Tanítás a keresztyén vallásra (Institutio), III. könyv 20. fejezet (részletek)

„Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva, Istent személyesen figyelmeztetjük az Ő ígéreteire.” (Inst III 20,1)

„Isten azt akarja, hogy a legnagyobb kitartással, mindenkor, minden helyen és helyzetben és minden dologban emeljük fel imádságunkat Istenhez, hogy mindent Őtőle várjunk, mindenért Őt dicsőítsük, mivel Ő minduntalan okot is ad nekünk arra, hogy Őt magasztaljuk és imádjuk!” (Inst III 20,28)

„Kérve és könyörögve öntjük ki kívánságainkat Isten előtt akkor is, amikor azokat kívánjuk, amik az Ő dicsőségének terjesztésére, s nevének megdicsőítésére szolgálnak, és akkor is, amikor az Ő jótéteményei után óhajtozunk, amik nekünk hasznunkra válnak. A hálaadás által pedig az Ő irántunk való jótéteményeit méltó dicsérettel illetjük akkor, amikor minden jót, ami minket ér, örömmel tudunk be az Ő bőkezűségének.” (Inst III 20,28).

„A dicséret és a hálaadás áldozatában pedig semmiféle megszakítás sem történhetik bűn nélkül, mivel Isten nem szűnik meg jótéteményt jótéteményre halmozni azért, hogy minket, bár renyhék és lusták vagyunk, háládatosságra kényszerítsen. Szóval az Ő jótéteményeinek olyan nagy és olyan kiterjedt bősége borít el bennünket, olyan sok és olyan nagyszerű csodáit láthatjuk mindenütt, bármerre tekintünk is, hogy sohasem fogyunk ki az okokból és anyagból arra, hogy Őt dicsőítsük és Neki hálákat adjunk.” (Inst III 20,28).

„Krisztus közbenjárása szenteli meg a mi könyörgéseinket, amelyek különben nem tiszták, azonképpen az apostol azon parancsával (Zsid 13,15), hogy Krisztus által ajánljuk fel a dicséretnek áldozatát, arra int bennünket, hogy Isten nevének dicsőítésére a mi szánk nem elég tiszta, ha Krisztus papsága által nem jár közbe!” (Inst III 20,28).

„Ha valaki azt hozná fel, hogy nem mindig egyforma szükség kényszerít minket az imádkozásra, ezt én is elismerem. S éppen ezt a különbséget nagyon szépen adja elő Jakab, midőn így szól: »Szenved-e valaki köztetek? – Imádkozzék! Öröme van valakinek? – Énekléssel dicsérje Istent! «. Tehát maga az általános emberi érzés hozza magával, hogy Isten, mivel túlságosan is restek vagyunk, amint a dolog kívánja, erősebben indítson minket a buzgó imádságra… Minél jobban szorongatnak minket a bajok, a csapások, a félelmek és a kísértések másféle nemei, annál szabadabb utunk nyílik az Istenhez, mintha csak Ő maga hívna minket magához.” (Inst III 20,7).

Az észak-svájci református egyházak 2005-ben kampányt folytattak Kálvin szellemében a nyilvánosságban. Sokféle módon publikált gondolataiknak ezt a szlogent adták: „Hallgatni ezüst – imádkozni arany”. Kampányuk főtémája pedig így hangzott: „Reformátusok – ahol Isten és a világ találkozik egymással, mi ott vagyunk”. Igen, ezt az aranynál is értékesebb szemléletet, magatartásmódot, egyházi és hívő kiállást hagyta ránk Kálvin. Nem térünk ki a világ gondjai elől, nem fordítunk hátat neki, hanem Isten színe előtt keressük imában, igemegértésben, igemegélésben, szóban és tettben felelősségünk konkrét formáit.