A régi családi otthon szülői ágya felett olvashattam ezt az igét: „Ne félj, csak higgy!” Márk 5,36. Fiatalon csak átszaladt a tekintetem rajta, ám most, közel fél évszázaddal a hátam mögött, úgy érzem, mindig ez az ige volt az, amelyik leginkább erőt adott és elkísért a mindennapok harcaiban, küzdelmeiben.
Születésem óta természetes, hogy a Pozsonyi úti református templom az, amit sajátomnak mondhatok, hiszen nagyapám, édesapám, nagynéném is presbiterek voltak itt. Tőlük tanultam, hogy a közösség nem alakul magától, azért dolgozni kell. Talán ez a tenni akarás és valamilyen Isteni sugallat vezetett arra, hogy tanár lettem. 25 évesen az életem két legfontosabb szerepe egyszerre indult el: elkezdtem tanítani és apa lettem. Megannyi ok az aggodalomra és félelemre! Minden nap kiállni és tanítani, elhinni azt, hogy amit mondok, ahogy élek az példa, megtanulandó minta lehet a diákjaim és a saját gyerekeim számára is. A családomért érzett felelősség miatt, bizonytalanságaimban és veszteségeimben, kértem, kérem sokszor az isteni segítséget. Olyankor próbálom az egyszerű mondatot megfejteni: Ne félj, csak higgy! Nehéz ezt a kérdést boncolgatni, de talán úgy magyarázom testnevelő tanári magamnak, hogy a lovasnak, vagy a tornásznak is vissza kell szállni a lovára, vagy a szerére, ha leesett róla. Ha nem teszi, ott marad benne a félelem, és talán nem is fog soha többet újra felülni rájuk. Így lehet ez a lelki sérüléseinkkel, fájdalmainkkal is, hogy mikor leesünk „hitünk lováról”, és hagyjuk, hogy a harag, a fájdalom, a veszteség érzése uralkodjon el rajtunk, akkor lehet, hogy soha nem találunk majd vissza a szeretet útjára. Az ige nem csak egy felirat a szoba falán, megéléshez kell egy lelki otthon! Nekem ez – ahogy a fiatalok is hívják, mint kiderült a sok nyári hittanos táboroztatás alkalmával – a „Pozsi”. Az istentiszteletek békéje és a gyülekezettel való közös éneklés segít letenni a mindennapok fáradalmait, félelmeit. Hálásak lehetünk reformátor elődeinknek, hogy a legszebb nyelven – magyarul – hallgathatjuk Isten tanításait, amelyek így eljuthatnak a szívünkig. A fenti gondolatokat megerősítik 462. énekünk sorai: „…Mert nélküled az én erőm oly kevés, de hol te jársz előttem nincs rettegés.”
Szeretettel: Szűcs Attila