Életek árán vállalt ügy, meg nem alkuvás, „vissza nem vonom, alá nem írom” stb. … csak néhány a reformáció értékálló szlogenekből megélt jövőt teremtő jelszavaiból.
Ez a kor erről szólt, valamit, valakit fel, és megismerni, az élő Istent, és az Ő örök, kikezdhetetlen evangéliumát Jézus Krisztusban – nem hang, de lelki erőben fortissimo Igen kimondását mindezekre és vállalását még a halál árnyékában is.
Csak néhány példa mindezekre: 1. A klasszikus, Worms 1521. Birodalmi nagygyűlés, egy napirendi ponttal: vonja vissza Luther Márton tanításait „eretnek” irományait, ha nem, kiátkozást von maga után, ami teljes jogvesztést jelent, bárki megölheti, nem számít bűnténynek. Elképesztő pillanat, mintegy 300 fő figyeli feszülten a történteket, a nagy többség ragadozó dühvel és elszántsággal, van, ki kéjes örömmel, várva a reformátor összeomlását. Alig van szimpatizáns. Arányok: 300 az 1-gyel szemben. Megkezdődik a tárgyalás, sakálok és hiénák ordítják halálszagú kihallgató tiszti betanult felszólításukat: „vonja vissza, vonja vissza”! Luther fél, hogyne félne, egyedül bárányként több száz farkas előtt. Ám minden rettegés ellenére győz benne a Bárány, Isten Báránya, az Agnus Dei, és elrebegi hatalmas példává lett hitvallását: „nem vonom vissza, ha csak azok alaptalanságát a Szentírásból ki nem mutatják. De nem is szabad lelkiismeretem, és szabad meggyőződésem ellen cselekednem. Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre!”
2. Leiden, Hollandia, 1572. Drámai a helyzet, a spanyolok által blokád alá vett városban, elfogyott az élelem, éheztek a bentlakók, férfiak, nők, öregek, gyerekek, a helyzet tarthatatlanná vált. Küldöttség érkezik a polgármesterhez, azzal a mindenki által utált, de az életben maradás miatt megtenni szükséges javaslattal, hogy a gyerekek, öregek, betegek miatt adjuk meg magunkat, a spanyolok által megküldött megadási szerződést írjuk alá. A polgármester erre kinyújtotta mindkét karját és ennyit mondott, reformátori elvágólagossággal: itt a két karom, tőből vágjátok le, de én alá nem írok semmi féle megadást. Akkor mit tegyünk? Ingerült, ideges kérés. Válasz: bízzunk Isten megsegítő kegyelmében! Döbbent csend. Még ilyen elvont döntés, vallási fanatizmus, gyakorlatlanság, mondhatnák teljes joggal, de nem szól senki. És estére a város felszabadul. (A hogyanról majd a vasárnapi igehirdetésben…)
3. Pozsony, 1673. Rendkívüli törvényszék, ellenreformáció. Kolonits Lipót, akkori érsek összehívatta Észak-Magyarország és Dunántúl több, mint négyszáz protestáns rektorát és prédikátorát (hívta ő az ország minden szolgálattevőjét, de a török nem engedte őket az általa megszállt területekről, így – furcsa paradoxon, az iszlám mentette meg prédikátorokat a keresztény Bécstől, a biztos haláltól). Mindenkit külön behívattak, miután kellően megdolgozták őket (alig kaptak enni, inni a hosszú napok során), eléjük tettek egy ívet rajta három pont: 1. azonnal és gondolkodás nélkül áttérnek az egy igaz és hiteles római katolikus vallásra 2. ha nem, azonnal elhagyják az országot és véglegesen 3. ha ezt sem teszik meg, a legsúlyosabb büntetés vár rájuk. Írják alá, hangzott az ellentmondást nem tűrő, ideges felszólítás. Sokan megrendültek, bizonytalanná váltak, hiszen családjuk, gyermekeik voltak, de a többség nem írta alá. Vállalta hitét, meggyőződését, a gályarabságig menően. Megbilincselve útnak indították őket Bécsújhelytől az Alpokon át le Nápolyig, s kezdődött gályarabságuk iszonyú időszaka (abban az időben gályarabságra csak azt vitték, aki súlyos köztörvényes bűnöző volt). Kik voltak ezek? Őrültek? Fanatikusok? Nem. Hűségesek. Talán az ő mártíromságuk miatt vagyunk még mi magyar reformátusok.
4. Magyarország, 1958. A közismerten nagy hangon „békepap” püspök előtt ott állt a beidézett „renitens” prédikátor. Bűne, tisztán hirdette a bűnbocsánat evangéliumát, sokan jártak hozzá, és nem volt hajlandó felolvasni a gyülekezetben a püspökök által írt blőd, a rendszert mindenben kiszolgáló körleveleket. Neked innen el kell menned – reccsent az elöljáró szava. Itt egy írás, olvasd el, és ajánlom, hogy írd alá. Ha aláírod, viszonylag jó gyülekezetbe kerülsz máshol, ha nem, éhen is halhatsz családoddal együtt. A papíron ez állt: megtagadom eddigi hitemet, lelki testvéreimet, barátaimat, és ezentúl csakis egyházam vezetősége utasítása szerint kívánok élni, szolgálni egyházamban. Megtagadni hitemet, lelki testvéreimet, imaközösségünket? Azt nem! Felesége is biztatta, alá ne írd, inkább családostul a hortobágyi szögesdrót. És nem írta alá. Életük nagy nyomorúságba került, később többször is feltette magának a kérdést: én megőrültem? Családom ellensége vagyok? De az Úr Isten, ahová száműzték, ott is gazdagon megáldotta lelki munkáját. Reformáció akkor, azóta és most is.
Ha valaki megkérdezné, melyik éneket tartom a legreformátusabb éneket, én a 399.-et mondanám: „Imhol vagyok édes Uram Istenem, Kész vagyok mindenben néked engednem, Szent nevedért szörnyű halált szenvednem, Csak az igaz hitben ne hagyj tőled elesnem!” Álljon itt végül Sütő András gondolata: „de az egyszer megtalált igazságban kételkedésnek többé helye nincs”. Soli Deo gloria.