2017 húsvét

Részletek

Írta: Zs.Tüdős Klára

• újság,
• vezércikk,

Kopott, csorba kis jószág. Régi lomok között találtam egy fiók aljában. Csinos kis kígyóbőr táska megmaradt darabja, melyet már régen el is felejtettem. Valamikor, abban az ántivilágban sokat nézegettem benne magamat. Túl magasnak találtam a homlokomat, ezért frufrut vágtam, mert akkor régen nem illett egy nőnek a világító homlok, tudálékos kékharisnyát sejtettek mögötte. Egy lányban pedig a naivság, a szende csacskaság volt a vonzó, s hát én is vonzó akartam lenni. Úgy mélyen, igazán sosem néztem én bele abba a kis tükörbe. Megelégedtem azzal, amit a felület mutatott. (…) Mert hát az ifjúság nemigen szokott a dolgok mélyére nézni. Lefoglalja, kielégíti a látszat, s ha az tetszetős és hódító, az elég neki. 

Azóta, amióta a legutóbb a kezembe vettem, tenger sok esztendő telt el, „megrakodva búval és örömmel”. Néha-néha jutott is eszembe, hogy talán nem is az voltam én, akit abban a tükörben láttam. Gondoltam rá, hogy talán a karrierért mindent áldozó, vészes kis béka volt az a nekem nagyon tetsző lány, de elhessegettem az efféle gondolatokat. Megtartottam a tehetséges, fess, „ki, ha ő nem?” lánynak a képét vénségemig. Isten malmai azonban lassan, de biztosan őrölnek, és nekem újra a kezembe került a tükör… Megvakult üvegje furcsa dolgokat tárt elém, és egyre élesebben! Emberi arcok tűntek fel benne, nem egy, sok! Nők, férfiak, fiatalok, öregek, akiken én pillarebbenés nélkül úgy léptem át, hogy észre sem vettem. 

Megrémlett előttem nagyanyám filigrán, hajlott hátú, kicsike alakja, aki úgy szolgált ki engem, a húszéves fruskát, mintha az neki kötelessége lett volna. Szerettem pedig, de soha meg nem kérdeztem: nem fáradt-e, mi bántja, mitől szomorú? – Aztán anyám, akit egy fizetett ápolónő gondjára hagytam, sohasem találva időt a nagyvilági élet forgatagában, kicsit törődni vele, mesélni neki az életünkről, ami pedig nagyon érdekelte. – Aztán egy délceg, csinos úrlovas előkelő alakja, akihez a család adott feleségül, amitől én jogot formáltam magamnak, hogy elhagyjam kislányával együtt, betegen, a nagy szerelemért: a színházért! (…) Nagy sikerélményeim voltak, de most, ha a mélyére tekintek a tükörnek, be kell vallanom, hogy csalás volt ez bizony, mégpedig a vastagjából. A rugója egy féktelen elbizakodottság és az emberek lenézése. Szeretet? Hol voltam én attól! Kit is szerettem én voltaképpen? Magamat! De úgy, ahogy a felebarátot kellett volna.

Mindnyájunk zsebében lapul valahol egy ilyen tükör, amelyben meglátjuk egyszer magunkat úgy, „amint vagyunk”, megtévesztő szépítőszerek nélkül, rémülten! Akit az Isten kiválasztott, annak meg kell tudnia magáról az igazat, hogy felsikoltson – a kegyelemért! Be kell ismernie a bűnét, hogy kegyelmet kaphasson. Aki büntetlennek tudja magát, annak nincs szüksége kegyelemre. Az Írás pedig azt mondja, hogy - „kegyelemből tartattatok meg”. A kegyelemnek az ára: halál! Valakinek a halála, aki a bűnösökért halt meg. Neki hozott kegyelmet. Bűnbe süllyedt, nyomorult embervilág, tudod-e, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő Fiát adta érte, hogy aki hiszen Őbenne el ne vesszen”. Keresztyén testvérem, hiszed-é ezt? Mert ha nem, ne higgyed magadat keresztyénnek. „Hiszem Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” – Absolve Domine! – 

Zs.Tüdős Klára: Isten markában

Részletek

Írta: Bartha Gyula

• újság,
• ima,
• imádság

Uram! Néha olyan nehéz megszólalni még előtted is. Reggelenként csak a kezedbe szeretnénk tenni egy-egy napnak terhét, elvégzendő munkáját, a Tőled kapható jó igát és könnyű terhet. Tudjuk, hogy egy ilyen lelki mozdulatban mennyire tudsz gyönyörködni. Mindezek ellenére tőlünk azt is látod, hogy egy reményteljes, bizakodó reggel után mégis tudunk nyafogni, egy egyszerű próbatétel előtt is. Szelídséged és alázatos szíved előtt viszont mégis nyugalmat érzünk. Szinte naponta új és új nevet tudnánk adni annak, hogy milyen végtelen a Te szereteted irántunk. A Golgota felé vezető úton hadd ragyogjon ez újra előttünk. Ámen.

