Megriadt világunkban mind több emberrel találkozunk, akit a jövő félelmes gondja csaknem összetör. Néha szinte fáj hallani, hogyan tudnak keresztyénnek látszó emberek utolsó menedékképpen az öngyilkosságra gondolni. A belső egyensúly megbomlóban van.
Már az is nagy ajándék lenne, ha vágyakoznánk belső nyugalomra. Amire az ember komolyan vágyik, azt igyekszik elérni. Keresi az utakat, töri magát, hogy a vágyott célt elérje. Sokan még ezt a kicsi kiindulópontot se tudják megtalálni. De akikben legalább ennyicske megvan, azok nem tudják hol kezdeni. Jó volna megpihenni az Isten tenyerén, hinni abban, hogy neki gondja van ránk, s bízni abban, hogy csakugyan gondviselő szeretet őrködik felettünk. Álomszerűen szépen hangzik, amiket a legkisebb teremtményeiről is gondot viselő mennyei Atyáról tanítottak nekünk. El is tudjuk képzelni, hogy ha ezt igazán el tudnánk hinni, megtaláltuk volna azt a kősziklát, amelyen a legvadabb háborgásban is meg lehet pihenni. De mit ér ez az elképzelés vagy akár a vágyakozás, ha nem tudunk benne hinni s így nem tud a számunkra valósággá lenni.
Az út ugyanaz, aki a cél. Nincs más fundamentuma az életnek, csak Jézus Krisztus. Az a Jézus Krisztus, aki nemcsak tanítója és ítélője, hanem szabadítója és megmentője is a benne hívőknek. Úgy fundamentum, hogy az életét adta értünk. Nem is lehet másra gondolnunk, csak a megfeszített Krisztusra. Az ő vére az ár, amelyen Isten a magáévá tett és gyermekévé fogadott. A gondviselő Istenben csak az tud hinni, aki már megismerte a megváltó Istent. Szenvedésekben és próbatételekben csak az szabadíthat meg, aki már a bűneimtől megszabadított. Ezt a bűnbocsátó Krisztust kell keresni annak, aki a legvadabb megpróbáltatásokban is megtartó Krisztust meg akarja találni.
Olyan egyszerű a sorrend, ahogy a református hitvallás mondja:
„Az én egyetlen vigasztalásom életemben és halálomban, hogy testestől-lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok...” Ez után – csak ez után – következik, hogy „...rólam úgy gondot visel, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről." Az ő akaratából pedig akár a fejem is. A neki átadott élet egyetlen és mindenre elégséges vigasztalása, hogy életével is, halálával is dicsőítheti Istent.
Bereczky Albert, 1944. október 14. in: Csend, Elmélkedések 1939-1944