A zeneszerző születésének 135., halálának 50. évfordulójára
A hitvalló római katolikus Kodály Zoltán ökumenikus gondolkodását bizonyítja, hogy a XX. század magyar zenetörténetében ő indítja el a református egyházzene reneszánszát. Életművében a vers megzenésítések kiemelten fontos helyet foglalnak el. A Mester, aki a humán tudományoknak is magas szinten volt birtokában, biztos kézzel választotta ki azokat a költeményeket, amelyek az adott korban üzenetértékűek voltak. Élete végén az utolsó vers, amelyre kórusmű megkomponálást tervezte, Ady talán legkoncentráltabb vallásos költeménye, Az Isten harsonája című alkotása. Ez sajnos terv maradt csupán. Mégis nekünk az utókornak szól a testamentum:
„Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez: mindenki örüljön.„
Kodály Zoltán élete fő művét Kecskeméti Vég Mihálynak, a XVI. század református költőjének 55. zsoltár átköltésére írta. A Psalmus Hungaricusról józanítóan szókimondó összefoglalást találunk Prahács Margit tudós könyvtárigazgató 1944-ben írt cikkében: „Kodály Zoltán elévülhetetlen dicsősége, hogy ilyen alkotásra az a nemzet mutatott példát, amely a háború legnagyobb megcsonkítottja és mártírja volt: a magyar… A kifejezésnek milyen mélyről szakadó ereje és őszintesége kellett ahhoz, hogy boldog, gazdag országok a magyar szenvedésektől olyan távolálló népek megrendülve figyeljenek fel a Magyar zsoltár hangjaira, és megérezzék a benne rejlő nemzeti tragédiát. Valóban ez a mű sohasem születhetett volna meg az előző korszak békés, nyárspolgári, önző légköréből, ez csak a háborús szenvedéseiből, trianoni porbasújtottságából felemelkedő magyar lélek legmélyéről szakadhatott ki, ahol minden egyéni eltűnik egy nagy közösség sorsának egységében. A Psalmus Hungaricus nemcsak örök művészi érték, hanem a magyar nemzet egyik legnagyobb szellemi kincse is. Mert ez rázta fel a magyar lelket aléltságából, ez tanította meg újra hinni egy jobb jövőben.”
Csomasz Tóth Kálmán professzortól tudjuk, hogy Kodály Árokháty Béla ösztönzésére kezdett foglalkozni a genfi zsoltárokkal. Az 1944-ben megjelent kétkötetes Iskolai énekgyűjteményben, amelyet Kerényi Györggyel közösen állított össze, és amelyben Kodály célul tűzte ki egy értékorientáltan magyar egyszersmind európai énekanyag kijelölését, 10 genfi zsoltárt és 12 magyar történelmi dicséretet, hungarikát ad közre. Ezzel a magyar református egyházi zene legszebb hagyományát integrálja a magyar iskola énekrepertoárjába. Kodály valamennyi genfi zsoltárból mindössze hetet tartott alkalmasnak arra, hogy többszólamú feldolgozást készítsen belőlük. A nagy történelmi egyéniségek maradandó értélű megszólalásai és üzenetei sokszor sorsfordító eseményekhez kötődnek. Három évvel a trianoni békediktátum után született a Psalmus Hungaricus. Három évvel a II. világháború befejezése után komponálta a Mester az 50. genfi zsoltárt. Hogy mennyire jól látta a veszélyt, bizonyította a többévtizedes diktatúra az ateista ideológiájával („Ám gyűlölőd és megveted Igémet”), a koncepciós pereivel („Össze ülsz vélek rágalmazásra felebarátod gyalázására”), az egyházi iskolák erőszakos államosításával. Kodály az 50. zsoltárral igaz megoldást mutatott, amely bő fél évszázaddal ezelőttől máig tükröt tart elénk, és mindenkori erőforrásul szolgál.
Szabó Dezső Bartókra és Kodályra, a „példamutató nagy ikerpárra” gondolt, amikor gyönyörű összefoglalásul ezt mondta: „Micsoda mennyei Jóvátételi Bizottság szavazta meg számunkra e két roppant biztatást, Bartókot és Kodályt e mohácsivészes mocsaras napokban.” Hinnünk kell, hogy a nem túl távoli jövőben maradéktanul megvalósulhat a Kodály által megálmodott erős és egészséges Éneklő Magyarország. És ebben református egyházzenénknek is jelentős szerephez kell jutnia.