéntelenül is – kiválasztunk magunknak egy „kis bibliát”, ami a számunkra vagy szerintünk a legfontosabb igéket, példázatokat tartalmazza. A napi igeolvasásánál Isten rámutat olyan igékre, szavakra, gondolatokra, amelyek ezt még teljesebbé teszik. Egyik legutóbbi ilyen élményem volt, mikor az 1Tim 11,1-et olvastam: „Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium…”. Sose gondoltam, hogy Isten boldog! Hogy haragvó, hogy szerető, azt igen – de boldog? Tapasztalatból, és pszichológiából is tudjuk, hogy köztünk, emberek között milyen más annak a reakciója, viselkedése, aki boldog. Gondoljuk végig, mennyire kiteljesedik Istenről alkotott képünk, ha tudjuk róla, hogy boldog. Biztos vagyok benne, hogy Isten nagypénteken szomorú volt, talán sírt is, de Húsvétkor ismét boldog volt. Talán jó lenne ezt tudatosítani magunkban, különösen nekünk, reformátusoknak, akik a komolyságot gyakran összetévesztjük a komorsággal. Istennek az a célja, hogy hasonlítsunk rá, hiszen eredetileg a maga hasonlatosságára teremtett minket! Hívő embernek lenni úton járást, növekedést, tehát változást jelent. A szeretetben, alázatban csak akkor tudunk növekedni, ha az istenismeretben is növekszünk, és a Vele kapcsolatos tapasztalatokban gazdagodunk. Évtizedek óta igyekszem ezt gyakorolni, és ha ezeket a tapasztalatokat összegezni szeretném, azt röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy Isten még annál is jobban, intelligensebben, dinamikusabban szeret, mint az út elején gondoltam. És nyilván még annál is, mint most gondolom. Családomról csak annyit, hogy három felnőtt fiam közül a két nagyobb már kirepült, a legkisebb friss diplomásként most ösztöndíjjal két évet egy japán egyetemen tölt. Feleségem a lakásunkhoz legközelebbi Újpest Újvárosi gyülekezetbe jár vasárnaponként. Így a Pozsonyi útra többnyire egyedül járok, de a vasárnapi nagycsaládos ebédeken és különösen a közös, úgynevezett „szerdai vacsorák” elhúzódó beszélgetésein jó látni, hogy a mag mindannyiunknál jó földbe hullott.