A legtöbben úgy védekeznek, hogy nem gondolnak rá. Mellettük dől ki egyik ismerős a másik után s több-kevesebb sajnálattal elmondogatják, hogy ímé, ez is, az is elment a minden élőknek útján. Úgy mondják azt, mintha nekik maguknak nem is kellene elmenni majd azon az úton. Úgy mondják el, mintha csak szemlélői lennének mások halálának s nem egész bizonyos várományosai ennek a nagy emberi örökségnek. Sokszor töprengtem azon, hogyan tudnak az emberek valami egészen biztosan elkövetkező tényt így „kikapcsolni”. Furcsa önvédelem ez.
Nyilván nem volna szükség erre a halál elől való menekülésre, ha igaznak tartanánk azt, amit „hiszünk”. Persze nem merünk e nélkül a hit nélkül élni. Ha már bekövetkezik az elkerülhetetlen s meg kell állni egy-egy koporsó, egy-egy sír mellett, mégiscsak nagy dolog, hogy azt énekelhetjük: „Nincs már szívem félelmére Nézni sírom fenekére…” Nem merünk a hitről lemondani, mert mégiscsak nagy dolog az, hogy halljuk a nagy biztató szavakat: „Krisztus feltámadott a halottak közül és zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak.” 1Kor15,20. Nem tudunk vagy nem merünk egészen hitetlenek lenni, mert jaj, mégiscsak ott van e veszélyekkel terhes élet mögött az utolsó hajótörés, a halál. És ki tudja, hátha mégis igaz, amit a Biblia mond? És ha nem hiszünk is egészen, még az a kis félhit is jó, ha pislákol a rettentően sötét éjszakában.
De hát arra vagyunk-e ítélve, hogy ilyen félhittel vergődjük át az életet? Csak akkor, amikor már muszáj, akkor kell-e kapkodnunk a soha komolyan nem vett hit szalmaszála után? Nem lehetne-e a bizonyos halállal bátran szembenézni és céltalanul ostoba menekülés helyett megkérdezni azt, akiről két évezrede annyi millió szív hitte és hirdette, hogy a halált legyőzte: Uram, van-e az én számomra is győzelem a halál fölött? Nem találhatnék-e nálad, Uram, valódi biztonságot? Nem rejthetném-e el az életemet úgy tebenned, hogy te megőrizd a nálad letett kincsemet ama napra?
Ha a Krisztus feltámadt, akkor érdemes hozzá menekülni. Akkor nem hagy minket válasz, vigasztalás és biztonság nélkül. Vagy azt kell hinnünk, hogy valamennyi apostol hazudott, a mártírok vére egy ostoba álomért ömlött, a Krisztusban hívő boldog halottak öncsalásban haltak meg s maga Jézus a világ legnagyobb tévedését követte el, amikor a kereszten így imádkozott: „Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Ugye képtelenség? A hitetleneknek sokkal képtelenebb dolgot kell elhinniök, mint a hívőknek. A hitetlenség értelmetlenebb. De a hit mégse az értelmünkön át érkezik hozzánk. Tusakodni kell érte szívvel és imádsággal, keresni kell a világosságot az igében, oda kell borulni sokszor az Úr elé s végül ő maga az, aki „megáll a középen” és a vergődő, kereső léleknek azt mondja: „Békesség neked!” És ez mindörökre elég.
Bereczky Albert, 1942. április 4.