…elmondom, mi módon is kerültünk ide kedves feleségemmel a Pozsonyi útra. Azt hiszem, hogy egyéves történetünket olvasva sokkal több minden kiderül rólunk, mintha száraz életrajzi adatokkal terhelném az olvasókat.
Talán a legjobb még 2008 februárjáig visszatekinteni a ködös múltba, amikor is püspök úr azzal a kitétellel élt, hogy exmisszus senki sem lehet, azaz diplomaszerzés előtt nem állhatunk szolgálatba. Nyáron Anikó állást keresett, és szóba került a Pozsonyi út. Sajnos az itteni válaszra sokat kellett várni, emiatt a tököliek ajánlatát volt kénytelen elfogadni, ahol hitoktatóként számítottak nejemre, aki ilyen diplomával is rendelkezik. Aztán jött egy telefonhívás a Pozsonyi útról, hogy mégiscsak szükség lenne Anikó itteni szolgálatára. Sajnos későn, mert a tököli lelkész ragaszkodott a már megszerzett hitoktatójához. Tehát a tényállás: Anikó a Csepel-sziget különböző stratégiai helyzetű települései között (Tököl, Halásztelek és Lakihegy) ingázott távolsági busszal, jómagam pedig Budapestre jártam be az egyetemre és szerényen beosztva anyagi tartalékainkat fizettük albérletünk költségeit (lám, mennyi minden hasznos dologra fordítható a nászajándékpénz).
Így éltük volna fel javainkat csendesen, ha jelen sorok írója nem találkozik a Moszkva tér egyik könyvárusánál Berkesi Gábor nagytiszteletű úrral, és érdeklődve meg nem kérdezi, hogy a „mondhatatlan űrt” kitöltötte-e valamely beosztott-, vagy segédlelkész. Mivel nemleges választ kapott, felajánlotta a lelkes ifjúi szolgálatait. Lelkipásztorunk szemében fény csillant, és örömmel vette tudomásul a volt baár-madasos diák segíteni szándékozó törekvéseit. Pár nap elteltével meg is kaptam a kirendelést a szolgálatra. Örömmel tapasztaltuk a gyülekezet nyitottságát és befogadását, valamint a szolgálataim teljesítéséhez nélkülözhetetlen eszközök azonnali rendelkezésemre bocsátását is.
Ebből a pergős pár hónapból számomra kiderült, hogy gondviselő Atyánk művészi módon szőtte életünk fonalát, és gyönyörűen állította össze számunkra, hogy miért úgy történt minden, ahogyan. Számunkra világossá vált, hogy az utolsó pillanatban azért választottunk egy másik albérletet, hogy szabadon költözhessünk el, és ne kelljen egy évet ott maradni, világossá vált továbbá, hogy a püspök úrnak a dolgokhoz való hozzáállása teljesen rugalmas (mégiscsak a lelkészem volt tíz éven át), és hogy nem véletlenül találkoztunk össze a Moszkva téren Berkesi Gábor nagytiszteletű úrral.
Anikó társaságában szerettem volna szolgálni, így hatodévesnek kellett jelentkeznem. Ez azt jelenti, hogy továbbra is diák maradok, de fizetést nem kapok, csak ösztöndíjat. Csakhogy beszélgetve a hatodéves képzésért felelős tanárral, kijelentette, hogy a Pozsonyi úti szolgálatomhoz ő személy szerint nem fog hozzájárulni. Nagytiszteletű úr és a képzést vezető tanárom később „véletlenül” találkoztak a Baár-Madasban, és megbeszélték ügyemet, amely ezután már sínen is volt.
Immáron a Pozsonyi úton szeretetteljes környezetben megkezdve-folytatva a munkát, hálát adunk Urunk vezetéséért. És szerintem csakis ebben a nyugodt miliőben tudott megfoganni gyermekünk, aki azóta is szépen növekszik. Ez a másfél év a mai napig mind arról szólt, hogy valóban „mennyei Atyám akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejemről”, sőt azt sem szeretné, ha idő előtt kihullana az összes. Boza Kristóf