2009 reformáció ünnepe
Az éltető, megtartó Ige
- Részletek
- Írta: Administrator
Krisztus Urunk születése előtt körülbelül 1200 évvel megállt Józsué, az Isten népének Mózes utáni vezére, a Jordán folyó keleti partjánál, hogy átkeljen a rábízottak élén a Szentföldre. Menne ő rögvest, boldogan, de semmiféle eszköz nem áll rendelkezésére: csónakok, tutaj vagy más. Mit lehet ilyenkor tenni? Dühöngeni, idegeskedni, eljátszani a nyugodt, vezetésre termett vezetőt, várni, depresszióssá lenni. Nem tudjuk, átélte-e mindezeket Józsué, de arról beszél a Szentírás, hogy a vezér bemegy sátrába, elcsendesedik, odaviszi a nagy gondot az Úr elé. Az élő Isten nem késlekedik a válasszal: „El ne távozzék e törvénynek (Mózes 5. könyve, Tízparancsolat) könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal […] mert akkor leszel jó szerencsés a te utaidon és akkor boldogulsz.” (Józsué 1,8). De furcsa stratégia: ha át akarsz kelni a folyón, először is vedd komolyan a Szentírást, élj, táplálkozz vele, táplálj másokat is. Józsué megértette, lecsendesedik, lenyugszik, maga körül békességet áraszt és néhány nappal később az egész nép átkel a sebes folyású Jordánon. Vedd komolyan az Igét.
Imádkozzunk!
- Részletek
- Írta: Administrator
Mindenható Isten! Te alászálltál miközénk, s arról is gondoskodsz, amire nekünk ebben a földi életben szükségünk van, és ami hasznos. Kérünk Téged, engedd meg, hogy mindenben Rád hagyatkozzunk. Add reánk áldásodat, hogy semmiféle kényszerítést vagy erőszakot ne kövessünk el senkivel szemben, sőt még ennek a gondolatától is távol tartsuk magunkat. Így hadd tanuljuk meg ezen a világon elhordozni a szegénységet, mégpedig úgy, hogy közben belső békénk és megnyugvásunk el ne vesszen, sőt inkább abban a lelki gazdagságban növekedjék, amit Te az evangéliumban kínálsz nekünk. Ámen.
Kálvin János
Ady Endre: A reformáció
- Részletek
- Írta: dr. Hunyadi Levente
Ködös, borongó ősz napján, ma ünnepet ült az Istent kereső szabad emberi lélek.
Ködös ez az ősz. Mintha ránk nehezedett volna négyszáz esztendőknek minden borongása. Sötétlik, fellegzik. Az égen szomorú ború. Nehéz, kísérteti a levegő. Azt mondják, hogy az emberi lelket megkísértik ismét alvilági árnyak. Sokan a gályarabok énekét is hallják. Arbues is szitkozódik valahol mélyen – így beszélik… Én látom a ködöt, s gyenge szemmel is átszegezem. Hallani azonban még mindig csak a diadalmas himnuszt hallom. „Erős várunk nékünk az Isten!…”
És hallom azért, mert én újra bízom az emberi lélek rendeltetésében. Mert engem szívóssá, erőssé tett ez a köd.
Mondani fogják, hogy a vallás fanatikusa vagyok. Pedig engem csak véletlenül környékeztek világosult lelkek. Én a reformációban nem új vallások összeütését, hanem az emberi lélek diadalát látom!
Hogy ez az ünnep csendes, kicsi volt, annak a terjedő köd az oka. Így van, így van. De hogy ezt az ünnepet mégis megülték, ez a világosság ködbe-boríthatatlan dicsősége. Így van, így van!… És így fog lenni örökké!…
Ködös, borongós ősz napján, ma, nem egy vallás hívei ünnepeltek. A mai ünnep mindannyiunké volt, kiket rettenteni akarnak a ködben gomolygó árnyak…
Nem félünk, mert az emberi lélek, az ember, lenyűgözhetetlen, és énekeljük:
Erős várunk nékünk az Isten!…
1900. november 1.
Tompa Mihály: A gyülekezetben
- Részletek
- Írta: Administrator
Cseng, zúg még a harangok öble,
A hang, távol, széthömpölyögve;
S mint szarvas a szép, hűs forrásra:
Siet a nép a szent tornácba.
Betölti a pitvart, a házat,
Az arcokon hit és alázat…
S a szívre, melynek mélye zajlék,
Csendet, békét lehelt a hajlék.
Ül ifju, vén s hallgatva szót vár…
Majd fölzeng a királyi zsoltár;
A nép együtt van, együtt érez,
Szólván az ég s föld istenéhez;
Fejét mélyen kezébe hajtva:
Imában olvad szíve, ajka,
Az Úr előtt lelkét kitölti,
S megtisztul, szentül ami földi.
»Örök felség! hozzád kiáltunk,
Lakozzék szent országod nálunk!
Amely lényed képmása, része:
Szentelj s áldj meg lelkünkre nézve!
A földi jót se vond meg tőlünk
Az életen, mit itt letöltünk.
S add, hogy legyen hegy, völgy s barázda
Bőv áldással megkoronázva!
Vessződ ha sujt, karod ha dorgál:
Tisztuljunk a tűzben s nyomornál;
Békén hordjunk csapást, keresztet,
Ha istennek ránk adni tetszett;
Uram, fogjad kezünk! s mi bátran
Állunk setétben, roppanásban…
Hegyek ha a tengerbe dőlnek,
S ingása lész az égnek, földnek!
Gyengét ne hagyj akadni tőrbe;
Nézz a méltatlan szenvedőre!
A bujdosót hordozzad és védd
Röviditsd a jajoknak évét!
Kik rég várnak sohajtva, könnyel:
Szegény kórok ágyához menj el!
Szabadulást vigy a raboknak,
S a halállal kik tusakodnak!«
Igy zeng a szó, – mennyekbe szállva
Karöltve a kérés, a hála;
S oh, van még sok, sok!… rejtve mélyen
A könyörgő nyomott szivében,
Mit hangosan ki nem beszélhet…
De még előbb, mint sajg az érzet,
S a szív megrendűl és az ajk szól:
– Az Istennél már tudva van jól!
S mély csende visszatér a háznak,
Helyökről a hívők kiszállnak;
Meghallák, s a világba vívén,
Elméjök jár folyvást az ígén;
És szerte, síkra, bércre tartván,
A nyáj mellett s az ekeszarván,
Erősen állnak, hogy kövessék:
Egy jövő, egy hit, egy szövetség!
Kálvin János: Az imádkozásról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról
- Részletek
- Írta: Administrator
Tanítás a keresztyén vallásra (Institutio), III. könyv 20. fejezet (részletek)
„Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva, Istent személyesen figyelmeztetjük az Ő ígéreteire.” (Inst III 20,1)
Bővebben: Kálvin János: Az imádkozásról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról