2018 reformáció
Reformációi paralellek
- Részletek
- Írta: Berkesi Gábor
Életek árán vállalt ügy, meg nem alkuvás, „vissza nem vonom, alá nem írom” stb. … csak néhány a reformáció értékálló szlogenekből megélt jövőt teremtő jelszavaiból.
Ez a kor erről szólt, valamit, valakit fel, és megismerni, az élő Istent, és az Ő örök, kikezdhetetlen evangéliumát Jézus Krisztusban – nem hang, de lelki erőben fortissimo Igen kimondását mindezekre és vállalását még a halál árnyékában is.
Csak néhány példa mindezekre: 1. A klasszikus, Worms 1521. Birodalmi nagygyűlés, egy napirendi ponttal: vonja vissza Luther Márton tanításait „eretnek” irományait, ha nem, kiátkozást von maga után, ami teljes jogvesztést jelent, bárki megölheti, nem számít bűnténynek. Elképesztő pillanat, mintegy 300 fő figyeli feszülten a történteket, a nagy többség ragadozó dühvel és elszántsággal, van, ki kéjes örömmel, várva a reformátor összeomlását. Alig van szimpatizáns. Arányok: 300 az 1-gyel szemben. Megkezdődik a tárgyalás, sakálok és hiénák ordítják halálszagú kihallgató tiszti betanult felszólításukat: „vonja vissza, vonja vissza”! Luther fél, hogyne félne, egyedül bárányként több száz farkas előtt. Ám minden rettegés ellenére győz benne a Bárány, Isten Báránya, az Agnus Dei, és elrebegi hatalmas példává lett hitvallását: „nem vonom vissza, ha csak azok alaptalanságát a Szentírásból ki nem mutatják. De nem is szabad lelkiismeretem, és szabad meggyőződésem ellen cselekednem. Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre!”
2. Leiden, Hollandia, 1572. Drámai a helyzet, a spanyolok által blokád alá vett városban, elfogyott az élelem, éheztek a bentlakók, férfiak, nők, öregek, gyerekek, a helyzet tarthatatlanná vált. Küldöttség érkezik a polgármesterhez, azzal a mindenki által utált, de az életben maradás miatt megtenni szükséges javaslattal, hogy a gyerekek, öregek, betegek miatt adjuk meg magunkat, a spanyolok által megküldött megadási szerződést írjuk alá. A polgármester erre kinyújtotta mindkét karját és ennyit mondott, reformátori elvágólagossággal: itt a két karom, tőből vágjátok le, de én alá nem írok semmi féle megadást. Akkor mit tegyünk? Ingerült, ideges kérés. Válasz: bízzunk Isten megsegítő kegyelmében! Döbbent csend. Még ilyen elvont döntés, vallási fanatizmus, gyakorlatlanság, mondhatnák teljes joggal, de nem szól senki. És estére a város felszabadul. (A hogyanról majd a vasárnapi igehirdetésben…)
3. Pozsony, 1673. Rendkívüli törvényszék, ellenreformáció. Kolonits Lipót, akkori érsek összehívatta Észak-Magyarország és Dunántúl több, mint négyszáz protestáns rektorát és prédikátorát (hívta ő az ország minden szolgálattevőjét, de a török nem engedte őket az általa megszállt területekről, így – furcsa paradoxon, az iszlám mentette meg prédikátorokat a keresztény Bécstől, a biztos haláltól). Mindenkit külön behívattak, miután kellően megdolgozták őket (alig kaptak enni, inni a hosszú napok során), eléjük tettek egy ívet rajta három pont: 1. azonnal és gondolkodás nélkül áttérnek az egy igaz és hiteles római katolikus vallásra 2. ha nem, azonnal elhagyják az országot és véglegesen 3. ha ezt sem teszik meg, a legsúlyosabb büntetés vár rájuk. Írják alá, hangzott az ellentmondást nem tűrő, ideges felszólítás. Sokan megrendültek, bizonytalanná váltak, hiszen családjuk, gyermekeik voltak, de a többség nem írta alá. Vállalta hitét, meggyőződését, a gályarabságig menően. Megbilincselve útnak indították őket Bécsújhelytől az Alpokon át le Nápolyig, s kezdődött gályarabságuk iszonyú időszaka (abban az időben gályarabságra csak azt vitték, aki súlyos köztörvényes bűnöző volt). Kik voltak ezek? Őrültek? Fanatikusok? Nem. Hűségesek. Talán az ő mártíromságuk miatt vagyunk még mi magyar reformátusok.
