Urunk olyan sokszor kell akkor is erősnek lennünk, vagy legalább annak látszanunk, mikor legszívesebben elbujdosnánk, mert erőtlenek, kicsik, törékenyek, betegek, szomorúak vagyunk. Elszomorít bennünket a körülöttünk és a bennünk levő sötétség. Megbetegítenek a láthatatlan mikrobák, természetesen a legnagyobb adventi hajtásban. Elgyengít bennünket a sok feladat súlya, melyet magunk előtt látunk, s a csillogó karácsonyfa, szépen terített asztal, kitakarított csillogó lakás, a katonásan fa alatt sorakozó ajándékok, a családtagokra mosolygás, mind-mind olyan elvárás, amely talán csak a minimum, határ pedig a csillagos ég. Olyan ijesztő ebbe belefogni. S miközben próbáljuk megteremteni a meghittség melegségét, talán rádöbbenünk, mennyi hideg van nem csupán körülöttünk, de bennünk is. Sok-sok belénk fagyott szó, keserű kiáltás, talán bűntudat is. Bocsáss meg Urunk! Hiszen nekünk más várakozásra van szükségünk! Olyan várakozásra, melynek az eljövetel a középpontja, nem az elvárás. Amelynek az Úr ragyogása a középpontja, s nem egy teljesíthetetlennek tetsző reklám-otthon ideálja. A karácsony szépségét ugyanis nem az adja, hogy mennyire ragyognak a bútorok, s pormentesek e a könyvszekrényen a remek opusok! A karácsony szépségét a meghittség adja, s a világnak ma is Világosságra van a legnagyobb szüksége.
Add a te világosságodat, ami túlragyog a fényfüzérek led-ragyogásán, ami gyertyafényként ég bár, mégis ragyogóvá, meleggé, meghitté teszi az otthont. S legfőképp: add szívembe világosságodat Uram! A sokszor ridegen ragyogó, de olyannyira megfelelni vágyó szívembe Uram oszlasd a sötétséget fényeddel. Ha a világ nem is fogadja be Világosságát, az én szívem ne álljon ellent neked sohasem, s különösen ne ez ünnepen! Legyen nekem karácsonyommá ez, a fény diadala sötétbe boruló szívem megújulására. Mert mikor született Nékünk Megtartó: gyermek még ugyan, de Isten Angyala jelentette be győzedelmesen – megrettent pásztoroknak, kötelességtudó kitaszítottaknak, kiket bátorított, mert e Megtartó Gyermek már születésekor oszlatta a félelmet, s oszlatja ma is, mikor gyermekké zsugorít erős felnőttként is a rettegés, élet terheinek súlya, s összezsugorodva sírok a sarokba: Te velem vagy, Isteni Gyermek, testet öltött ige, s ezért add, hogy meghallják sokan, ha kérem régies-himnuszosan: ó jöjjetek, jöjjetek imádjuk az Úr Krisztust!
Aki kész volt megszületni, testet ölteni, kiszolgáltatott félelmetes kicsinységet vállalni egy kegyetlenségében felnőtt, megoldásaiban pedig oly gyermeteg embervilágban. Te eljöttél, Dávidé városában, s lettél jel a pásztoroknak, ahogy az angyal is szólt: megtaláljátok a jászolba fektetve a bepólyált gyermeket, ha hozzá elmentek. Mindenkor munkálkodó Istenem! Vállaltad e nagy passzivitást: bebugyolálva fekvést egy istálló-barlangban, hogy ne maradjak bűnömben minduntalan? Miért fáradok annyi mindennel, ahelyett, hogy téged dicsérnélek? Adj legalább egy csendes percet, hogy felemeljelek, s gyermeki pompádban meglássam a Tisztát a tisztátalanban, a véges világban a Végtelent, az embertelenben Az Embert, s minden kérdésre A Feleletet! Nyisd meg szívem istálló-szegényes ajtaját, s tedd szállásoddá, Mennyei Világosság, hogy Menny Dicsősége a Földre érve legyen embernek békessége! Ámen.