Részletek

Írta: Koronka Lajos

• újság,
• presbiter,

Napi csendességemnek része az igeolvasás. Ez nem rituális kötelesség, hanem lelki és intellektuális „kaland”. A Biblián belül, mindannyian – önkéntelenül is – kiválasztunk magunknak egy „kis bibliát”, ami a számunkra vagy szerintünk a legfontosabb igéket, példázatokat tartalmazza. A napi igeolvasásánál Isten rámutat olyan igékre, szavakra, gondolatokra, amelyek ezt még teljesebbé teszik. Egyik legutóbbi ilyen élményem volt, mikor az 1Tim 11,1-et olvastam: „Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium…”. Sose gondoltam, hogy Isten boldog! Hogy haragvó, hogy szerető, azt igen – de boldog? Tapasztalatból, és pszichológiából is tudjuk, hogy köztünk, emberek között milyen más annak a reakciója, viselkedése, aki boldog. Gondoljuk végig, mennyire kiteljesedik Istenről alkotott képünk, ha tudjuk róla, hogy boldog. Biztos vagyok benne, hogy Isten nagypénteken szomorú volt, talán sírt is, de Húsvétkor ismét boldog volt. Talán jó lenne ezt tudatosítani magunkban, különösen nekünk, reformátusoknak, akik a komolyságot gyakran összetévesztjük a komorsággal. Istennek az a célja, hogy hasonlítsunk rá, hiszen eredetileg a maga hasonlatosságára teremtett minket! Hívő embernek lenni úton járást, növekedést, tehát változást jelent. A szeretetben, alázatban csak akkor tudunk növekedni, ha az istenismeretben is növekszünk, és a Vele kapcsolatos tapasztalatokban gazdagodunk. Évtizedek óta igyekszem ezt gyakorolni, és ha ezeket a tapasztalatokat összegezni szeretném, azt röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy Isten még annál is jobban, intelligensebben, dinamikusabban szeret, mint az út elején gondoltam. És nyilván még annál is, mint most gondolom. Családomról csak annyit, hogy három felnőtt fiam közül a két nagyobb már kirepült, a legkisebb friss diplomásként most ösztöndíjjal két évet egy japán egyetemen tölt. Feleségem a lakásunkhoz legközelebbi Újpest Újvárosi gyülekezetbe jár vasárnaponként. Így a Pozsonyi útra többnyire egyedül járok, de a vasárnapi nagycsaládos ebédeken és különösen a közös, úgynevezett „szerdai vacsorák” elhúzódó beszélgetésein jó látni, hogy a mag mindannyiunknál jó földbe hullott.

Részletek

Írta: Miklya Zsolt

a 66. genfi zsoltár dallamára

Élő színekről álmodoztam,

gyerkőc, a papiros felett.

Táncost láttam a színdobozban

beszáradt vízfesték helyett.

Lapomat fény felé emeltem:

áttetsző minta vízjelén

hajó úszott fényes mederben,

nem tudtam, te vagy az, vagy én.

Azóta hány hajóban ültem,

hány új parton várt tévedés?

Hány hálót merítettem űrben,

hány jó szót rejtett feledés?

Porszemnyi léttel szembesültem,

part menti szél szemembe fújt,

hálóba én magam kerültem,

úgy éreztem, nincs már kiút.

Nem voltál több: az ismeretlen,

kitől reszketni, félni kell.

Nem voltál más: kimondhatatlan,

csendet átütő égi jel.

Régi írások rólad írtak,

rólad regéltek ezt meg azt,

én meg a papírt összegyűrtem,

nem leltem írásban vigaszt.

Ám kinn a parton, elfogottan,

vízjeled rajtam átütött:

papírhajó fölé hajoltam

egyszer, s két élhajtás között

láttam egy másik hajót úszni.

Azóta róla álmodom.

Már bennem úszik, nem hagy futni,

élő mederré változom.