4. Magyarország, 1958. A közismerten nagy hangon „békepap” püspök előtt ott állt a beidézett „renitens” prédikátor. Bűne, tisztán hirdette a bűnbocsánat evangéliumát, sokan jártak hozzá, és nem volt hajlandó felolvasni a gyülekezetben a püspökök által írt blőd, a rendszert mindenben kiszolgáló körleveleket. Neked innen el kell menned – reccsent az elöljáró szava. Itt egy írás, olvasd el, és ajánlom, hogy írd alá. Ha aláírod, viszonylag jó gyülekezetbe kerülsz máshol, ha nem, éhen is halhatsz családoddal együtt. A papíron ez állt: megtagadom eddigi hitemet, lelki testvéreimet, barátaimat, és ezentúl csakis egyházam vezetősége utasítása szerint kívánok élni, szolgálni egyházamban. Megtagadni hitemet, lelki testvéreimet, imaközösségünket? Azt nem! Felesége is biztatta, alá ne írd, inkább családostul a hortobágyi szögesdrót. És nem írta alá. Életük nagy nyomorúságba került, később többször is feltette magának a kérdést: én megőrültem? Családom ellensége vagyok? De az Úr Isten, ahová száműzték, ott is gazdagon megáldotta lelki munkáját. Reformáció akkor, azóta és most is.
Ha valaki megkérdezné, melyik éneket tartom a legreformátusabb éneket, én a 399.-et mondanám: „Imhol vagyok édes Uram Istenem, Kész vagyok mindenben néked engednem, Szent nevedért szörnyű halált szenvednem, Csak az igaz hitben ne hagyj tőled elesnem!” Álljon itt végül Sütő András gondolata: „de az egyszer megtalált igazságban kételkedésnek többé helye nincs”. Soli Deo gloria.
Imádság Reformáció ünnepére
- Részletek
- Írta: Székely Tamás
Megváltó Urunk! Mi sokszor másnál keressük a megoldást és nem egyedül tenálad, Krisztusunk, hogy megtaláljuk nyomorúságainkból a kiutat. Sokszor próbáljuk megtalálni a legjobb eszközt, hogy elérjük céljainkat, hogy megújuljunk, hogy egyházunk valódi sikertörténet lehessen, pedig a mi megmaradásunk, szolgálatunk kiteljesedésének egyedüli záloga az alázatos hit lehet, Urunk. Sokszor és sokféle módon szeretnénk kivívni magunknak bocsánatodat, mikor vétkezünk, mikor önmagunkba nézünk, és csak csalódottan sóhajtozunk: bocsásd meg, hogy nem egyedül a te kegyelmedben bízunk. Milyen sokszor kutatunk a bölcsesség forrása után, hogy mit kell tennünk, hogyan oldjuk meg, hogyan juthat az életünk nyugvópontra: pedig ezekre, a mi üdvösségünkre, a mi békességünkre – mely nem evilági kompromisszum béke – hanem tőled kapott mennyei ajándék; mindezekre a te beszédedben, igédben a Szentírásban találunk rá egyedül.
Milyen sokszor kell könyörögnünk saját megújulásunkért! Milyen sokszor kell könyörögnünk azért, hogy te formálj újjá bennünket, Krisztusban újjá teremtve élhessünk békességben és a megbékélést szolgálatként magunk előtt látva szólhassuk a megbékélés igéit. Mekkora csoda és mekkora hálára indíthat bennünket Urunk, mikor üdvösségünk elénk ragyog! Mikor megszabadulunk nyomorúságukba terhelt bűneink rabságából és megélhetjük a benned megerősödött szövetség erejét! Mikor nem a bosszú, nem az elégtétel hajt bennünket embertársainkkal szemben, hanem szemünk előtt lebeghet az elengedett, a helyettünk vérrel kifizetett adósságok talentum ezreinek súlya! Bocsásd meg, mikor ez elhomályosodik előttünk, Urunk! Szeretnénk mindig éberek maradni, el nem feledni, hogy te velünk vagy. Ha pedig ez így van, senki sem lehet ellenünk. Mert te megtartasz, és mert mi nem keresünk újakat. Veled megbékélve embertársaink között is a megbékélés szolgálatában járunk. Ha pedig nem így volna Urunk, adj megújulást: egyénileg és a közösségnek egyaránt, hadd térjen meg hozzád megbékélésre a mi egyházunk, és minden megújulásnak hadd legyen ez a legfontosabb célja és alapja.
Hogy legyen mindez a te dicsőségedre egyedül, most és minden időben. Ámen.
Kálvin
- Részletek
- Írta: Gyökössy Endre
Te! A szerénységnek hős apostola!
Nagyobb minden földi hatalmak uránál,
Dicséretet zengő dalra sose vágytál.
S akaratod ellen
Mondom e dalt rólad, te nagy, örök szellem!
Te! Az egyszerűség fehér oszlopa!
Szívedben az írás roppant erejével
Megállsz Róma ellen, ha vádol, ha kérlel,
S mind e világokra
Bibliai fényét lelked szétragyogja.
Te! Az eleven hit tiszta temploma!
Mikor minden már csak igazságot éhez,
Elhívod munkáddal örök Istenéhez.
S a szomjazó lelkek
Az egész világról csak Genfre figyelnek.
S Te! Az akaratnak szikla embere!
Bűnös Babylonban Spártát építesz fel,
Ahol az igazság él a szeretettel.
S árnyékemberből
Hited erejével hősöket emelsz föl!
Te! A vértanúknak lelki orvosa!
Koronás királyok reszketnek meg tőled,
Mikor buzdítod a máglyára menőket.
S földi hatalommal
Bátran szembeszállsz, az Evangéliommal!
Kálvin! Nagy időknek egész embere!
Törhetetlen fia drága Mesterednek,
Az írás utain milliók követnek.
Zendüljön a zsoltár,
Dicséret, dicsőség, hogy a miénk voltál!
Kövespataki Laci bácsi hazatért
- Részletek
- Írta: Mátyás Imre
Testestől, lelkestől, életemben és halálomban is
- Részletek
- Írta: Bereczky Albert
Megriadt világunkban mind több emberrel találkozunk, akit a jövő félelmes gondja csaknem összetör. Néha szinte fáj hallani, hogyan tudnak keresztyénnek látszó emberek utolsó menedékképpen az öngyilkosságra gondolni. A belső egyensúly megbomlóban van.
Már az is nagy ajándék lenne, ha vágyakoznánk belső nyugalomra. Amire az ember komolyan vágyik, azt igyekszik elérni. Keresi az utakat, töri magát, hogy a vágyott célt elérje. Sokan még ezt a kicsi kiindulópontot se tudják megtalálni. De akikben legalább ennyicske megvan, azok nem tudják hol kezdeni. Jó volna megpihenni az Isten tenyerén, hinni abban, hogy neki gondja van ránk, s bízni abban, hogy csakugyan gondviselő szeretet őrködik felettünk. Álomszerűen szépen hangzik, amiket a legkisebb teremtményeiről is gondot viselő mennyei Atyáról tanítottak nekünk. El is tudjuk képzelni, hogy ha ezt igazán el tudnánk hinni, megtaláltuk volna azt a kősziklát, amelyen a legvadabb háborgásban is meg lehet pihenni. De mit ér ez az elképzelés vagy akár a vágyakozás, ha nem tudunk benne hinni s így nem tud a számunkra valósággá lenni.
Az út ugyanaz, aki a cél. Nincs más fundamentuma az életnek, csak Jézus Krisztus. Az a Jézus Krisztus, aki nemcsak tanítója és ítélője, hanem szabadítója és megmentője is a benne hívőknek. Úgy fundamentum, hogy az életét adta értünk. Nem is lehet másra gondolnunk, csak a megfeszített Krisztusra. Az ő vére az ár, amelyen Isten a magáévá tett és gyermekévé fogadott. A gondviselő Istenben csak az tud hinni, aki már megismerte a megváltó Istent. Szenvedésekben és próbatételekben csak az szabadíthat meg, aki már a bűneimtől megszabadított. Ezt a bűnbocsátó Krisztust kell keresni annak, aki a legvadabb megpróbáltatásokban is megtartó Krisztust meg akarja találni.
Olyan egyszerű a sorrend, ahogy a református hitvallás mondja:
„Az én egyetlen vigasztalásom életemben és halálomban, hogy testestől-lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok...” Ez után – csak ez után – következik, hogy „...rólam úgy gondot visel, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről." Az ő akaratából pedig akár a fejem is. A neki átadott élet egyetlen és mindenre elégséges vigasztalása, hogy életével is, halálával is dicsőítheti Istent.
Bereczky Albert, 1944. október 14. in: Csend, Elmélkedések 1939-1944